Glaser János, Magyar Krónika

A napi sajtóban újra felmerült az eutanázia, az úgynevezett „jó halál” törvényesítésének kérdése, ezúttal váratlan oldalról, a quebeci orvosi kamara részéről. Igaz, egyelőre csak belső használatra szánt okirat volt, egy csoportnak a Kamara hivatalos álláspontjának kialakítására vonatkozó javaslata, de mégis meglepő. Miről is van tulajdonképpen szó?

A kérdés nem új, már jóval több, mint egy évszázada itt-ott felmerült a gondolat, helyes lenne törvényileg is engedélyezni, hogy olyan személyek, akik nem akarnak tovább élni, megszüntethessék életüket, tehát öngyilkosságot követhessenek el. Ehhez még hozzájárulna joguk, hogy „megőrizhessék emberi méltóságukat”, azaz haláluk olyan körülmények között folyjék le, ami gyors, fájdalommentes, békés, és ehhez megkaphassák a szükséges támogatást és segítséget. Az elmúlt évtizedekben a legtöbb eutanázia-támogató leszűkítette a kérdést és a „jó halált” azok számára kéri, akik gyógyíthatatlan betegségben szenvednek és erős, sokszor egyre erősödő fájdalmakat kell elviselniük. A vélemény alapja rendszerint az, hogy a szenvedés elveszi a beteg emberi méltóságát, azt meghosszabbítani kegyetlenség, és mind a beteggel, mind hozzátartozóival szemben szükségtelen és igazságtalan. Mivel a fájdalom leküzdését csak olyan mértékű gyógyszerezéssel lehet elérni, ami az egészségnek úgyis káros és bizonyos határon túl jelenleg nem lehet menni, mert az adag, ami a növekedő fájdalmat megszüntetné, halálos lenne, helyes lenne megengedni olyan gyógyszer adagok alkalmazását, ami a fájdalmat megszünteti akkor is, ha az azonnali halált okoz.

Ennek az eljárásnak támogatói abban is egyetértenek, hogy szigorú szabályoknak kell alkalmazását alávetni: több orvosnak meg kell egyeznie, hogy a betegség gyógyíthatatlan és a beteg állapota más módon nem javítható, a betegnek szabad akaratából kell kérnie a halált, stb.

Ezek a szabályok általában fennállnak azokban az országokban, ahol az eutanázia megengedett, így pl. Hollandiában és Belgiumban is. Azonban a törvényesítés egyrészt nem oldja meg a törvénytelen eljárásokkal felmerülő problémákat, másrészt nem válaszol olyan kérdésekre, amiket nem lehet törvénnyel megoldani.

A legfontosabb ilyen kérdés, van-e az emberi életnek elidegeníthetetlen, természetéből fakadó értéke. Ez elvont, hivatásos moralistáknak vagy teológusoknak való problémának hangzik, de gyakorlati fontossága is van, hiszen nemcsak az abortusz (egyedül Kanadában évente több mint százezer magzat veszti így életét), hanem a huszadik századnak nagy tömeggyilkosságai, mint a német haláltáborok, a Szovjetunió alatt a hárommillió ukrán „kulák” elpusztítása, a szibériai munkatáborok, Katyin, stb. mind arra az elvre alapultak, hogy aki a fennálló rendszer értelmezése szerint nem járul hozzá a közösség jólétéhez, annak élete értéktelen, meg lehet szüntetni. Hozzátehetjük, hogy az ilyen tömeggyilkosságok nem szűntek meg a háború végével: gondoljunk csak Ruandára, Darfur-ra, Kínára…

A most már több évtizedes tapasztalat Európában (Hollandiában már kb. 30 éve törvényessé tették az eutanáziát és a „segített öngyilkosságot”) és nemrégiben végzett kutatások azt is bizonyítják, hogy a törvényes előírások távolról sem biztosítják, hogy valóban a beteg szabad és tudatos beleegyezése esetén történik csak életének megszakítása. Halálosan beteg, fájdalommal küzdő betegek ítélőképessége magában is kétséges, de ehhez gyakran más tényezők is járulnak. Mennyire szabad annak a betegnek gondolkodása, akinek fontosabb, hogy családját ne terhelje, mint saját élete? Mekkora nyomást gyakorolhatnak –tudatosan vagy tudat alatt– olyan családtagok, akiknek a beteg terhükre van? Mekkora a befolyása az orvos hozzáállásának, véleményének? Ezekre a kérdésekre gyakorlatilag lehetetlen felelni, pedig mind elveheti vagy jelentősen csökkentheti a beteg szabadságát, korlátozhatja döntési képességeit. Ehhez hozzájárul, hogy ilyen betegek gyakran már erős gyógyszerek kábító hatása alatt állnak, ami ugyancsak csökkenti döntési képességüket, sőt, a kutatások azt is kimutatták, hogy ez az állapot esetek komoly százalékában olyan méretű, hogy a beteget már meg sem kérdezik.

A több orvos véleményezésével is problémák vannak, mert kiderült, hogy az esetek több mint felében ez amolyan „kéz kezet mos” alapon történik: ha te jóváhagyod az én javaslatomat, legközelebb én is jóváhagyom a tiédet. Ez aztán mélyebben fekvő problémára is rámutat. Az országokban, ahol eutanázia rendszeresen és törvényesen történik (Belgiumban pl. az összes halálesetek 10%-a), sok orvos beállítottsága megváltozik, mert a cél most már nem az, hogy minden erejét és figyelmét a gyógyításra összpontosítsa, hanem a beteg fájdalommentesítése, kényelme, jövőbeli kilátásai, a család kívánságai, stb. ugyanakkora értékűek lettek.

Az egész kérdés-komplexumnak vannak történelmi fontosságú, az egész társadalomra kiható következményei is. Ha a többség gondolkozásában elfogadott elvvé válik, hogy az emberi életnek önmagában, természetéből kifolyó érteke nincs —és nem vagyunk messze ettől a gondolkozástól— az abortusz és eutanázia mellet sok minden lehetségessé és elfogadhatóvá válik, ami ma képtelenségnek hangzik. Kínában már évtizedek óta törvény, hogy egy párnak csak két gyereke lehet, és következő terhességek esetén az abortusz kötelező. Mivel azonban a fiúgyermeknek a kínaiak szemében sokkal nagyobb értéke van, mint a lánynak, olyan sok magzatelhajtást kértek a szülők a magzat neme szerint, hogy az egész országban a felnövő nemzedékben katasztrofális egyenetlenség van a férfiak és nők arányszámában. A Föld népessége egyre nő, részben azért is, mert tovább élünk, ezzel párhuzamosan az élethez szükséges dolgok, mint ivóvíz, élelem, energia, egyre csökken. Ha az emberi élet értékét csupán a „hasznosság” határozza meg, mi akadályozná az államot, hogy elrendelje, egy bizonyos koron felül a „jó halált”? Miért ne válogatnánk ki a tehetséges, egészséges gyerekeket és „szabadulnánk meg” azoktól, akiknek haszna a társadalomra nézve kisebbnek látszik?

Ha a társadalom értékelésében az emberi élet, mint olyan, elveszti értékét, az önkényes intézkedéseknek tág tere nyílik. Erre a nem nagyon régi múlt elég példát ad. Ha meg akarjuk akadályozni, hogy a bizonytalanság, az életünkért való félelem uralkodjék, hangot kell adnunk azoknak, akik az életet értékelik minden felett.

Glaser János (Montreál)