Ica néni pont olyan volt, mint a faluban a többi Ica néni. Kortalan, elnyűtt, arcán ezer ráncot számláló, bütykös kezű falusi öregasszony. Nem volt ő ám mindig ilyen, bizony, a harmadik faluból is jártak hozzá a legények, udvarolták, szépen, ahogy kellett, csak hát a kor, meg a munka, ott hagyta rajta a nyomát.

Ica néni portáján mindig, minden takaros rendben állt, mindennek megvolt a helye – kivéve a sufnit, ami a Papa birodalma volt. Oda ő akkor se tette volna be a lábát, ha hat lóval vontatják be! Hogyisne! Ha csak benézett, felállt a hátán a szőr: olyan rendetlenséget még ember nem látott, amit ott a Papa „tartott”. Szerszámok, edények, szögek, csavarok, drótok, ezer  „jó lesz az még valamire” dolog teljes össze-visszaságban, a satupadon, a kiselejtezett konyhaszekrényen, a polcokon, mindenhol. De a Papa mindennek tudta a helyét. Ha a szomszéd átjött, hogy: te Józsi, adnál pár darab hatos anyát? A Papa halálos biztonsággal túrt szét húsz másik dolgot, ami alatt ott lapult a hatos csavarokat tartalmazó cipőpasztás doboz.

De a Papa már nincs. Egy hajnalon dolga kiszólította a reterátra. Mikor visszabotorkált, hangos szusszanással mellédőlt az ágynak. Ica néni szólongatta, hogy mi van vele, rosszul van? Papa szájából csak valami érthetetlen gurgulázás tört elő. Ica néni darabról darabra, kínlódva, fel erőlködte az ágyra – szép nagy darab ember volt a Papa, Ica néni meg már kicsit erejét vesztette – mert a Papának se a jobb lába, se a jobb keze nem engedelmeskedett, a szeme is olyan furcsán nézett. Jöttek aztán a mentők, kopogtatták itt, karcolták ott, szemébe világítottak, és csak hümmögtek, hogy: hát, hát, itt bizony baj van. Okosak, ezt én is látom, ezért tanultak annyit? – akarta mondani Ica néni, de inkább megtartotta magának. Nem jó ezekkel a fehér köpenyesekkel kezdeni, még a végén nem úgy bánnak a Papával, ahogy kellene.

Ujváry-Ferenc (1898-1971) – Falusi udvar

A Papával nem sokáig kellett bánni. Tíz nap múlva elment…az agyvérzés elvitte.

Azóta Ica néni  nem tart állatot, csak némi lábasjószág kapirgál hátul. Minek több? Amíg a Papa élt, a hidasban mindig ott röfögött a Dani, meg a Rozi, a két disznó. Mindegyik Dani volt, meg Rozi. A Papa tudott velük bánni, de ő nem. Az utolsó Dani, amelyik csak a Papa halála után került kés alá, nemegyszer a kerítéshez szorította, majd feldöntötte. A Papánál az ilyesmi nem fordult elő. Csak rájuk mordult azon a pincemély hangján – de szépen is tudott énekelni, de szépen! különösen azt, hogy : akácos út, ha végig megyek rajtad én… – hogy: ne te, neee! Kusti! És már rend is volt.

Úgy egyeztek a lányával, hogy a felét ők kapják, a fele marad nála, a fagyasztóban. Aztán, persze, azt is elhordták, apránként. Anyu, nincs egy kis hurkád? Úgy ennénk a hétvégén valami torosat! Hát, persze hogy volt. Ott voltak az unokák, hát csak nem tagadta volna meg tőlük azt a pár falatot! Neki már amúgy se kellett valami sok. Nem is nagyon kívánata a fűszereseket – márpedig gömböc, hurka, kolbász ízetlenül csak pocsékolása a jónak – a szalonnát a foga nem bírta, rántott húst meg csak nem eszik az ember minden nap, ünnep az, amikor asztalra kerül.

Így hát, szép csendben elkoptak a fagyasztóból a dolgok. Nem is nagyon bánta, csak a helyet fogta ott. Elejibe még beszéltek arról, hogy közösen vesznek egy hízót, a lányáék a tápba is beadnak pénzt, Ica néni meg felneveli, de aztán valahogy elaludt az ügy. Mert hát, kérdezte, hogy aztán, fiam, ki fogja megszúrni a Danit? Meg feldolgozni? A Papa értett hozzá, különbül dolgozott, mint a böllér, de hát, a Papa nincs. A veje a gondolatától is elborzadt, hogy ő szúrja meg, a lánya meg, elképzelhetetlen volt, ahogy a műkörmös kezével mancsolja össze a két fűrészbakra tett fészerajtóra  – az jó, békebeli zománcfestékkel volt kezelve, könnyen lehetett lemosni, kára nem esett – terített, abált, felnagyjált belsőségeket, vagy, uram bocsá’ a belet mossa! Így aztán nem hozták szóba többet.

Maradtak a lábasjószágok. Kis japik, tarka jércék, két gangos járású kakas, nem kell több. Valami zöldféle mindig akadt, az árok partján is termett tyúkhúr, egy zsák dara, meg némi táp az újig elég volt. Pie, pie, gyertek csak, pie,pie – és a jószágok egymást lökdösve törtettek hozzá, mikor kiszórta nekik az eleséget. Ezt az unokák is szerették, ezt a pie-piézést, meg az etetést. Csak a kakasokkal nem voltak megbékülve: féltek tőlük. De hiszen harciasak is voltak, különösen a Rudi, aki féltékenyen őrizte az udvartartását.

De jó is volt, amikor jöttek az unokák! Anyu, itt hagynánk őket a hétvégére, ugye, nem baj? Ugyan, menjetek már, miért lenne baj? Volt a belső szobában egy dupla, kihúzható rökamé. Ilyenkor azon aludtak, mind a hárman. Ica néni be’ sokszor őrizte álmukat, ébren hallgatva szuszogásukat, takargatva őket, ha kiforgolódták magukat a paplan alól. Reggel meg: mit kértek, csibéim? Forraljak tejecskét? A szomszédban akadt kecske is, onnan hozta a frissen fejt tejet. Vagy csináljak palacsintát? Ennétek rántottát? Tojás akadt, a tyúkoknak hála. Még volt pár üveg lekvár is a kamrában, celofánnal fedve, akkurátusan lekötve. Nem szerette ezeket az újmódi, csavaros fedelű üvegeket, ha megcukrosodott a töltése, az istennek se lehetett lecsavarni. Ő már csak maradt a celofánnál, a szalicilnél, meg a befőttes guminál. Bár már azok se olyanok, mint régen: hamar elpállanak, semmit se érnek…

Régebben, amíg a Papa élt – ez már csak így marad, minden nap beleütközik az emlékébe – a gyümölcsfák szépen teremtek. De hát a Papa értett is hozzá: metszette, permetezte őket, meg is hálálták. De Ica néni nem tanulta meg a metszés fortélyait, odahagyta azt a Papának. Aztán, mivel már se létrázni, se nyújtózkodni nem volt ereje, a fák teremtek, ahogy tudtak. Szólhatott volna a Varga Janinak – annak idején hevesen tette neki a szépet – biztosan átjött volna, rendbe tenni, de valahogy röstelette. Mert micsodás dolog az, hogy más embere sürgölődik az ő kertjében?

Aztán, egy napon, valami kórság beleesett Bertibe, a nagyobbik unokába. Nem szép dolog, de fosott, hányt, mint a murányi lakodalmas kutya. A lánya, persze, azonnal kárpálni kezdett, hogy az a kecsketej, biztos az volt romlott! Az hát, az eszed tokja – gondolta Ica néni, de nem szólt. A kecske, meg a tejesfazék közt romlott meg, mi, te lány?!

Az unokák egy darabig nem jöttek. Ica néni várt. Mi mást tehetett volna? Sepregetett az udvaron, hívogatta a tyúkokat, megdorgálta Rozsdást, a vén kandúrt, hogy csak sütteti a hasát, pedig akad egér hátul, a fészerben,  aztán megint csak várt. Aztán végre megint jöttek. Boldogan sürgött-forgott körülöttük, murkot meg gyökeret húzott a kiskertből, egy fiatal jércét hamarjában késnek eresztett, olyan tyúkhúslevest sikerített, hogy már az illatától is jóllakott az ember. Egyetek, bogaraim, egyetek, ilyet otthon úgy se esztek! Azok meg ettek, mi több, két pofára zabáltak, majd’ hogy helyet se hagytak a meggyes pitének, pedig az is ott várt, egy tepsivel.

Múlt az idő, közeledett a húsvét, ilyenkor mindig asztalhoz ült a család, habár, tavaly, csak olyan kurtán-furcsán, röviden, épphogy csak. Ica néni kicsit gyengélkedett, valahogy nem nagyon volt ereje kikelni az ágyból, de hát sütni akart, három félét is, zserbót, meg rétest, meg pitét. Felöltözött olyan ünneplősen, fejkendőt is másikat vett elő a sifonyérból, hogyisne, majd a napszítta, hétköznapit ölti!

Állát előre tolta, fejét kicsit felszegte, úgy kötötte meg a kendőt, így szorosabban tart, még se fojtós.

Hanem a gyerekek korán jöttek. Túl korán. A sütemények még sehol, a jérce is még tollasan, igaz, már vére folyatottan, egyszóval, sehol se állt. A lánya nyugtatta: ne izgulj, anyu, úgyis csak beugrottunk, épphogy csak egy ölelésre, már megyünk is tovább, sűrű a program, a Zoli főnökéhez is be kell még néznünk, tudod, hogy van ez! Az igazat megvallva, Ica néni nem tudta, hogy van ez. Kapott hát ide, kapott oda, hogy hát, akkor egy kis zöldséget, meg krumplit hadd pakoljon már, addig csak tudnak várni! Meg ezt a jércét is, ha már így alakult, ugyan, vigyétek már el, még adok hozzá egyet, egyikből leveske lesz, a másikat kirántod a gyerekeknek, ügyes lány vagy te!

De a lánya csak ellegyintette: anyukám, ne fáradj! Hazafelé majd beugrunk a Tescoba, ott van minden, szépen mosva, megtakarítva, a csirkét meg, tudod, hogy utálom megpucolni, olyan szaga van, hogy felfordul tőle az ember gyomra! De hát, legalább a süteményt! Anyu, diétára vagyok fogva, nekem a sütid egy kicsit sűrű, már ne is haragudj meg érte, de inkább nem. Zoli meg már így is vastagodik. Na és a gyerekek? Majd hazafelé, anyu, veszünk valamit a cukiban, és már sirültek is kifelé.

Ica néni sokáig nézett még utánuk a kertkapuból, pedig már az autójuk pora is leülepedett. A szíve körül valami kis hidegséget érzett, de aztán nem gondolt vele. Nem olyan nagy dolog, ha sietnek, hát sietnek. Majd legközelebb korábban kelsz, bolond vénasszony. A jérce meg? Majd felpucolom, aztán megy a fagyasztóba. Meg a többi is. Jó lesz az még, csak jobb, mint a Tescos. A félkész sütemény se megy veszendőbe. Majd a csirkék jól élnek belőle vagy két napig. Azok meghálálják.