Böcskei Balázs joggal vetette fel: mindenki önkritikával kezdje a bukás értékelését. Mivel személy szerint mindig a legtökéletesebb megoldásokat javasoltam, offkórz, 🙂 ezért inkább a DK-val kezdem.

Ezen belül pontosabban a 2010-es bukás mértékével. Egy hitelét és hitét vesztetett MSZP-re mértek 2/3-os ütést. Az akkori kampánycsapat hiába próbálta meg eldugni Gyurcsányt vagy a válságkezelés megszorításait – nem maradt így számára semmi pozitívum. Sem az, hogy 2006-ban szakított (vagy akart, ld. Őszöd!!) az „elmúltnégyév”, „elmúlttizenhatév” gyakorlatával, s olyan társadalmi modernizációt indított, mely megalapozhatta volna az ország jövőjét. De mielőtt beértek volna sikerek, jött a szociális népszavazás majd a világgazdasági válság – mely utóbbit sikeresen kezelte a Gyurcsány, majd a Bajnai kormány. Mindezt kidobta a kosarából a Szanyi kapitány féle „Balra magyar” – s ez a teljes hiteltelenség okozta a vereség mértékét.

2010 után az új vezetés átfogó programalkotást hirdetett – de a valós műhelymunkák ellenében is nem azt kereste, hogy az adott helyzetre melyek a megoldások, hanem azt, hogy miként lehet „baloldali”. Önkritikát is tartalmazó értékelést csak Gyurcsány készített – ez akkor is igaz, ha mások szerint nem volt eléggé önkritikus, vagy éppen azt állítják, hogy neki volt a leginkább miért önkritikát gyakorolnia. Ismerete, érzete, beidegződése, stb. alapján mindenki döntse el, hogy milyen mértékben elvi/hatalmi/szervezeti indíttatású-e, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, elvi alapon Gyurcsány és Szanyi egy pártban nem lehetnek, Gyurcsány (ebben az időben) még mindig a legnépszerűbb a párton belül – s komolyabb aktivitást csak a „Gyurcsányisták” mutattak fel. A Gyurcsány – Mesterházi vita pozicionális mivoltára utal, hogy az „alkotmányozás” megkezdésekor nem az volt a kérdés, hogy mit tehet az MSZP – hanem az, hogy miért lépett Gyurcsány.

Sokan támogatták a DK-t, mint platformot, a pártszavazás is azt mutatta, hogy nézeteit, személyét sokan támogatják – az új párt megalakításában azonban már jóval kevesebben követték, s lényegében úgy tuszkolták ki a pártból – majd az alakítandó frakciót odadobták a Fidesz kénye-kedvére.

Az új párt ígéretesen indult – de ha később Bajnaiéknak sem sikerült megszólítaniuk a jobboldalról, érthető, hogy ez még kevésbé sikerült a DK-nak. (Külön elemzést érdemelne, hogy valóban egy üres halmazról van-e szó – de ha Tölgyessy Péter, Mellárt Tamást, Chikán Andrást említem, akkor érzékelhető, hogy valahol mégis csak léteznie kell ennek a spektrumrésznek is.)

Míg a DK alapelveiben „népfrontos” – ugyanakkor hagyományos értelmű pártot kezdett szervezni. Pedig ekkorra már nyilvánvaló volt, hogy a magyar társadalom nem írható le a hagyományos pártstruktúrákkal, s hogy stabil országhoz stabil hálózatra, háttérre van szükség. A DK előtt az a lehetőség állt volna, hogy a Demokratikus Charta, mint civil szervezet, sorra kapcsolatba lépjen az alakuló formációkkal (pl. Szolidaritás), s elsősorban vidéken, de még inkább a falvakban építkezzen, ahol az MSZP sincs jelen. (Ismerőseim közül nagyon sokan lettek előbb a Charta, majd a Szolidaritás és a Milla támogatói – de ennél fontosabb lett volna, ha vidéken egymásra talál az a kezdetben csak 2-3 ember, aki már nem érezte volna magát egyedül.) Reálisan nézve utólag is kétséges, hogy lett volna-e eredménye, elég arra utalni, hogy miként alakult a Milla és az E-14, vagy éppen Felcsúti Péter, a Kiút program fő gesztorának a kapcsolata – de meg kellett volna próbálni.

Nem tudom megítélni, hogy az operaházi tüntetésnek miért nem lett folytatása – s hogy ez ügyben tehetett-e volna valamit a DK. Mindenestre építette a szervezetét, rendezvényein megjelentek a demokratikus oldal ismert reprezentánsai, stb. A millának a DK-sok szinte egyértelműen támogatói voltak – az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy van feszültség köztük – akár a pártszerű megjelenésben, akár a múlt értékelésében. (Ez sajnálatosan látványosan megmutatkozott a Juhász Péterrel folytatott nyílt vitákban.) Amikor aktivizálódott a Haza és Haladás – szinte egyértelmű volt Bajnai támogatottsága.

A pontos részleteket nem ismerem, hogy milyen tárgyalások, egyeztetések előzték meg a 2012-es Milla tüntetést. Úgy látom, az LMP szinte vétójog erősségű felhatalmazáshoz juthatott volna a kialakuló szövetség bővítéséhez – de ez is kevés volt. Az is egyértelmű volt, hogy Bajnai politikai színpadra lépése az MSZP és Mesterházy számára jelentette (volna) a legnagyobb kihívást – miközben tudható volt, hogy az MSZP nélkül nem lehet leváltani Orbánt. Ebben a helyzetben érthető, hogy az alakuló szövetség igyekezett távol tartani a DK-t, vagy még inkább Gyurcsányt – másrészt a legszélesebb összefogást legkorábban megfogalmazó DK-sok számára ez érthetően okozott frusztrációt.

Az új választási rendszer legnagyobb csapdája az együttműködési kényszer volt. Miközben igazán mértékadó tanulmányok születtek az együttműködés szükségességéről – beleértve a politika jobb és baloldalt is – az önmagukat demokratikusnak mondó pártok/erők leszerepeltek, bebizonyították, hogy minimális együttműködésre sem képesek. A pártok egy nagyon komoly hibát vétettek – így a tárgyalások részvevőjeként valamennyi felelőssége bizonyára van a DK-nak is: nyilvánvaló volt, hogy sor kerül egyfajta előválasztásra, elő kampányra, viszont nem tudtak megállapodni abban, hogy ez fair, átlátható, előre rögzített szabályok alapján történjen. Ez alapján kellett volna tisztázni, hogy a jövőbeni együttműködés csak az alkotmányosság helyreállítására, vagy egy kormányprogramban megtestesülő gyakorlati együttműködésre is képesek az egyes partnerek. Ennek többfajta technikája is adódott volna – ehelyett arról szólt az egész, hogy az LMP senkivel sem hajlandó együttműködni, majd hogy „Gyurcsánnyal nem lehet”. Tekintve, hogy az MSZP kezdettől fogva csak Mesterházy miniszterelnök jelöltségének elfogadása alapján volt hajlandó tárgyalni, így fel sem vetődhetett egy olyan ajánlat, mely Gyurcsány visszalépése esetén biztosíthatta volna a Sólyom, Chikán, Tölgyessy nevekkel vázolható erők részvételét, de az LMP sem lépett volna be a szövetségkötésbe. Ez alapján utólag is értelmetlen a „Gyurcsánnyal nem lehet/csak vele lehet” vita: nem volt sem fair „ajánlat”, sem pedig fair eljárás ennek a mérésére, illetve elfogadására. (A Mediánnak volt erre vonatkozó, de az előzőek alapján nem „ügydöntő” mérése.) Ennek ellenére sem volt jó megoldás, hogy 2013. május elsején Gyurcsány Mesterházy Attilát, a legnagyobb párt elnökét ajánlotta miniszterelnök jelöltnek – bár ez nem rajta múlt.

A DK nem tudta leküzdeni azt a kommunikációs csapdát, mely az identitás alapjából következett, ezért a múlthoz, a 2010 előtti időkhöz ragaszkodó politikai erőként bélyegezték meg. Ugyanis a DK/Gyurcsány identitását onnan meríti, hogy már 2006-ban felhagyott a hazugság-politikával, belevágott a reformokba, az egyes témák kihordására kerekasztalokat hozott létre – majd 2010 után az MSZP megreformálhatatlansága miatt szakított is vele, kezdettől fogva széles, demokratikus összefogás szükségességét hirdetve. (Nem vita-alapnak szánom ezeket az elemeket – mert bár magam is osztom, de alapvetően leíró jelleggel teszem.) Ugyanis a 2010 előtti állapotokhoz való visszatérés – az az 1989-es alkotmányosság visszaállításának az igénye, s kezdettől az is volt – nem pedig a kétosztatú oligarchikus rendszerhez, a változatlan múlthoz való visszatérés. A DK-soknál a 2010 előtti idő még a reformok, megújulás szándékát is jelentik.

Tekintve, hogy másoknál az identitásuk a „2006-os rendőrterror” elleni tiltakozásukból származik – belátható, hogy nehéz dolog ebben egyezségre jutni.

Lehet a DK-t és Gyurcsányt gyűlölni, önkritikáját kevésnek tartani, kizárólag eltűnését elfogadni lehetséges lépéseként – a választ az EP választások fogják megadni.

Rövid szösszenetemmel talán megváltom a belépőmet ahhoz, hogy kritikus lehessek – másokkal szemben is.

(Kiegészítő megjegyzés: az ellenzék közös hibáira nem tértem ki, mint pl. a közvélemény-kutatások félremagyarázása, az EU, mint fegyelmező hatalom téves túlértékelése, a gazdasági helyzet által kikényszerített lépések feltételezése, stb.)

Horváth György