Ajándék
Fázósan húzza összébb magán a fekete, kopottas szvetterét. Székét is közelebb vonta a már kihűlő sparhelthoz. Besötétedett, csak a vörösen pislákoló parázs izzik, csendben a masina tűzterében. Ültéből nehézkesen kelt fel, hiába, az évek és a sok munka kitörölhetetlenül beleásták magukat inas testébe. Egyre többször nem akar mozdulni a láb, mert a fájdalom a gyorsabb. A kéz sem mindig úgy dolgozik már, ahogyan azt „tőle” elvárná. Görbedt vállain hetvenhárom év örömét, reményét, bánatát és keservét cipeli.
A külső ajtót is becsukja.
– Áh’ az onokák nem jönnek mán. Írtak vón’ legalább! – Bánatát könnytelenül, magányosan sírja el. Szíve a torkában dobog, de nem a boldogságtól.
Nemcsak a bánata, a kékzománcos fazékja is nehéz. Megemeli a fedelét, a töltött káposzta illata huncutul kúszik az orra alá. De hiába.
– Ezt is hiába, minek is tőtöttem? – dohog elkeseredetten, – míg a zsírjára fagyott káposztát fazekastól, érintetlenül, cipeli be a kamrába.
Vízet loccsant a hűlő parázsra, majd nyitja a szoba ajtaját.
Az almaszagú, hűvös szobába, – még az öregasszony előtt! – vidoran szökik be a zsíros szagú meleg.
Fáradt, eres kezével az ablak párnáját is végig simítja. A művirággal teli vázát arrébb sodorja. Könnytől fátyolos öreg szemeivel a távolt vizslatja.
Érzi, tudja, hiába reménykedik.
Emlékezik.
Sok-sok éve is van annak már, amikor gyerekzsivaj verte fel az öreg házat. A toros hurka kolbász, káposzta, a hájas sütemény, a pirosan nevető, vidám arcok, az ölelő karok! – mostanra már, csak emlék.
Ajándék / fotó: Alley Cat
„Megéltük, megéltük a szépet is. Most a másabb van!” – berzenkedik anyai, nagyanyai, öreg szívével.
A szél gonoszul korbácsolja az akácfa kopasz, hóval fedett ágait. Az apró hópelyhek sűrű függönyt varázsolnak a messzi elé.
– Messzi, nagyon messzi vannak! – sóhajtva folytatja – fiatalok, élnek, az öreg csont nem sok jót tud már adni. Harmadik éve koca sincs az ólban, minek is jönnének? – motyogja, mintegy vigaszképpen önmagának.
Vetkőzik.
A rékli után a pruszlik, majd a flanelruha is a székre kerül. Már csak a hófehér ing és pendely takarja a kóróvá száradt, öreg testét. Szorosra tűzött apró kontyát kibontja, a barnaszínű, vastag szarukefével hófehér haját végig gereblyézi. Beteg, ízületes, fájó, göbös kezével, nehezen moccanó ujjaival varkocsba is fonja.
A hatalmasra dagadt párna, az óriási dunna ásítva várja az anyóka vézna testét.
Nyitott szemekkel a felette terpeszkedő, barna gerendákat nézi.
Emlékezik.
Régvolt karácsonyokra. Fülében szinte hallja az ura nehéz lépteit, ahogyan a tornácon csizmáiról söpri le a havat. Feldereng képzeletében, ahogyan a hatalmas, szép szál ember a konyhába béfordul, kezében a formásan szép kis fenyőfával. Látja a régvolt önmagát, ahogyan Anti karjába röppen, érzi bőrén, a tűlevelek akkori érintését.
Istenem, micsoda karácsonyok voltak!
Felsejlik előtte élete egyik legnagyobb boldogsága.
A pattogatott kukoricával, piros almával, aranyozott héjú dióval feldíszített karácsonyfa alatt vallotta be párjának, hogy hamarosan hárman lesznek!
Szemét is becsukta. Forróság öntötte el, mert elvékonyodott karja, dereka még élénken emlékezik az ő Antijának tüzes szorítására. Szája sem felejtette el, amikor is, erre az általa kimondott „ajándékra”, hajdanvolt párja nevetős-boldogsággal, csókkal szórta tele az akkori mosolygós, örömtől pirosodó, szép arcát.
Megborzongott.
Érezte a pipaszagú bajusz érintését.
Elsírta magát.
Anti is karácsonykor hagyta el, örökre. Azóta eszi a magány kenyerét.
A halk nyöszörgős sírás a szívébe mart bele. Ágyában megfordult. Fülelt. Ismét hallotta. Valaki, vagy valami lassan, halkulón, keservesen, panaszosan panaszkodva nyöszörgött.
Az öreg templom szavát elhozta a szél, giling-galang, szól a harang…
Éjféli misére hívták a híveket, az ünnepre.
A kis Jézuska megszületett! – öröm öntötte el megfáradt szívét.
Az ablak alatti nesz csak nem akart szűnni. Felkelt.
Vállára terítette a nagy fekete berliner kendőjét, visszeres, vékonyra fogyott lábaira posztópapucsot húzott. Kibotorkált a konyhába, villanyt is kapcsolt, lassan nyitotta ki a belső, majd a külső ajtót.
Az acsarkodó hideg belemart vézna testébe.
Összerándult.
A kéklő hófolton meglátott egy aprócska, sötét, mocorgó valamit.
Odament.
Nehezen engedelmeskedő derekával lehajolt, matatóan az aprócska élőlényhez ért. Egy puha, szőrös kis kutyatest. Felemelte, majd boldogan vitte be a konyhába, a langyosodó tűzhely alatti rőzseládába, beterítette az öreg bekecset. A hidegtől, félelemtől reszkető kutyust gondosan takarta be.
Éveit meghazudtoló fürgeséggel fordult a kamrába, ahonnan apró szilkében a forralt tejet hozta. A kopott merőkanállal belemerített. A jó zsíros fölét arrébb húzta, majd öntött a tejből, az aprócska, zománcos bögrébe. Azt a langyosodó tűzhelyre tette. Amikor már megmelegült, tálba öntve a kutya orrocskája elé. Az aprócska, fekete gombocska életet szagolt, majd a piros nyelvecske boldogan lefetyelni kezdett.
– Ajándék, Isten ajándéka vagy nekem. Lásd, nem leszünk most mán egyedül. Kettecskén szebben, jobban telik az élet! – suttogta a kutyusnak. – Mégiscsak irgalmas az Isten, a Karácsony ünnepje! – így mondta. – Nekem is hozott valamit. Ajándékot.
Az öreg berliner kendő lassan lekerült a válláról, mert a szívében olyan, de olyan melegséget érzett.
Két elhagyott lélek egymásra lelt azon a karácsony éjszakáján. Azóta minden apró falatot egy öreg, reszkető kéz, kétfelé oszt.
Ajándéknak – ez lett a kutyus neve – és magának.
Georgina Bojana
Author: Georgina Bojana
Huszonkét éves korom előtt a MÉLYÉPTERV-nél. Utána pedig a sajtóban a Hirlapkiadó Vállalatnál, a Ganz-MÁVAG üzemi lapnál majd tudományos lapoknál, végül a régi Nők Lapjánál dolgoztam. Ezt követően a Mai Napnál. Munkaköreim: gépíró, titkárnő, sajtólevelező, honoros, több novellám is megjelent, horrort is bevállaltam.
Életem csúcspontja volt, amikor játékmesterként dolgoztam. A hétvége mindkét napján egy-egy oldalam volt. Keresztrejtvénnyel, fülszöveggel. Játékok kitalálásával, levezénylésével, sorsolással, rendezvényszervezéssel. A Mai Nap "élete" végén, mint személyzetis dolgoztam, de erre már nem vagyok büszke. Patt helyzet volt. Ennyi.
Elmúlt években egy teljes évig főszerkesztőként írtam, szerveztem, csináltam a BÉKEKÖVETET, a pilisi református újságot. Hitvallásom: a soha ne add fel! -re bíztatni a reménytelenségbe burkolódzókat.
9:22 de.
Boldog ünnepet kívánok, köszönöm, hogy elolvastad!
Bízom, szívedben sikerült megpiszkálnom egy húrt, ami emlékeztet rokonaidra, régen látott barátaidra…
11:14 de.
G.B.
Köszönöm.Szívmelegítően aranyos történet.Nem pont karácsonyra,mert nekem más élményeim voltak 1944 karácsonyán, hanem úgy egyáltalán.Igaz 69 év elmúltával a rossz is valamelyest kisimul.
12:32 du.
G.B, megható történet, szívhez szóló, köszönet érte!
12:36 du.
Szépen leírt szöveg.
Tanulság benne az, ha a remény meghal, a szomorúság elgyötör, Isten mindig küld egy vigaszt és segít!Csak észre kell venni.
Az Úr érkezése
Mikor elhagytak,
Mikor a lelkem roskadozva vittem,
Csöndesen és váratlanul
Átölelt az Isten.
Ady Endre, ezt igen szépen megírta:
4:06 du.
Kedveseim, köszönöm a szép elismeréseket.
Ady valóban ráérzett életünk keserves időszakaira.
Ha ma nem, akkor holnap, ha akkor sem, majd az után – de biztosan jobbra, szebbre fordul a sorsunk.
A remény hal meg utoljára.
Ez éltetett eddig is, s ezután is ezt tűzöm az orrom elé.
Mégpedig azért, hogy soha ne feledjem:
a rossz után egy jobb következik. (( 🙂 ))
Ez (lenne) törvényszerű.
Legalábbis ebben reménykedem.
4:50 du.
G.B.
Nagyon szép ünnephez illő történet!
Figyelő!
Nekem ez a vers kis falikép formájában ki van függesztve,
nagyon szép!
7:54 du.
Érdekes és sajátos egy nő szerzeményét olvasni. Gratula.
7:14 de.
Kedves Bojána!
Egy nő szemivel sokkal érzelmesebben lehet látni dolgokat. És irni is jóbban megtudnak ilyesmit irni. A férfiaknak nincsen ekkora lelkük. Legalább is nem nyiltan. A Karácsony arra hivatott, legalább is szerintem, hogy abban a három napban mindenkinek jusson egy kis földi boldogság. Nem kell hozzá semmi más sem csak megértés empátia a másik embertársunk iránt. Minden olvasónak ezuton is kívánok Kellemes Karácsonyi ünnepeket
10:39 de.
Kedves Gyuri10 és Mindazok, akik gyerekként élték meg a világégést.
Van egy rövid, ám valós történetem. Apámnak gyerekként még volt lelke. Az Ő Édesanyja, az én drága NagyAnyám nevelt fel, szeretetben, vigyázó szemmel, okosan stb. U.azt a nevelést adta nekem, mint anno’ a fiának.
*
Háború. Akinek volt abban része, annak nem kell kommentálnom, akinek bármi ok miatt, legfőképpen azért, mert később született, tehát megúszta, ők is tudnak egy, s mást. Nemcsak a történelem könyvekből, könyvtárak titkos irományaiból, de filmekből, színdarabokból.
*
NagyApám fogságban volt. NagyAnyámnak egyedül kellett megoldania a legnagyobb gondjait. Időnként összeszedett porcelánokat, stb. amihez – annyira nem fűzte emlék, – aztán vonatra fel, s batyuzott vidékre. Tyúkért, tojásért, szalonnáért, lisztért, zsírért, akármiért – ment a csere.
De ezek az utak rettenetesek voltak, előfordult, hogy a vonat tetején utazott. Máig szinte elképzelhetetlen számomra az ilyen életveszélyes vállalkozás. Így utaztak Pestről – vidékre, sokad magukkal. Batyuval le, de kisebb batyuval vissza.
Nem bántok senkit, de a vidékiek két újjal dobálták félre a brüsszeli csipkét, ami kikeményítve, be volt keretezve. Nem ismerték az értékét, no meg azt sem tudták, mi az, hogy Brüsszel.
Három tojást akartak adni érte!!!! NagyAnyám felfrottyant! Inkább éhen halok, de ennyiért nem vesztegetem el! – elkeseredetten, könnyeivel kűzdve válaszolta.
*
Mielőtt batyuzási körutjára indult, a fiának, az én apámnak a lelkére kötötte, egye meg a fekete kenyeret, a kis szalonnát és főzzön teát is, jófajta fekete teát. Cukor? Az ízét is elfelejtették. Öltözzön jól fel, feküdjön az ágyba, a nagy dunnát is húzza magára, nehogy megbetegedjék.
Az akkori gyerek, szót is fogadott, két napig csak a teát itta, jó forrón és felöltözve, dunna alatt várta az ÉdesAnyját, az én drága NagyAnyámat.
A második nap estéjén szépen megterített. Papírból vágott ki virágot, azt tette, csak úgy szárazon a vázába, színes ceruzákkal ki is rajzolta. Ollóval takarosan kivágta. Az asztal közepére tette azt a kicsi fekete kenyeret és a szalonnát, ami az ő étele lett volna, két napig.
De az akkori gyerek úgy gondolkozott, mi van, ha nem sikerül az ÉdesAnyjának a csere? Csak az kattogott benne, nem eheti ezt ő meg egyedül. Sőt valahonnét még szerzett egy vöröshagymát is. Az volt a korona a „vacsorához”. No meg főzött teát is, termoszba öntötte, úgy várakozott.
*
NagyAnyám megérkezett. Sok értékes dolgot elcsencselt – alig valamiért.
De amikor meglátta azt, hogy a fia milyen gondosan megterített asztallal várta, hogy az ő fia nem evett egy falatot sem, amíg ő haza nem érkezett.
Könnyek gyűltek a szemében. Szóln sem tudott, de az akkori gyereket úgy, de őgy megölelte, hogy úgy érezte, a szívük újból eggyé vált.
*
Ez egy háborús történet.
Igaz volt.
De az is igaz, hogy azokat a dolgokat, amelyekhez mindenképpen ragaszkodott, azt olajos papírba csomagolta, dobozolta és elásta. Van amit csavaros befőttes üvegbe, s az ég tudja még mibe.
Ezért maradtak meg olyan poharak, bögre, amiből még a DédAnyámék itták a kávét. Neki, nekem ezek kincsek. Nem értékesek, de minden tárgynak története van. Nekünk ezért értékes, mert egyik sem forintosítható. Megfizethetetlen, a története, de nem az értéke miatt.
*
Gondolom,többeknek vannak ilyen történetei. Ezért is hangsúlyozom, ott egye meg az egér az egész orbánizmust, az ezt meglőző rablógazdálkodást, de legalább háború ne legyen.
A kenyér is két fogásos: héja is van, meg bele is. Vizeink jóízűek, egészségesek legyenek, jó lenne nemcsak vegetálni az életünkben (többeknek), de valóban gondtalanabbul élni.
Ha egészségünk van, háború és természeti katasztrófák elkerülnek minket, akkor már nyerő helyzetben vagyunk. A többit majd átvészeljük.
Az is igaz, ebből az „átvészelgetésből” már nagyon, de nagyon elegünk van.
De gondoljunk az előbbiekre, ha azok megvannak, erősnek érezhetjük magunkat.
Aztán legyünk boldogok, szeressenek és szeressünk.
Kell-e ennél több?
Meleg lakás, egyszerű, de mindennapi étel és sok, sok olvasni-, látnivaló. Amit megtalálunk könyvekben, neten, filmekben.
Úgy legyen, kedves Barátaim!
Béke legyen Veletek!
Milyen szép is a református köszöntés: Áldás, békesség!
No ezzel búcsúzom, de nem sokáig, mert ha érzem szólnom kell, nem tudom magamat visszatartani.
(( 🙂 ))
No akkor mégegyszer: Áldást és békességet kívánok + sok, sok örömet, no meg egészséget. Legyünk meg itt, forrongjunk itt, sokáig, számolatlan évekig.
Úgy legyen.
12:32 du.
Kedves Bojana!
Gratulálok az írásához. Ez egy olyan írás, amiben az én kekeckedő szemem sem talált hibát.
A magány témában Ille is írt egy kis írást, de ha jelent valamit, én erre az írásra szavaztam. Ez az írás jobban tetszett. Nagyon szépen fogalmazta meg a lényeget, amit nem is lehet egy mondatban összefoglalni, annyi minden jut az eszembe az írás kapcsán.
12:36 du.
nekem is jobban tetszett, kedves donom, ráadásul én előbb olvastam, mint te 🙂
1:41 du.
No itt VÉGE!
A két írás teljesen mást mond!
Nem lehet összehasonlítani.
Mindketten a legjobbat akartuk a karácsonyi asztalotokra tenni.
Remélem, sikerült.
Ez nem versenyfutás, fej-fej mellett szépet, elgondolkoztató, igaz dolgokat szeretnénk írni.
Olyat, ami figylemfelkeltő, hogy rövid az életünk, mi az a 90 év amit beterveztem mindnyájunknak?!
De azt a 90 évet valóban úgy éljük meg, hogy boldogan!
EGÉSZSÉGESEN és BOLDOGAN!
*
Ne magányosan, de acsarkodva, de kaparjuk ki a minden napjaink örömeit!
Úgy legyen!
1:43 du.
Áh, N E M acsarkodva!!!!! Itt géphiba!!!!
Nem acsarkodva, békében és egymás ellentétes véleményét elfogadva, vagy illendően hárítva, megvitatva.
De akkor is kaparjuk ki a minden napjainknak az örömeit!
Nosza, úgy legyen!
(( 🙂 ))
2:42 du.
Ille István
2013 december 26
12:36 du.
🙂
Bocsi nem kritizálni akartam az írást.
De valamiért ez jobban megfogott. Szubjektív dolog.
2:45 du.
óh, értem én a kritikát! csak éppen nem szeretem 🙂
őszintén mondom: GB írása magasan veri az enyémet!
de hát, nem versengünk – még akkor sem, ha ez nemes verseny lenne…
3:09 du.
Nagyon szép írás volt! Gratulálok!
4:17 du.
Kedves G.B.
Én is utaztam ez ügyben vonat tetején Anyámmal.
Mi Apám ruháit vittük cserélni,Újkígyósra miután megtudtuk,hogy Apámat útban Mauthausen felé Trieben faluban meggyilkolták.Nagyon is átéreztem a mondanivalóját.Tökéletes akkori életkép.Soha vissza ne jöjjön!
8:16 du.
Nem versengek senkivel, különösen olyan munkatárssal, Akit becsülök.
Még mindig nagyon sok dolog van, amit meg kellene tanulnom, csak adjon az Ég ehhez, elég időt. Legfőképpen az emberek szívéhez-lelkéhez szeretnék hozzáférkőzni.
Egy optimista brekus vagyok, mert hiszek egy jobb életben, jövőben, a barátságokban. De abban is, hogy tüzetesebben nézünk körül és meglátjuk a bajokat és segítünk, ha csak egy jól irányzott mondat, egy ölelés (lehet ez virtuális is), a lényeg EMBERI, ŐSZINTE szavak kiséretében, ölelés legyen. Éreztessük, hogy az a másik nincs egyedül a világban. Ne higgye, hogy elveszett lélek. Igenis érdemes örömet osztani, mert ettől leszünk igazán felszabadultan boldogok!
Nekem bevált!
(( 🙂 ))
12:12 de.
G.B.
Sem önhittnek, sem kishitűnek nem szabad lenni.
A múltkor kritizáltam, most dicsértem. A teljesítményt el kell ismerni. Az összevetés nem verseny, vagy nem abban a szempontból verseny ahogy értelmezi. A múltkori kritika azt mutatja, hogy nem állandó a szint. A mostani dicséret meg azt, hogy képes döngetni a csúcsokat is. Ez az írás bármelyik irodalmár legjobb műveim válogatásába beleférne, így nem értem a hárítást. Az összehasonlítás óhatatlan, az emberek el akarják helyezni az írást valahol a rendszerben.
A kritikából tanulni kell, mit szeretnek az emberek,vagy mi nem tetszett nekik. A dicséretből erőt meríteni, hogy igenis tetszik az amit teszek. A túlzott szerénység, vagy alárendeltség inkább káros, mert hozhat egy megfelelési kényszert a művekben. Vagyis nem csak az előre, hanem a hátrafelé is rossz irány.
Nem akarom tovább ragozni a dolgokat.
Üdv. és csak így tovább.
10:52 de.
Kedves Don Ovuz!
Mindenképpen megköszönöm azt, hogy tetszett az írásom. De félreismertél.
Nem vagyok sem szerény, de alárendeltségben sem szenvedek. Pontosan tudom az „értékeimet” (már ha vannak?!), de azt is, hogy hol vannak a határaim.
Nem mai „pályás” vagyok. Minél gyorsabban röpülnek felettem az évek, annál inkább rádöbbenek, hogy mennyi mindent még NEM tudok, de megpróbálom bepótolni.
A jó fenébe, ezen jól felmérgesítem magamat. Egyéb elfoglaltságaim mellett szorgalmazom behozni a lemaradásaimat olvasásból, zenehallgatásból, színház, film és egyéb élményekből 🙂 meg élménytelenségekből 🙁 mert azok is akadnak bőven.
*
Istvánnal mindketten örömet akartunk a karácsonyi KMH-ba varázsolni.
Úgy érzem, mindkettőnknek sikerült.
Ezt nevezem boldogságnak. (( 🙂 ))
Mert mi ketten tudtunk adni, Ti pedig kedves Olvasóink befogadtátok. Szeretettel, örömmel (( 🙂 ))
Ennyi az egész.
Nem érdemes ezt, tovább ragozni.
12:52 du.
Mindkettőtöknek,”csak” köszönet és elismerés!