Esti a minisztérium felé tartott, amikor először hallotta a baljós mondatot:

Rózsi, a kurva anyádat!

Estit ugyan Kornéliának hívták, mégis visszafordult erre a hangra, de csak egy kapucnis, kutyát sétáltató fiatalembert látott, aki meggyőző kötelességtudattal szedegette csinos zacskóba gyönyörű golden retrieverje nyomait az óvoda kerítése melletti pázsitról. Hogy hívhatnak egy kutyát Rózsinak?!, gondolta Esti Kornélia, aki egyébként is utálta az állatokat.

Gorgon Medusa / London, British Museum

Néhány nap múlva egy gimnázium igazgatói irodájába lépett be, amikor megszólalt a reszelős hang: Rózsi, a kurva anyádat! Meghökkenve kapta fel a fejét, de az alázatosan hajlongó igazgatón kívül nem volt senki a környéken. A fülemmel lehet valami, próbálta nyugtatgatni önmagát. Majd elmúlik.

Délután összerezzent, amikor a sofőr magából kikelve szidta a kurvanyját, amikor – szokásához híven – irányjelzés nélkül kanyarodott a szembejövő busz elé. A szöveg sértette a méltóságát, de megszólítás nélkül hétköznapinak tűnt. Hanem este Esti a lányát próbálta hívni telefonon, és újra, mintha a kagylóból jönne: Rózsi, a kurva anyádat! Jeges rémület szorította össze a torkát. Segítség, orvost!, suttogta.

A vizsgálat nem tartott sokáig. A doktor hümmögött, feltett néhány érdektelen kérdést, vérnyomást mért, kopogtatott. Végül felírt egy bivalyerős antibiotikumot, hogy attól talán elmúlik. Nem múlt el. Sőt! Esti fülébe egyre gyakrabban harsant, harsogott, kiabált, kiáltott, ordított, bömbölt, üvöltött, süvöltött, döngött, morajlott, rikoltott, rivallt, zendült, zúgott, zengett reccsent, recsegett, ropogott, csikorgott, zakatolt, robbant, pattogott, dörgött, robajlott, csattogott, dobogott, nyögött, nyüszített, nyekergett, vonított, nyüszített, brekegett, makogott, motyogott, mekegett, dadogott, dünnyögött a szózat: Rózsi, a kurva anyádat! Ezt halotta mindenhonnan más-más hangsúllyal, jól kivehetően, vagy elmormolva, dühösen, megvetően, visszafogottan, halkan, vagy sztentori dinamikával.

Esti Kornélia képtelen volt másra gondolni, a fejében egyetlen mondat forgott: rózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádatrózsiakurvanyádat.

Utolsó erejével a templomba menekült. Istenem, segíts, nyögte térdre borulva. Könnyes szemét a mennyezetre emelte, várva a megváltást.

Ekkor egy emberi kéz jelent meg a templom falán, és írni kezdett. Esti Kornélia fejében elhallgatott minden hang, megszűnt minden gondolat, halálra váltan bámulta, ahogy a betűk formálódnak. Azt hitte, tudja, mit ír a kéz, de a végzetes mondat helyett a következő felirat jelent meg: Mene, mene, tekel, ufárszin!

Mene, azaz számba vette Isten a te országlásodat és véget vet annak.

Tekel, azaz megmérettél a mérlegen és híjjával találtattál.

Vendégszöveg: Moldova György, Papp Gábor Zsigmond, Biblia

 Éry Balázs