Másnap indulás Zakopane-ba. Előtte azonban reggeli. Hidegtál, de bőséggel, mi szem száj ingere: sonka, meg másik sonka, meg sajt, meg másik sajt, meg retek, meg paradicsom, meg franciasaláta – zöldborsó nélkül, és szerintem medvehagymával – meg kolbászkák, meg májkrém (nem dobozos!), vaj, rozskenyér, fehér kenyér, magvas zsemle, és a csúcs: egy agyagszilkében SÜLT ZSÍR, hozzá kovászos uborka! Tea nagy csuporral, Helenka kérdezi Doremit: neszkávé, vagy lengyel? Meggyőzöm Doremit, hogy neszt otthon is ihat, hát lengyelt kér. Kap egy egész bögrével, forró, illatos, tej is jár hozzá. Nézi, forgatja: hát az alján az ott mi? Hát az, biza, az őrölt kávé! Törökösen készítik, jó forrón, van ideje kiázni az anyagnak, mire fogyasztható hőmérsékletre hűl. Lényeg, hogy duda formációra ettük magunkat. Doremit egyedül az vigasztalta, hogy majd Zakopaneban úgyis lejárjuk. Ismerve Doremit, ettől tartottam én is.

Krupówki utca, Zakopáne. Fotó: Ille István.

Indíts van. Hókefélkébe betáplálom az úti célt: Zakopane, centrum. Hiba volt, de ezt csak később tudtam meg. Gurulunk kifele, 200m-re egy tábla: Poronin vége. Mögötte egy másik: Zakopane. Nawazze. Az utca szélén előbókol egy épülő félben lévő gerendaház, ami már Zakopaneban van.

Hókefélke bevisz a viszonylag gyenge forgalomban a centrumba – ill. oda, amit mi annak tartottunk – majd kijelenti, hogy erre, meg arra. Én úgy nagyjából ignoráltam a hülyeségeit, és mentem ösztönből előre. Én nyertem. A régi fertályhoz vezető, széles allén megpillantottam a Tourist Info bódéját, na, itt inkább kérdezősködöm, merre is az arra – ugyanis Doremi konkrét wieving pointokkal készült: sajtpiac, fatemplom, lanovka, kiválóságok temetője, Svt. Izé templom (van neki rendes neve is, csak hát, az én memóriám…), goral építészet utcája.

A’propos, goral. Malopolske úgy leginkább goral. Ki is a gorál? Afféle hegyi ember – már, ami az életmódját, foglalkozását illeti. Nyájas. Na, nem viselkedésében, hanem, mert nyája van, oszt azt legelteti. Ez, persze, csak amolyan sztereotípia, de nagyjából fedi a valóságot. Biztosan van goral finomműszerész, csak én éppen nem találkoztam olyannal. Szóval, ha goral – és ez a Magdalenka wynajem pokoi (vagyis a szállásunk) profiljában is benne volt, akkor a reggelihez goral népzene dukál. Mit mondjak, érdekes. Amikor már a harmadik goral dalban véltem felfedezni magyar népdalok zenei – s szövegbéli – világát, kezdtem kételkedni: ki is, és honnan? Pl. Ég a kunyhó, ropog a nád – egy az egyben átjött. Amikor azután kb. a zsíros kenyér magasságában a hangszóróból szóló goral dallamra az Illés: Utcasarkon c. 1973-as szövegét tudtam feldúdolni, feladtam. Goral, és kész.

Szóval, leparkolok az allén. Igen ám, csakhogy két autónyi hely van, én nagyvonalúan behúzok, majd előre csorgok az elsőhöz. Mögöttem egy autónyi hely. Megáll egy Audi, és tököl a beparkolással, mögém. Én előzékenyen hátratolatok, hadd álljon be csórikám kényelmesen – elém. Az audis annyira ledöbbent, hogy vagy két percig molyolt a beállással: micsodaaaa? Hogy neki kedveznek? (adalék a közlekedési moráljukhoz). Végül kiszáll a huszonéves sofőr, izibe kérdem tőle – parkolóórát nem látván – hogy szabad-e itt parkolni? Mondja: 15 percet. Azután télak. Annyi elég lesz. Irány a Tourist Info.   Közbe esik egy patak, hídkorlátján lakatok – emlékként. Doremi mondja, ilyen Pécsett is van, igaz, patak nélkül.

Info: kiderül, hogy mindaz, amit Doremi megjelölt, egy kupacon van, akkor hajrá. Parkolással nincs gond, még csak 10 óra, gyér az autós forgalom. Egy olyan átjáró házon keresztül közelítjük meg a sétáló utcát, amiben világmárka divatcégek kínálják magukat. Kirakatokban nyista árjelzés. Minek? Aki egy Zara, vagy egy Tomi Hilfinger cuccot meg akar venni, nem az árát nézi.

Sétáló utca. Na, itt azután minden a turistaforgalomra van berendezkedve. Olyan nincs, amit itt ne kínálnának – de ételben is! Halakra specializálódott, palacsintás, török, sushi, omlet, falafel, gofri, McDonalds, pecsenyés, kebab, giros, korczma (ne tévedjünk, nem kocsma, hanem  – naná, hogy goral – étterem, egészen konszolidált árakkal, 25 zlt-ből igazán bőségesen be tudsz kajálni, de a menü is csak 15 zlt), szóval, minden, mi szem-száj ingere. Na és, a kávézók, cukrászdák sora: híresen finomak a cukrásztermékeik, amik inkább a pék oldaláról épülnek fel, korántsem olyan geilek, mint a hazai cukrásztermékek.

A sajtpiacról: képzeljetek el egy kicsit lightosabb piacot, mint a józsefvárosi. Csak azért lightosabb, mivel az utcácskái szélesebbek. Persze, sajtárus standból is van elég, de a javát a népművészeti termékek teszik ki: papucs, pruszlik, kalap, fokos, cserépedények, fafaragások, bőrdíszmű, csergék, bőrruházat, bundák, ilyesmi. Ja, és megint csak etető-itató.   A sajtárusok mindent megkóstoltatnak. Késhegynyit csak, de, ha mindenhol csak egy falatot kapsz be, a végére jóllaksz. Nekem különben is mind1 volt, egyik sajt olyan, mint a másik. De a feinschmekkerek pontosan tudják, hogy nem úgy van a’! Más legelő, más fű, más jószág, más szél, más füstölés!  Mert hát, volt ott minden féle sajt! Kecske, tehén, juh, birka, pap – ja, az nem – , rúdban, tömbben, párnácskában, fonva, gombócba gyúrva, szóval, mindenből, amelyik állat füvet eszik, és tejet termel. A zergével kapcsolatban nincsenek információim. Vettünk hát, naná, hogy vettünk, három félét is! Brinzát csak azért nem, mert nem voltam biztos, hogy ha a csomagtartót megsüti a nap, az jót tesz neki. A többi füstölt volt.

A kilátóba (300m) nem lanovkáztunk fel, mivel ködös-esős volt az idő, nem láttunk volna semmit. Hanem, idő közben besűrűsödött a nép. Ráadásul mindenki szembe jött! Mintha felhúztak volna egy zsilipet, délidőben már hömpölygött a tömeg az utcákon. Mind1, menni kell, nézni való még akad bőven.

Fatemplom. Fotó: Ille István.

A fatemplom. Ősi, mit mondjak. Ráadásul – mint a többi templom is – népi motívumokkal díszített. Az oltár olyan, mint  otthon egy tulipános láda a skanzenben.  Mondjuk, nagyjából értem: a lengyel mélyen vallásos nép. Az európai katolikus  templomok díszítése nyomasztó, agyonsújt, főleg, hivalkodó. Itt nem. Itt levegősebb, vidámabb, otthonosabb egy  templombelső, könnyebben száll fel az imádság. Ha nem lenne blaszfémia, azt mondanám, hogy ezekben a templomokban  még Jézus is jobban érzi magát a keresztfán.

A gerendák hézagainak szigetelése valami féle raffiával, vagy hasonlóval történt. A kiválóságok temetője – ami nem más, mint  régi goral családok és Zakopaneért sokat tett polgárok temetője – síremlékeiről és faragványairól híres.  Nekem fenntartásaim voltak néhány Jézus-ábrázolással kapcsolatban: elég nehezen képzeltem el – mert azért az elítéltetés és megfeszíttetés történetét minden ateizmusom ellenére ismerem – hogy Jézusnak módja lett volna töviskoszorúval a fején, ülve töprengeni a jövőn, márpedig egyes faragványok így ábrázolják.

Mivel kezdtünk már lankadni, betértünk kávézni egy pékségbe. Ne tévesszen meg senkit e név, mivel a legtöbbje – legalább is a városokban – cukrászda is, meg kávézó is. Kértem a reszortos kis hölgytől egy capuccinot, meg egy cafe lattet, mire azonnal ajánlott hozzá egy csoda finom lepényt, vagy rétest, a rosseb se tudja már, úgy pergett a nyelve. Érthető, kora délután volt már, a német nyelvterületen ez már kaffestunde, itt se működött másképpen: kávé, cukrászsütemény, pihi, csendes beszélgetés. A tv-ben meg díszben állnak kféle katonai egységek valahol Varsó egyik terén. Kérdem a jányzót, hogy hát mi is ez a práznyik? Mondja, hogy hát az alkotmány napja. Jelesül, a világ történelmében az amerikai alkotmány után a sorban a második! Basszus, akkor már értem ezt a tömeget itt a városban!

Még egy kis csalinkázás, egy másik sétálóutca hosszában, de már kezdem a végemet járni. Doremi még bírja. Elhaladunk egy goral emberke előtt.   Fotózkodnak vele a népek. Egy fotó: 10 zlt bele a tüszőbe.  Nem kéri, csak úgy adják. Az idő alatt, míg mi lefotóztuk, 20 zlt-t kapott. Estére egész jó kis adózatlan bevétele kerekedhet.

Benéztünk egy steak haus-ba. Embertelen. Halomban a grillcsirkék, hurkák, kolbászok, halak. A saslik vagy 40 cm hosszú, a burgonyát héjában megfőzik, majd forró olajban megsütik, a csülköt megfőzik, majd parázs felett átsütik, + savanyúság, káposzta…meg se kíséreltük. Bilagit nélkül reménytelen.

A parkolóban a srác  – bár van egy számológép a kezében – ujján számolja ki, mennyi időt is parkoltunk, majd felszorozza – immár a számológépen – az óradíjjal. Mondjuk, ilyen helyeken se Pataki Ferenceket alkalmaznak.

Hazaérve kellemes meglepetés fogad: meleg a radiátor! Mondjuk, ideje volt: odakint 3 fok, ami Zakopaneban még olyan 90% páratartalommal is párosult. Amikor esett az eső, felvettem az esőkabátom. Kb. 5 perc múlva a pólóm is olyan vizes volt belül, mint a cucc kívül. Elmúlt az eső, levettem az esőkabátom, és felvettem a kapucnis pamutdzsekimet. Azt meg megfújta a 3 fokos szél. Mit mondjak, kurvára élveztem 🙁 viszont Doremi engedélyezte, hogy eme viszontagságok után rendesen rápusziljak a zsuborovkás üvegre. Nem tiltakoztam.

Vasárnapra maradt Krakkó. Meg a közlekedési káosz.