…mert manapság már nincs becsület senkiben!

Rakonczayék a falu szélén laktak, nem nagyon, de eléggé. Rakonczayné  legszívesebben még mindig tekintetes asszonynak szólíttatta volna magát, de hát már nem olyan időket éltek. Mondta is mindig, hogy már nem olyan időket élünk.  Bezzeg, amikor még tekintetes asszonynak szólították, merthogy, postamester volt a férje, de most már csak a cézé maradt, meg az ipszilon, amit, persze, valahányszor csak lehetősége van rá, külön hangsúlyoz:  Rakonczay, kisasszony kérem, Rakonczay, cézével és ipszilonnal a végén!

Rakonczayék, miután Rakonczay Ernő, a postamester, kiszorult a hivatalból, nomeg, nemsokára az életből is, megvették ezt a házat. Szép porta volt, igazi, hosszútornácos parasztház, végében fészer, istálló is szolgált hozzá, benne két jól tejelő tehénkével, a hidasban Rózsival, az anyakocával.

Rakonczaynénak, persze, nem állt rá a keze a dologra, de akadt asszony elég, még a régi, szép időkből, aki szívesen elvégezte helyette, némi pénzecskéért, meg a tejért, szaporulatért. Cselédnek azért nem nevezte őket, még a házba se jöttek be, hogyisne, még tán eltünedezne valami, nem úgy, mint a régi, szép időkben, nincs már itt becsülete, senkinek. Úgy hívta mindegyiket, aki csak előfordult: a lány. Majd a lány megcsinálja, majd a lány elhozza.

Ebben a környezetben nőtt fel Rakonczay Amál. Nem igazán értette ezt a régi, szép idős dolgot, meg ezt a lányozást se, hiszen mindeniknek volt neve, úgy is szólította őket, szépen, udvariasan, ahogy kellett, de anyjának soh’se jött a szájára egyiküké sem.

Egy napon amolyan vándorlegény-forma nyitotta meg a kertkaput. Ódivatú kifejezésnek ismerte Amál, de jobbat ő sem tudott, pedig gimnáziumot végzett. Igaz, nem is illett volna rá más. Ruhája tisztes, se nem új, se nem avíttas, de tiszta, batyu helyett hátizsák, cipője meg, ugyan poros, de jó állapotú. Haja rendezett, szakálla semmi, tekintete nyílt, hangja halk, udvarias. Hogyhát, ha lenne egy éjtszakára szállás, megalszik ő akárhol, másnap megy is tovább, nem csavargó ő, az országot járja, nézgelődik, ismerkedik a vidékkel, pénze szállásra nincs.

Amál anyját kérdezte: engedi-e – mert az ő szíve megesett rajta azonnal, de hát ő már csak ilyen volt, még egy fészkéből kiesett csimaszt is képes volt tutujgatni. Rakonczayné elég horgos egyéniség volt, de a lánya jó szívével ő se szállott szembe, jó, legyen, de csak a félszerben, a dikón, mert, a házba, oda be nem jöhet! Hogyisne – és már szólt is a litánia, a régi, szép időkről, meg a becsületről.

A fiú ott várt a tornácon. Amál mutatta, hol vackolhat el, mosdáshoz a kerekes kút a szolgálatos, a budit a kert végében találja, a petróval meg spóroljon, mert az anyja elég garasoskodó fajta. A fiú köszönte, majd, ahogy kell, bemutatkozott: Babarci Gergő. Amálnak kicsúszott a száján: cézé-ipszilonnal? Nem, mosolyodott el a fiú, csak úgy, simán.

Reggel fejszecsattogásra ébredtek. Babarci Gergő derékig nekivetkőzve a fát hasábolta, ami ott állt a félszer falánál. Amál ki nem mondott kérdésére csak annyit szólt: gondolom, a fejsze nem áll a maguk kezére, nekem meg jól esik ez a kis mozgás. De már ekkora munkát éhomra mégse, jöjjön, Gergő, egy fölöstökre, ide a nyári konyhába! Gergő lemosdott, inget öltött és ment. Amál meg az anyját puhította: Édesmama, lenne itt még munka elég, ott az istálló, ki kellene ganézni, a hidast is meg kellene ácsolni, a tornác tetejének is híjja van, a félszerajtó zárját meg kellene reparálni, szóval, Édesmama, mi lenne, ha megkérnénk Babarci urat, hogy maradna egy kicsit, kosztért, kvártélyért, tudja Édesmama, mint a régi, szép időkben!

Babarci, azt mondod, úgy hívják, Babarci? Úgy, Édesmama, Babarci Gergő. Cézé-ipszilonnal? Azzal – Amál elpirult, nem szokott ő füllenteni, de hát a cél szentesíti az eszközt, mondják. Rakonczayné amúgy se vette észre: ködös szemmel az emlékezetében kutatott, hogy ugyan honnan ismerhetne ő egy Babarcit, mert hiszen, a cézé-ipszilon manapság már csak kevesek kiváltsága!

Így hát a fiú maradt kosztra-kvártélyra, ahogy mondták. Meg kell adni, Rakonczayné főzni, azt nagyon tudott. Rakonczay Ernő, a postamester, igen jó étkű ember volt, ráadásul megkövetelte a minőséget, úgyhogy a tekintetes asszony kitett magáért. Babarci Gergő meg, csak így, simán, cézé-ipszilon nélkül tette a dolgát.

Rakonczayné egy nap félrevonta Amált: te lányom, mennék a templomba, de sehol sem találom a madonnás függőjű láncomat! Nem láttad valahol? Ott kell annak lennie, Édesmama a szekreterben, ahol mindig is, a papa szivaros dobozában, hiszen ott tartja őket, nem? Ott tartom, ott tartom, de most nincs ott! Te lányom, nem járt itt bent az a Babarci Gergő? Járt, Édesmama, a konyhában javította meg a rollót, amelyik már régóta ki volt akadva. És te, lányom, te végig vele voltál? Nem végig, Édesmama, akkor jött a postás a nyugdíjjal, ahhoz mentem ki, de tényleg, csak két percre! Akkor biztosan a Babarci lopta el! Már nincs becsület senkiben! Még a végén tán a torkunkat is elvágja, a házat is ránk gyújtja! Hát ez a hála? De, Édesmama, én nem hiszem…Semmi de! Most, azonnal menjen innen, mert nem állok jót magamért!

Amál ment, Babarci Gergőt szólítani, hogy most, izibe. Gergő már a kertkapuban állt, vállán a hátizsák. Mindent hallott, ugye? Mindent, Amál kisasszony. A kedves mamájának elég éles a hangja. De ugye, maga nem hiszi, Amál kisasszony? Én nem, Gergő, persze, hogy nem. Még akkor sem, ha nem cézé-ipszilon? Ugyan már, Gergő, butaság. Hát…van, aki nem így gondolja. Sajnálom, Gergő. Én is, Amál kisasszony, higgye el, én is. Hát, isten áldja. Magát is, Gergő, magát is…

Két nap múlva Rakonczayné a szekreterben rendezkedett. Ahogy kihúzta a második fiókot, ott találta a postamester, Rakonczay Ernő irattárcáját. Maga sem tudta, miért, belekotort. A fémpénzes, patentos rekeszében valami keményet tapintott. Kinyitotta: a madonnás függőjű lánc…derengett neki valami, hogy miért is tette oda, és mikor, de hát, már mindegy volt…Amálnak nem is szólt. Minek? Lehet, hogy nem is cézé-ipszilon volt…