Van tehát egy történelmi determinációjában vesztes, folyamatosan újra meg újra, felemelkedéseiből is biztonsággal lecsúszó nép, akit már „szent” királya is harmadában megritkított, mint valami túltermő fát (a német lovagok segítségével) azt a saját maga által is propagált hitet megtagadva, miszerint legyünk színesen sokfélék.

Historikus és geopolitikai adottságainál, lehetőségeinél fogva még a legsikeresebbnek látszó periódusaiban is csupán néhány milliós létszámúvá gyarapodva. Egy eredeti gyökereihez és misztériumaihoz túl hosszan és túl makacsul ragaszkodó, környezetébe folyamatosan integrálódni képtelen nép, amelyik kezdetben sikeres, – mert harcmodorában egy rövidebb terminusban eredményes lehetett, – nem tudott soha időben elszakadni hamis mítoszaitól és beteg tradícióitól.
Hagyományai őrzésében túlzásokba eső, abban túl sokáig megragadó, azt önálló értékként fejlődésének gátjaként makacsul fenntartó nemzet, sorozatos sikertelenségeivel és ezért önmagával sem volt képes kibékülni. Kellett tehát valami, amivel önbecsülését megtarthatja. Ezek többnyire az önnön hősi múltjának túlértékelt és jellemzően hamis eposzaira épített, önigazolás áfiumai.

Gerő G. András

E törzsi vonásait körömszakadtáig fenntartó magatartás akadályozta fejlődésében, ezért szükségszerűen maradtak el az új, európai közegbe tagozódás lehetőségei s így saját, jól megérdemelt sikerei is.

Ázsiából vele érkezett s kultúrájában megragadt érzelmi túltöltöttsége egyszerre volt képes azt a látszatot kelteni s elhitetni önmagával, hogy nagy, erős törzsszövetség utódaként maga is azzá vált s közben feledtetni magával, hogy mégsem.
Nem volt könnyű dolga azonban, lévén hiába volt kötelező nemzeti tradíció az önáltató mítosz, egész kultúráját arra kellett felépítenie, hogy keleti szokásként, önmagával elnéző módon ne kelljen feltétlenül ragaszkodnia a tényekhez és a valósághoz. Ezzel a rugalmas önképpel és egy képzelt hősi eposz kultúrává emelésével lehetett őrizni egy nemesnek tűnő, ám hamis illúziót.
Az idők során felgyűlt kudarcok s eltagadásuk, utólagos megszépítésük egyfajta törzsi-nemzeti frusztráltsággá gyűlt fel közösségi tudatában. Ennek az elemzésnek nem célja kitérni a folyamat leírására, így beéri annak közreadásával. Miközben jelentős művészeti értékek is születtek e népi mítosz kultúrává gazdagodása során, rengeteg történelmet hamisító vízió torzította el e nép valós identitástudatát.

Gondolkodásmódjának, szokásainak építőelemévé kövesült múltjának, identitásának hamisítása. Valós sikerek, tényleges eredmények híján, azok tetszőlegesen kedvező színben való feltüntetése, a szégyenletes kudarcok kritikátlan eltagadása. Afféle szómágia segítségét igénybe véve. Bár minden előző háborúját elvesztette, arra volt érkezése, hogy a föld legnagyobb, legerősebb országait megtámadja, papíron. Ezzel ringatva magát a hatalmasság illúziójába, melyben sohasem lehetett része, de amelyre éppen ezért oly régóta s oly erősen vágyakozott.

Íme egy ország, amely történelme során pótmegoldásként kereste önmaga megnyugvására s bíztatására a tündérmeséket s közben észre sem vette, hogy mentalitásává rögzült az önbecsapás, hamisítás, hazudozás. Mindenkori vezetői akkor sem átallottak megtéveszteni népüket, ha véletlenül a tényszerűség felismerésében képességük adatott. A nép pedig rákapva, mint gyönge jellem a kábítószerre, szinte már elvárta, hogy olyan képet vetítsenek neki, amelyikkel képes szembenézni, amely bíztatást, reményt ad neki, lemondva arról, hogy híven tájékoztassák valós lehetőségeiről.

Nem tudott még felemelkedni a realitások elfogadásához, a valósággal való szembenézéshez, ezért inkább népmeséket hallgat, melyek simogatják érzékeny lelkét, semmint reményei illuzórikus voltával szembesítsék. Kultúrája és történelme nem engedte még megtanulni, hogy több esélye adódik elérni céljait, ha megküzd démonjaival s tényleges győzelmet vív a nehézségei felett, inkább vállalja a hamis operett sikerboldogságait, hiszen, ha mégis szembesülnie kell majd az újabb kudarccal, lehet újabb hamis mesével fedni azt. Minden eltagadott sikertelenség újabb hazugságba kényszeríti hát s nem mond még le a jótékonynak vélt mákonyról.

Itt van egy nemzet, amelyik szinte mindig a dolog könnyebbik végét fogta meg s nem tudott igazi sikersorozatokban a nagy küzdelem örömében, a jól végzett munka birtokában valós sikerélményekhez jutni. Egy nép, amely megszokta, hogy nála valamivel tanultabb kormányzói megtévesztik, becsapják, félrevezetik s ezt mintha meg is kedvelték volna, újra, meg újra várják is tőle, hogy csak azt mondják nekik, amit hallani akarnak s nem kíváncsiak arra, mi a valóság, mert azt valóban többnyire kényelmetlenebb hallani.

Operettet az opera helyett, nótát és műdalt az igazi dalok helyett. Műmesét a dráma helyett, ponyvát az irodalmi próza helyett. Számukra még könnyebb befogadni Munkácsyt, Moholy Nagy helyett, Petőfit, Ady helyett. Jókait, Thomas Mann helyett, Csirkefej helyett a János Vitézt, hiszen annak megértéséhez kevesebb energia szükséges, a többletráfordításhoz viszont sikerélmények adta önbizalomra volna szüksége.

E történetben olyan nemzet szerepel, amelyik nem tudta még szétválasztani a vágyait a valóságtól, illúzióit a realitásoktól s reményeit a ténylegesen elérhető javak körétől. Egy igazi jövőtől. – Van tehát egy nép, amelyiktől, nem először, de most különösen fájdalmas módon – mert már éppen elérni látszhatott egy fejlettebb társadalmi szintre emelkedés lehetősége – elvették szinte mindenét.

Elvették tőle – a XXI.század kezdetén – törzsi-feudális-utópisztikus fékei levetésének lehetőségeit. – Elvették elért, bár nem munkában szerzett szabadságát, – Elvették intézményeit – Elvették javainak többségét – Elvették épülésének lehetőségét – Elvették önállóságának megteremtését – Elvették jövőjét s abba vetett, jogos hitét – Elvették tisztességes gyógyulásának esélyeit – Elvették gyermekeitől a méltó tanulási feltételeit – Elvették megélhetését – Elvették reményeit.
Mindezekért cserébe kifizetik eszement hazugságokkal és újabb hamísított reményekkel. De mint akit kómába sodort a rossz hír, ül otthon és mindenkivel pöröl, aki és ami elé kerül. Nem leli ellenfelét, nem érti helyzetét, így pótcselekszik, vagy apátiában lapít. Most kifosztva, kisemmizve,, megalázva, zavarában s kínjában egymásba s önmagába marva lapul, pedig ha nem dolgozik meg a változásért, akkor megint nem lesz képes értékelni és könnyen újra elveszítheti mint ebül szerzett, érdemtelenül ölébe pottyant kincsét. Ül otthon és nem tudja, hogy mit kell tennie. Nem tudja, hogy nem pártot, hanem saját hazát kell választania és nem tudja, hogy ehhez mi mindent kell tennie. Ül otthon, elkaparja sebeit, de bénultan újabb csodákban reménykedve várja a sült galambot. Ül otthon, ha még van neki otthona. Vagy éppen végleg elhagyja.

Még nem tudja, hogy nem is a megfelelő kérdéseket teszi fel neki a politika, a közvélemény kutató, aki eleve hibás módszerekkel faggatja mert nem az az érdekes, hogy melyik pártra szavaz, hanem az, hogy bármelyik a jövőjéért felelős politikai csoportosulásra adja voksát. Elvileg s részben már nyert is, mégsem tudja, hogy nem a miniszterelnök személye fontos, hanem az a demokratikus törekvés, amelyben önmagáért kell dolgoznia s közösségéért kell küzdenie s ne egy bűnözői kör legyen a választottja. Ne a politikai s gazdasági maffia legyen a szavazásnál a kedvezményezettje. – Kedves, drága, szegény kis Magyarország,,, aranyos magyar nép,,,- kifosztottak, már alig maradt, ami tőled elvehető.

Azért azt még megvárod ?

Gerő G. András

(A cikk eredetije a Hírhatárban jelent meg.)