Egyet mutat.

A minap nehézkesen, de magamat korholva nekiláttam a gyerekkorom óta nem bolygatott fiókom rendezéséhez. Az elmúlt évtizedekben többször kihúztam, de a sok gyerekkori kincs nézegetése mindig elhessegette a szelektálás, lomtalanítás állandóan felettem lebegő felhőit. „Eddig is jól elvoltak itt, majd legközelebb. Különben is, ezek már értékek lettek. Naptárgyűjtemény, régi bélyegek, no meg egy kissrác különleges értékei, mint a csapágygolyók, egy érdekes kúpcsapágy, csavarok és apró szerkezetek fogaskerekei. Talán valami mérőműszerből szedtük ki az iskolai papír és fémgyűjtés zsákmányaként. Ezenkívül pedig rengeteg hasznos gemkapocs, tollbetét, régi aprópénzek a keleti blokk országaiból, régi IPM-ek, képeslapok, …. Na, a gyerekeimnek jó lesz!” –reméltem, de magam sem hittem igazán.

Emma’s Screaming Art

No most talán erősebb volt az elszántságom. Nézegettem, turkálgattam a dolgok között és az előtörő emlékek birkóztak játékosan, miközben kezeim a szorgos munkát imitálták. Ahogy az idő repült, az apróságok helyet cseréltek érdemi változás nélkül, csak egy régi kopottszíjú karóra ragadt a balkezembe, majd átkerült a jobba. Egy óránál állt meg. Nagyapámé volt hajdanán. Végül a fiókot betoltam, mert megint legyőzött. Elbuktam megint a végtelenné váló versenyben. De mivel nem látta senki, ezért egy könnyed önrovás ellibbenése után a gyerekkori emlékek még folyamatosan elő-előcsaptak. Az órát letettem az éjjeliszekrényre, és rettentő sürgős dolgom nem akadván, a szokásos házimunkák automatizmusában is az emlékek kergették egymást. Így most olyan felettébb feleslegesnek tartottakat is elvégeztem hosszú idő után, amelyeket csak külső kényszerek hatására szoktam vicsorogva, vagy dúlva-fúlva.

Megjelent előttem termetes nagyapám, ahogy a konyhában szürcsölte velem szemben azt a finom cukros bablevest, amelyet csak mamika tudott készíteni.

Merít, szürcsöl, Merít, szürcsöl. Merítettem, szürcsöltem. Merítettem, szürcsöltem, me… oszt jött a tasli. Mamika jelezte, hogy nem szabad a levest szürcsölni. Kissé zavar volt a fejemben a látottak és a hallottak antagonizmusa miatt, de jobbnak láttam a folyamatosan tanított etikettjeit figyelembe venni.

A tikkasztó nyári melegben egy kislány sírt fel, valahol az utca felöl, amire egy hőségtől eltikkadt galamb válaszolt, majd továbbhallgatott energiáit kímélve. Csak a kanál csörrent meg rezegve a megdöntött tányér alján, és a szürcsölés is elmaradt. Papó tekintete a piroskockás viaszkosvásznon ragadt, talán az előbb még ott táncoló legyet kereste, de az asztal lapján változás nem volt már ősidők óta -legalábbis gyermeki elmém időértelmezése szempontjából -, hacsak a kopások nem szaporodtak, vagy halványították jobban az évek. Azután az asztalon átnéző szemmel a félig levő fémbögréjével kiment vízért.

Morc öreg volt, olyan magának való. A pacsirtákat megelőzve kelt, majd a hátsó kert sűrűjében veszett el reggelente. Nemigen tudtam vele játszani, ezért huncut csibészségeket csináltam, amire már nem vagyok túl büszke, bár akkor ártatlan apróságoknak tűntek. Mint mikor az ebéd után a lócán szundikált ülve az almafa alatt. Hátulról felmásztam, majd a lábammal a kalapját előrébbpöcköltem. Miután a kalap vagy harmadszor is visszabillent a helyére, újabb ügyeskedésem eredményeként nagyapám káromkodva felpattant korát meghazudtolva, majd a valahonnan előugró vesszőseprűvel visszatámadt a kopott cipőmre, ami pedig elkezdett egyre magasabbra menekülni a fa biztonságos vékonyabb irányába.

Kevésbé unalmas napokon csak egy-egy ilyen apróság vitt színt a gyermeki felfogás szerinti szürkeségbe, ez adott némi adrenalinfröccsöt a megfáradt idő totyogásában. Arra már nem emlékszem, hogy a fa kétszínű biztonságából mikor, hogyan tudtam lemenekülni, talán Mamika hangos korholása közben tyúkanyóként kimentve, vagy csak hosszas várakozás után, mint amikor öregapám a lugasban hátrament. Igen. A deszkabudi a ház végében volt, a kert lábánál. Szorgos semmittevésemet megunva, a változatosság csábításának engedve lopóztam a patinásan kopott házsarokig, ahonnan biztonsággal felmérve a terepet a kert kerítésének álcázva magam araszoltam az árnyékszék oldaláig. Egy kósza ötlettől vezérelve nem bírtam ellenállni a fityegő hajlított fémdarab csábításának, és az eredeti állapotot visszaállítva beakasztottam a karikájába. Ezután már csak a szervezetemben felszabaduló sztresszhormon hatására majd kiugró szemeim vizslatták a menekülés egyetlen útvonalát, miközben féltem, hogy a szívem által vert nagy dörömbölést nagyapám is meghallja. Egerésző macska láthatatlanságával lopakodtam visszafele megint a kerítéslécekbe olvadva, majd a kertkapun balra már a pöszmétés viszonylagos biztosságába párologtam el. Jó nagyívben, a kert felét megkerülve a tengeri között bújtam meg, kíváncsian lesve a végkifejletet. Néhány sikertelen ajtólökdöséses próbálkozás után, nagyapám valami büdös kölökért kiabálva döngette már a rozoga deszkaajtót. Miután egyre cifrább, hangosabb és intenzívebb lett a követelőzés, én úgy találtam, hogy úriemberekhez méltó módon, udvariasan inkább nagyívben elkerüljem, és a kert távoli végében találtam magam a káposzták és a hagymák között az amúgy már gondosan kigyomlált részek akkurátus átnézésében. Pedellusi szigorral tekintettem rögről rögre, miközben agyam lázasan járt, elemezve a fülem által összefogott távoli hangokat. Csak vagy tíz rigófüttynyi idő után hallottam meg mamika kerti papucsának kopogását a kőből kirakott házvégébe vezető csapáson, miközben már messziről korholták egymást. Miután nagyanyám is rá kellett eszméljen, hogy a kallantyú nem magától himbálózott a karikájába, és nem a roskatag ajtó szorult be magától, a hangok természete is megváltozott, és számomra érthetetlen módon hirtelen a keresésem lett a központi téma.

Ha lehet, én mégfigyelmesebben keresgéltem a gyomoknak legalább az ottfelejtett frissen kikelő kisunokáit, és merő értetlenséget sugárzó tekintettel néztem mimikára, amikor vesszővel kezében felém közeledett a feketeribizlisből . Jótékonyan gyenge memóriám fátylán keresztül arra már nem emlékszem, hogy végül a gyomtalanítás becses tevékenységével, vagy a szomszéd galambjainak érdekfeszítő figyelésével, esetleg a vakondtúrások keresésével sikerült-e rávilágítanom a kérdéses helyzetbeli ártatlanságomra, de arra emlékszem, hogy nagyapám még hosszasan fújt rám, furcsa kis bajsza alatt morgolódott, én pedig udvarias polgárhoz méltóan tisztes távolságban kerültem őt.

ajd éjszaka volt. Hideg fagy mardosta a lábamat a gyűrött arcú bakancson keresztül is. A sötétséghez lassan hozzászokott fáradt szemem. A ház sarkánál megjelent egy tántorgó alak, a sliccét megigazítgatva. Először csak a fagyos szél süvítését hallottam, ami szinte elnyomta a hó ropogását. Aztán úgy tűnt egy gyereklány felsírását, vagy csak a ház körül kavargó csípős szél játszott a keményre fagyott füleimmel. Ekkor rájöttem, hogy nem én, hanem egy középkorú férfi vagyok megfáradt, hiányos egyenruhában, amely a gyilkos fagytól csak szűkösen védett.

A házvégen befordult mégegy télikabát, a korábbi ikertestvére, és a hozzánőtt nadrág igazodott vissza helyére, a jéggé fagyott hó fölött ropogva közeledve. Mostmár félreérthetetlenül fel kellett ismerjem a visító szélen áthallva is a lánysírást. A sarkon túl befordultam, láttam a hideg ellenére is nyitott ajtót. A jégkristályokká fagyott havat a szemembe és a nyakamba préselte a rámtörő agresszív szél, de az előbbiek alapján a nyitott ajtóig elértem. Kővéfagyott agyam egy pillanat alatt az érzékszerveimből beszáguldó versengve berobbanó információkat szortírozva lökte tovább a különböző agylebenyekbe. Vodka átható szaga futott versenyt a bakancsom alatt roppanó üvegszilánkok szikrázó hangjába fájdalmasan vegyülő leánysírásba, amely reszketve bugyogott elő az elfojtásának fájdalmas igyekezete ellenére. Vértől átitatott alsószoknyája a combját és felsőszoknyáját is bemocskolva asztalra kiforgatott testének korábbi ártatlan részeit is feltárva gyűrődtek megalázottan meggyalázva. A nyitott ajtón betörő megtört fuvallatok fagyos karommal rángatták meg a már széllóbálta bányászlámpát, amely hasító fénye haláltáncot járt a sötétség marcangolásában a fekete árnyakkal karöltve. A tehetetlenül megadó gyenge sírás már tudatomban felerősödve elnyomta a téli vihar bömbölését és a földön horkoló nadrágtalan katona rozmárkaffogását. Az asztalon rekedt alabástromtestű rontottszűz combjáról a lábszárán végigcsurgó vörös tűz a bokáján megtörve, a sarkáról a döngölt padlón szétszaladt üvegcserepek közé hullt gyújtóbombaként szétrobbanó cseppenkénti becsapódással.

A szétfröccsent vérpermet egészen átfestette a környéket, egészen a feketés mezőig, ami továbbnyúlt a vendéggerendára meredő üres tekintetű anyai szemig. A többi már nem látszott pontosan, mert a felhabzó, már megalvadt vér vörösesholló-színű csapzott hajának kötegeivel kuszálódva eltakarta jótékonyan. Az asszony testét is félig befedte egy szék törtcsontváza, és az asztalról letépett vodkásvérrel festett abrosz. Az asszony teste is kicsavarodva hevert picasso-i ordító csendélet és egy Laokoón szoborcsoport szürrealista montázsaként.

Egy pillanat alatt a fejemben keveredő hangorkán feketelyukba zuhanva fülrepesztő csenddé szakadt magába. A hó fehérsége a ház belsejének rönkös barnaságával elmosódott a szememet szökőárként elborító vörösek elsötétedésével, ami pillanatnyi átmenettel szénporral takarva be, fojtotta meg az agyamat. Ekkor nagyapám Horthy Miklós katonájaként ájultan terült el a 2. magyar hadsereg Belorusszia és É-Ukrajna megszállt területein, valahol Gomel térségében.

Kaszás Előd