Kalimpa és a halál régóta ismerik egymást. Néztek már farkasszemet.

Kalimpa húszévesen vesztette el a legtöbb barátját, és élete első szerelmét, akit megkínoztak és lefejeztek, miután visszatért Santiagoba. Látott már élőhalottat is, sokat. Igaz, ezt már megírta, de hátha nem mindenki olvasta. Az a fiú alig volt több, mint harminc éves, hontalan volt, agytumoros. A kínzások miatt.

Kalimpa terhesen látogatta minden nap a kórházban, ott fénylett, csillogott, könnyezett a Carlos szemében minden, és a remény is, amit csak veszekedéssel lehetett felkelteni benne, a harmadik műtét után, és ő veszekedett vele, minden nap, hogy milyen jó helyen van, és hogy mindenki érte küzd. Tudta, hogy hazudik, már gyakorlatilag nem volt agyhártyája, már háromszor kaparták le onnan az eszement, gyűlöletes és burjánzó tumort. Kalimpa első útja, a szülészetről, a csecsemővel is odavezetett.

Darkness colossus / Dan Rolbell

A halálfélelem a szemekben, az is ismerős neki. Hirtelen, emlékként is előjön, akár egy bárban éjszaka, amikor a jókedvnek lenne ideje. A hirtelen szembe világító, vakítóan erős fény emlékeket idéz fel. Milyeneket? Áramot vezetnek az emberbe, nem akárhova, péniszbe, vaginába, vagy egereket juttatnak fel a test különböző réseibe, megerőszakolják, akár férfi, akár nő, inkább nem részletezi.

Kalimpa tucatnyi chilei barátot veszett el mire huszonhárom éves lett. Többen voltak, akiért imádkozni kellett, hogy jaj, őket már ne. Egyik barátja Pinochet börtönében ült, őérte is, és a többiekért, akik illegalitásban éltek.

Aztán jött Nicaragua. Ott is, a polgárháborúban, nem ragozza, milyen volt megélni, hogy éjszaka lőttek, és miközben a határon szedték a kávét, várták, mikor jönnek a contrák. Jöttek.

Maga Kalimpa is járt már az alagútban, nem is egyszer. Háromszor. Egy perforált méhen kívüli, két bélcsavarodás, de volt ott koponyaműtét és vagy 10 más. Innen ismeri a szót: halásos nyugalom és halálos derű. Nehéz ezt elmagyarázni. Addig rettegés volt az élete, a két kicsi lánya miatt. Nem akarta őket egyedül hagyni, nyugtalanul ült még az autókban is, ha gyorsan mentek…

Amikor ott volt a semmi küszöbén, megnyugodott, talán azért, mert lelkiismeret furdalás nélkül indult el az úton. Vagy ki tudja miért? Az egy más állapot. Mosolygott a kétségbeesett orvosokra, akik csak üvölteni tudtak: – Milyen a vércsoportja?! – Rendszeres véradó volt, de nem jutott eszébe semmi. Látta a szaladó plafont a feje felett, a műtőlámpákat, emlékszik az őrzőre, ahol mellette haldoklott egy férfi, aki reggelre el is ment.

…és látta a hathónapos fiát fuldokolni, quinke ödémában, a kórházban, ahol kiragadták a kezéből. Hozott vissza a halálból 85 éves nénit az életbe, olyan minőségi életbe, amiért érdemes élni. Mégis minden nap retteg, hogy elveszít valakit, nem attól, hogy ő megy el, hanem attól hogy mások.

Mert önző a gyászunk.

Ő Kalimpa. Egy ember, aki már sokat tett másokért. Most a sors elvette tőle azt az embert, aki mellette állt nehéz napjaiban, aki mellett át tudott vészelni minden vihart, minden csapást, amit azért nem csak a múlttól, de a jelen pártoskodóitól is kapott, rendesen. Párját a leukémia szólította el mellőle, viharos gyorsasággal. Kalimpa mellette volt utolsó perceiben, a karjaiban tartotta. A párja szólt: Kalimpa, olyan fáradt vagyok…pihenek egy kicsit, és lehunyta a szemét. Elaludt. Nem is ébredt fel többet.

Kalimpának minden egyes alkalommal, mikor valaki, aki barátja, ismerőse, vagy csak harcostársa meghalt, vele halt egy része. Most egy nagy része halt vele.

Kalimpa édesanyja Auschwitzból tért haza…