Helyzetelemzés kampánynyitánykor…

Elindult a kampányidőszak, létrejött a demokratikus ellenzéki erők – ha vargabetűkkel is, és ha nem is optimális felállásban, a „komparatív előnyöket” messzemenőkig kihasználva összebarkácsolt – szövetsége, mely talán eséllyel veheti fel harcot a jelenleg regnáló, és hatalmát minden eszközzel megtartani szándékozó tekintélyelvű, autoriter Orbán-rezsim ellen. Az „összefogásként” emlegetett konglomerátum már nevében is túlságosan általános, az átlagember számára igen cseppfolyós, tartalmilag megragadhatatlan célú együttműködést sejtet, mely így kevés mozgósító erővel bír. Ráadásul a névválasztás jogi problémákat is felvetett, így – ahogy sokan mások is – valamilyen alternatív elnevezést tartanék célszerűbbnek, még ha az „összefogás” kifejezés ebben is szerepelne, legfeljebb kiegészítve azzal, hogy miért, mi célból. Talán a „demokratikus Magyarországért”, melyben hívó szóként a demokrácia, mint – reményeink szerint a választópolgárok többsége számára is – alapérték megjelenik, és nem is foglal magában egy bizonyos konkrét politikai értékrendet, mely könnyen a megosztás és nem az összefogás irányába hatna. Így talán a „Összefogás a Demokratikus Magyarországért (DeMo)” mind teljes nevében, mind rövidítésként, könnyebben érthetővé, elfogadhatóvá és mindenekelőtt népszerűsíthetővé válna.

Összefogás

A mozgalom célközönségének megnyerése érdekében a jelenlegi helyzet központilag agyonmanipulált tálalásának következetes cáfolata önmagában nem eléggé hatékony, nem beszélve a kommunikációs lehetőség korlátozott voltáról. E kétségkívül fontos feladat végül is csak „közismertnek” tekinthető tények, események minősítésének, értékelésének megváltoztatását szolgálhatja. Ugyanakkor fel kell hívni a figyelmet az átlagos magyar választópolgár politikai „lexikai tudásának” alacsony szintjére, a politikai amnézia népbetegségként való elterjedésére is. Erre való gyógymód a politikai ellenfél korábbi megnyilatkozásainak következetes „ráolvasása” lehet, de az információs aszimmetria következtében a politikailag elkötelezett „vonalas” polgártársak meggyőzéséhez, a vélt és remélt múltnak konkrét valós eseményekkel való cáfolatához – az automatikusan, reflexszerűen beinduló apologetikus ellenállás miatt – ez korántsem elegendő. A feladat inkább az „egyik kutya, másik eb” konklúziót rezignáltan levonó milliós tömeg állásfoglalásra kényszerítése lenne. Itt viszont nem a korrupció „létezésének” teljes tagadása, a saját táborunk makulátlanságának bizonyítása lenne fontos, hanem annak a különbségtételnek a hangsúlyozása, hogy 2010-ig egy olyan rendszer működött, amely nem volt korrupt, de – sajnos – melyben korrupt emberek is felbukkantak. A mostani nemzeti együttműködés rendszere pedig önmagában korrupt, olyannyira, hogy nem csak a pénzt mossa tisztára, hanem annak eltulajdonítóját is – ráadásul kétharmados törvényhozatallal. Az előbbiben a korrupció még takargatnivaló, az utóbbiban – az uralkodó elitnek persze – már erre sem kell odafigyelni. Valóban azt akarjuk, hogy esély sem legyen a közélet kigyomlálására? Akinek hivatalt adott az „Isten”, annak mentességet is ád hozzá? S ha mégsem akarunk ilyen világban élni, akkor esélyt kell adni a változásra – erről kellene passzív és/vagy pesszimista honfitársainkat meggyőzni. Ehhez viszont fel kell világosítani őket arról is, hogy milyen csapdahelyzetbe került a demokrácia Magyarországon. Ehhez elengedhetetlen az új választási rendszer lényegének, várható és valóságos következményeinek széles körben történő tudatosítása. Vegyük végig, mi is történt hazánkban a választójoggal az elmúlt években.

A választási rendszerek kidolgozói általában négy kritériumot tartanak szem előtt, amelyeknek egyidejűleg kellene érvényesülniük. Ezek a többségi akarat érvényesülése, az arányosság, a kormányzó-képesség, valamint nem utolsósorban a legitimitás. Az első kettőnek a pártlisták alkalmazásával, a harmadiknak a parlamentbe való bekerüléshez elérendő küszöb, az utóbbinak pedig az érvényességhez szükséges részvételi arány meghatározásával igyekeznek megfelelni. Demokratikus választási rendszerek módosításának szándéka mögött tehát ezen célok minél teljesebb és igazságosabb megvalósítása kell, hogy meghúzódjon.

A Fidesz hatalomra jutása után tisztába jött azzal, hogy politikája – a „kétmilliós Magyarország” felvirágoztatása – valószínűleg nem is fog ennél a számnál sokkal több szavazót megtartani, nemhogy újakat toborozni. A klientúra és a rendszer haszonélvezői (akik létszáma a szétosztható javak, hivatalok, pozíciók korlátozott volta miatt egy határon túl tovább már nem növelhető), valamint a vakbuzgó, tántoríthatatlan (nem „hívek”) „hívők” nagyjából ekkora támogatottságot tudnak és fognak biztosítani egy következő választáson. Bizton számolhatva a hallgatag többség kiábrándultságára, a sebeit nyalogató ellenzék széttöredezettségére, felismerte, hogy nem az abszolút, hanem a relatív többségre alapozva kell fenntartania az „oszd meg és uralkodj” elv alapján a hatalmát. Ez viszont egyben a kisebbség uralmát is jelenti a többség felett. Az oktrojált új választási törvényben – az lemondott a tényleges választói akarat megnyilvánulásának biztosításáról, valamint a kormányzáshoz demokráciákban elengedhetetlenül szükséges kellő súlyú felhatalmazásról, más szóval a választások legitimitásáról.

Ez praktikusan azt jelenti, hogy a Fidesz célja – saját fix szavazóbázisának mozgósítása mellett – a többi választó „otthontartása”, valamint a protest szavazók megosztása, az ellenzéki pártok előzetes és elvtelen, saját értékrendjük feladásával is járó szövetségekbe kényszerítése. Minél többen nem mennek el szavazni, annál kevesebb szavazat kell az egyéni győzelemhez. Nem véletlenül növekedett meg az egyéni választókerületek súlya, eddig a 386 képviselőből 176 (46%), az új szabályok szerint a 199 fős parlamentből 106 (53%) fő kerül ezekből közvetlenül a padsorokba. A Fidesz – a körülbelül 25 százalékos teljes támogatottságára alapozva – „egyénileg” tervezi megnyerni a választásokat, hiszen a listán könnyen csak relatív többséget szerezhet, azonban a választókerületekben ekkora „népszerűség” is elegendő a győzelemhez, sőt, így akár újfent kétharmadot is elérhet.

Nota bene, az egyéni választókerületi forma éppen az arányosság elvének kiteljesedése ellenében hat, vagyis a fenti négy kritériumból gyakorlatilag csak a „kormányzó-képesség biztosítása” látszik maradéktalanabbul teljesülni, ám egyúttal a többi rovására, ami egyszersmind az új magyar választási rendszer demokratikus mivoltát is megkérdőjelezi.

Mindamellett abban is biztosak lehetünk, hogy az átlagos választópolgár nem látja át ezt az új szisztémát, és a híradásokból is csak annyi szűrődött át, hogy ezentúl csak egy forduló lesz, és az lesz a képviselő, aki a legtöbb érvényes szavazatot kapja. Igaz, a törvény is alig mond ennél többet, így aki nem mélyed el a témában, nem jut el a fenti okfejtéshez, és valószínűleg a várható következményekkel sincs tisztában.

Az ellenzéki pártok kommunikátorai sem fektettek eddig kellő hangsúlyt erre a momentumra. Azt többször hallhattuk, hogy az új választójogi törvény előzetes szövetségkötésre készteti őket, így nehezen tudják saját elképzeléseiket képviselni, ütközetni, és főleg megmérettetni, ahogy ezt a két forduló korában lehetővé tette. Hangsúlyozzák ugyan, hogy az új környezetben elengedhetetlen az összefogás, csak közös erővel lehet leváltani a kormányt, de éppen a lényeget nem artikulálják eléggé, miszerint a fentiekből adódóan az áprilisi választás tulajdonképpen egy „népszavazás”, melynek ki nem mondott, de nagyon is valóságos kérdése így hangozna: „Akarja-e, hogy Magyarországon az Orbán-féle pártállami rezsim – annak minden következményét vállalva – megmaradjon?”. És akkor már a választási kampány során kommunikálható lenne az az egyszerű üzenet, hogy aki nem szavaz, az a Fideszre szavaz. És aki nem az összefogásra szavaz, az is a Fideszre szavaz – a választási rendszer és a jelenlegi politikai konstelláció miatt.

Miért fontos ez? Mert a nem szavazók, a bizonytalanok döntő része szíve szerint egyik félre sem adná a voksát, az „egyik kutya, másik eb” meggyőződésből. Mondván, hogy se a Fidesz, se az ellenzék győzelméhez nem kíván hozzájárulni, döntsön, aki akar. Nem véletlen, hogy a Fidesz annyi energiát fektet a baloldal befeketítésére, vélt, kitalált és valós korrupciós ügyeik folytonos felemlegetésébe. Ennek célja ugyanis nem pusztán a hívek lelkének táplálása, hogy mindig meg tudják különböztetni a „jót” a „gonosztól”, hanem azoknak a kiábrándult, a Fidesz-maffia tevékenységét átlátó és azt mélyen elítélő – következésképpen rájuk sem szavazó – sokaságot meggyőzni arról, hogy „ugyan velejéig romlottak vagyunk, de hát lám, a szocialisták sem voltak és lesznek különbek, maradj inkább otthon!” Az elégedetlenek passzivitását ráadásul növelni fogja az is, hogy a kínnal-keservvel összeálló ellenzéki lista elején olyan személy(ek) is szerepel(nek), aki(k)nek a Fidesz-ellenes választók egy nem elhanyagolható része semmiképpen nem adná a voksát, inkább távol marad a szavazástól. Ilyen hozzáállást természetesen az egyéni kerületek jelöltjeivel szemben is tanúsíthatnak az egyébként változást óhajtó polgárok. Mérhetetlenül fontos, hogy a kampány során tudatosuljon a fent említett következmény: nem szavazni annyi, mint Orbánra szavazni!

Mégis mit lehetne ebben az esetben „cserébe” kínálni az „igényesebb” vagy éppen finnyásabb szavazórétegnek a kényszervoksokért? Talán célszerűbb lenne a fenti logika mentén haladva olyan közös programmal előállni, amelyben az első és legfontosabb feladat győzelem esetén az alkotmányos rend és jogállami keretek visszaállítása, az Orbán-rezsim teljes felszámolása, valamint olyan biztosítékok rendszerbe építése, hogy ilyen politikai torzulás még egyszer ne fordulhasson elő. Konkrét gazdasági és szociális intézkedéseket a legsürgetőbb és legégetőbb kérdésekben, a kármentés és romeltakarítás, a társadalom „életre keltése” céljából kell hozni. Hangsúlyozni kellene, hogy ez együttműködést igényel különböző politikai értékek mentén tevékenykedő pártok, csoportosulások között olyan formában, hogy a jelen antidemokratikus választási rendszerből fakadóan képviseletük aránytalan, sok esetben hiányos. Éppen ezért már most fel kell vetni, hogy a második rendszerváltás befejezése után, újabb, immár a demokratikus választás kritériumainak megfelelő jogi keretek között lebonyolítandó választásra lesz szükség, ahol valamennyi társadalmi réteg, politikai nézet és érdek képviselheti magát, és egyenlő feltételekkel küzdhet meg a mandátumokért.

Rendkívül hasznos lenne, ha az ellenzék nem hangsúlyozná túlzottan a baloldali mivoltát. Ezzel, amellett, hogy kívülről tulajdonképpen deklarálja, hogy a Fidesz a jobboldal megtestesítője, egyszersmind legitimálja is, mint a tradicionális demokratikus tengelyen elhelyezkedő politikai pártot. Ugyanakkor a Fidesz már régen átlépte azokat a küszöböket, amelyek a demokrácia határait jelentik, ebből fakadóan nem a bal-jobb, hanem a demokrácia és diktatúra dimenziójában kellene a jelenlegi kormányzatot és az ellenzéki együttműködést elhelyezni, és egymáshoz viszonyítani. A demokratikus, igazi konzervatív jobboldali szavazók ugyanis az ellenzék baloldaliságát esetleg kizáró tényezőként értékelik, és még ha nem is szimpatizálnak már a Fidesszel, politikai értékrendjüknek megfelelően „jobb híján” mégis rájuk voksolnak. Ha cél – és miért ne lenne az –, hogy ezeket a különböző okból, de csalódott, kiábrándult rétegeket az ellenzék ne csak a voksolástól való távolmaradásra bírja, hanem részvételre, és az összefogás aktív támogatására ösztönözze, fontos lenne a demokráciát, mint alapvető – és főleg egyetemleges, állampolgári – értéket elsődlegesen a kampány középpontjába helyezni, és a baloldali eszmerendszerhez köthető programelemeket csak ezen a közös fundamentumon belül hangsúlyozni.

A hátralevő idő rendkívül rövid a „versenyfeltételek” nem egyenlők, a Fidesznek a „hazai pálya nemcsak lejt”, de a bírót is ők adják. Nem beszélve arról, hogy a közönség egy „rezsírozott” jó része is lelkesen kiabálja majd, hogy „Orbanem et circenses!” Miután tehát kevés eszköz áll rendelkezésre a választók meggyőzésére, mozgósítására, néhány nagyon leegyszerűsített üzenetet kellene a fent leírtak alapján megfogalmazni, és minél nagyobb körben terjeszteni, „köztudatosítani”. Bajnai másfél éve kezdte következetesen „rezsimként” aposztrofálni az Orbán-rendszert, ez például igen találó kifejezés. Nem beszélve a rezsicsökkentési hadjárat adta szellemes riposzt-lehetőségekről, mint mondjuk „rezsid helyett rezsim”. Mindenesetre sulykolni érdemes az egyébként a Fidesz által is rendre felemlegetett szimbolikus „népszavazás” kifejezést is, hiszen ebben a két tábor tulajdonképpen – ha eltérő minősítéssel is – egyetért, az alapvető kérdés az, hogy Magyarország tovább menjen ezen az úton, vagy visszatérjen a tényleges demokráciához, kissé patetikusan: „Magyarországot vagy Magyar Köztársaságot?”

Ennél többet most nem lehet tenni, a választás a látszat ellenére még nem lefutott. Akármennyire is aránytalan a szisztéma, ha a többség le akarja váltani a jelenlegi kormányt és el is megy szavazni, a Fidesz stratégiája saját maga ellen is fordulhat, s ahogy láttuk, hogy az egyéni kerületekben dől el inkább a küzdelem, akár még jelentős vereséget is okozhat a jól kifundált haditervük.

Ugyanakkor, ha el is képzeljük ezt a végkimenetelt, egy esetleges ellenzéki győzelem csak szükséges, de nem elégséges feltétele az újabb rendszerváltásnak. Nem tudom elképzelni, hogy Orbán Viktor a maga jószántából, Mesterházynak gratulálva és eredményes kormányzást kívánva minden további nélkül „kulturáltan” átadná a hatalmat. A Fidesz 2010-ben – sokak, többek között még saját szavazóik elképzelésével ellentétesen is – ott és úgy folytatta a kormányzást, mint ahogy azt 2002-ben abbahagyni kényszerült. „Bourbonosan” szólva, semmit sem tanultak, és semmit nem felejtettek, azaz egy dolgot mégis megtanultak: hatalmat vissza nem adunk! Ebből adódóan minden rendelkezésre álló eszközzel, választási csalás emlegetésével, tömegdemonstrációkkal, parlamenten belüli és kívüli obstrukcióval, népszavazás kezdeményezésével stb. meg fogja ebben az esetben akadályozni, hogy egy új kormány működni tudjon. A saját maga által hozott, a kormányok kezét megkötő antidemokratikus jogszabályok mellett utolsó csepp vérig kiálló demokrácia-őrré fog válni, és a tényleges működőképesség érdekében tett új kormányzati lépéseket, mint a demokrácia elleni támadást fogja minősíteni, és természetesen Brüsszelben rendszeresen feljelentgetni.

Ez ugyan egy későbbi probléma, melynek kezelése majd akkor lesz időszerű, de mindenképpen fel kell rá készülni. Addig is azokkal a kérdésekkel kell választópolgárainkat a kampány során rendszeresen szembesíteni, hogy polgárok vagy alattvalók legyünk-e, illetve Magyarország a nyugat keleti bástyája helyett a kelet nyugati „előretolt helyőrségévé” váljon-e? S ne feledjük, az eurónak lehet ázsiója, de Ázsiának nem lesz eurója…

Dr. Dubius  (Dr. Sebes Attila)

közgondolkodó