Az oktatásnak vége. Befejezésül vizsga a tanultakból. Persze, tolmácson keresztül. Erősen bíztunk abban, hogy ragadt valami a konzervatorista tolmácsunkra, mert pl. rám nem annyira. Külön meglepetés, hogy Assemblerből is vizsgázni kellett, holott egyetlen órányi programozást se adtak le. Persze, mindennek meg van a miértje. A miénk az volt, hogy a csoportunkban volt T. Zsóka is, aki itthon az Assembler programozási kézikönyvet írta. Hogy ebből a tényből miért következtettek arra oktatóink, hogy mi is tudorai vagyunk ennek a programnyelvnek, fel nem foghatom. Ennél fogva halovány lila segéd fogalmam sem volt az elém tett programrészlet mibenlétéről. Megfejteni és megmagyarázni kellett volna, de nem arattam a megfejtéssel osztatlan sikert.

Így aztán, szégyenszemre, én voltam az egyetlen, aki csak látogatási bizonyítványt kapott, míg a többiek ékesen szóló, cirill betűs oklevelet, miszerint avatott operációs rendszer üzemeltetők. Akkor még nem lehetett leszaromport kapni, úgyhogy kicsit aggódtam, de a cégnél a továbbiakban senki rá sem kérdezett. Kötelező penzum volt az oktatás, ráadásul az oroszok finanszírozták, letudva, kipipálva.

Összepakoltunk és minden érzelmi túltengés nélkül megváltunk Kazanytól. Három hónap bőven elég volt a hidegből, az életmódból, és az ESzR-ből. Mi azért mégiscsak jobban jártunk, mint a nyári kurzus, mert azok az egyik fertőzésből a másik dizentériába estek  🙂

Irány: Moszva! Egy hét pihenés, cégköltségen, tiszta Kánaán!

A Hotel Osztyankino-ban helyeztek el minket, macskaugrásnyira a tv-toronytól. Valami iszonyú nagy épületmonstrum volt, kiismerhetetlen folyosói labirintussal. A bánat tudja, hány szobája lehetett, de a három szárny mindegyike külön recepcióval rendelkezett és a központi étterem három turnusban fogadta az étkezni szándékozókat. A lépcsőházban hat felvonó működött. Nem tudtunk úgy beszállni a liftbe, hogy ne vigyorgott volna benne 3-4 ázsiai kinézésű, vélhetően pusztalakó elvtárs. Szerintem a fél napjukat liftezéssel töltötték.

Egy nappal később befutott a minszki társaság is és megkezdődött az élmények kicserélése. A bár dugig megtelt velünk, folyt a vodka és a pezsgő, lazítottunk rendesen, semmi nem volt drága.  Röpke epizód: az egyik, minszki csoportbeli kolléga önfeledten ropta a táncparketten, amikor is zsebe kiszakadván, vagy 20 alpakka kiskanalat szórt szét iszonyú csörömpölés közepette. Úgy gondolta, hogy cena 5 kopekért senkinek nem fog hiányozni és szépen begyűjtötte az asztaloktól azokat. A tánci-tánci persze, ilyen apróság miatt nem állt le, ő meg, testi épségét halált megvető bátorsággal kockáztatva, térdelve szedegette fel a lábak alól kincseit.

Egy másik kolléga születésnapját ünnepelte. Hogy illően köszöntsük, felszedtük a folyosóról a vörös kókuszszőnyeget és beterítettük a szobájába. A folyosó végéről begyűjtöttük az obligát filodendront, meg szobafenyőt és feldíszítettük vele a szobáját. Aztán bezsúfolódtunk, ahányan csak tudtunk, plusz a vodkásüvegek. A szoba mindkét ágya halk sóhajjal kilehelte lelkét és alacsonyabb szinten folytatta a kiszolgálást: leszakadt, annak rendje és módja szerint.

Aztán, lehiggadva, a többi napon csavarogtam egy kicsit a városban. A Vörös Tér, meglepetésemre, nem is tűnt olyan hatalmasnak. Csak jól fényképezték. Kb. akkora, mint a mi Felvonulási Terünk, persze, a Dózsa György út szélességével együtt. A végében – ha a betorkollást a Technika Háza felől tekintjük kezdetnek – ott fényesedik a Vaszilij Blazsennij székesegyház. Akkor még – 1976 februárjában – nem nyüzsgött annyi turista benne-körülötte, mint most. Én akkor láttam elsőször belülről pravoszláv templomot és pravoszláv misét. Borzongatóan szép volt. 

A Mauzóleum előtt százméteres sor kígyózott, hármas tagozódásban. Annak ellenére, hogy folyamatosan haladt – bent, a szarkofágnál, nem szabad megállni – olyan 1 órányi csoszogást számítottam ki, annyira meg nem érdekelt Lenin. Öt dollárom meg nem volt, hogy megszervezzem a kihozatalát 🙂

  Inkább a díszőrséget csodáltam meg. A bejárat két oldalán álltak, egymással szemben egy apró dobogón – a lakkozott díszcsizmának nem valami vastag a talpa. Mozdulatlanul, rezzenéstelenül, egymás szemébe – vagy arra valahová – nézve. Óramű pontossággal, meghatározott időnként puskafogásokat mutattak be, olyan egyszerre, mintha gépek lettek volna. A pulzusukat számolták közben, vagy mi, nem tudom, de órát semerre sem láttam.

Fél óránként váltották őket. A Kreml kapuján kicsattogott a felvezetővel a váltás, díszlépésben odasorjázott a Mauzóleum lépcsője elé, alakzatba állt, majd nyújtott hangú parancs rivallt és a két őrpár nagy tusacsattogás és csizmakoppanás közepette helyet cserélt. Átkozottul jól csinálták.

A Kreml-be mindközönségesen egy széles kapun lehet bejutni.

Nem is őrzik, mert minek is, hiszen odabent a turista útvonal szigorúan őrzött vala. Ami azt jelentette, hogy sétálhattál szépen nyugodtan a járdán, de ha már leléptél az úttestre, mondjuk jobb rálátást keresve fényképezőgéped objektívének, már harsant valamelyik, a túloldalon 50 méterenként felállított kormányőr sípja, hogy ugyan már, takarodj vissza a helyedre.

Láttam egy hatalmas harangot, emberes darab kihasadva belőle, én már meg nem mondom, melyik templomé volt, de a tájékoztató szerint Moszkva égésénél, Napóleon idejében zuhant a mélybe.

Láttam hosszú sort. A kincstár előtt toporgott 50-60 ember, valami európai turista csoport. Gondoltam egy merészet és beálltam közéjük. Bíztam benne, hogy mindnyájan ők sem ismerik egymást. A bejáratnál egy darabig számolta a jegyszedő a népet, de belezavarodott és fel is adta. Odabent mindenki kapott egy posztópapucsot, sarok mögött megkötős madzagút és szépen, sorba rendeződve megindult a csoszogós tárlatvezetés. Én, amint feltűnés nélkül megtehettem, önálló felfedező útra keltem. Volt mit nézni. Arany, gyémánt ékszerek garmadája, veretes ezüst tálak és kelyhek, kincsek – rablottak és ajándékozottak – a világ minden tájáról.

Nagy Katalin cárnénak egy strucctojás – most Fabergée-nek neveznék, de hol volt az még akkor – gyönyörűen kivarrva sok száz igazgyönggyel.

Teljes lovagi páncélzat, kétkezes, egysujtásos pallossal. A lovag úgy működött, hogy csatlósai szépen felcsörlőzték a levegőbe, alá vezették a – szintén páncéllal borított – lovát, majd ráeresztették. A pallost feladták úgy, hogy a lovag azt a vállához támasztotta. Aztán fel, az ellenre, vágta! Mire felgyorsultak, az bizony jó darab időbe tellett. Igaz ugyan, hogy ellenük senki gyalogság nem állt meg, mint a hegyomlás, estek rájuk! Lovagi párbaj, egy az egyben, éppen nehézkességük miatt, nem igen állt elő. Ha mégis, akkor jött a kétkezes pallos. Egyetlen suhintásra volt ideje és ereje jó lovagunknak. Felemel, megsuhint – ha talál, derékig kettévág, az tuti – ha nem, még egyszer a pallost felemelni nincs ereje, ha meg időben el nem engedi, bukik utána a nyeregből, húzván a lendület, meg a súly.

Az pedig a biztos halál. Felállni nem tudván, mint a felfordított teknőc, csak hever a hátán. Gyalog jő és a direkt e célra kifejlesztett, három élű, keskeny, hosszú tőrrel, a gyilokkal, beszúrva a páncél résén, jól meggyilkolássza derék jó lovagunkat. A gonoszabbja a sisakrostélyon keresztül mívelte mindezt.

  A Kreml fala tövében, nem messze a mauzóleumtól, lobog az örök láng az ismeretlen katona sírjánál. Körülötte számtalan virág. Minden időben frissek. Egy tízmilliós városban minden nap van esküvő, több is. Az ifjú pár hagyományosan elzarándokol az emlékhelyhez és a menyasszonyi csokorból egyetlen szál virággal tisztelegnek a halott hősök előtt. Szép hagyomány.

A falba vannak temetve a kommunizmus nagyjai. Valamikor Kun Béla is ott nyugodott, de egy revízió során kikerült onnan. Hruscsov elvtárs viszont sohasem volt oda temetve. A Luzsnyiki park egyik szegletében – tán a novogyevicsiben – levő temetőben nyugszik, egyszerű, dísztelen sírban. Teljesen véletlenül bukkantam sírjára – igaz, nincs messze a temető kapujától – , szememnek is alig hittem. Az ukrán parasztnak – ahogy a népszáj hívta – ennyi jutott.

A város hét pontján, köztük az ötágú csillag csúcspontjain, hihetetlen architektúrájú, közel egyforma épületek magasodnak, Sztálin grandiózus tervének megfelelően: a Hét Nővér. A Hét nővér a következő: a Hotel Ukraina, a Kotyelnyicseszkaja-rakparti lakóház, a Kudrinszkaja téri épület, a Leningradszkaja Hotel, a Külügyminisztérium épülete, a Moszkvai Állami Egyetem és a Vörös Kapuk-épület.

A nyolcadik már nem került megvalósításra, mivel a nagy vezér idő közben elhalálozott. Ezen épületek egyike a Lomonoszov (Moszkvai Állami) egyetem.  Úgy számolják, hogy ha egy újszülöttet csak egy napig tartják egy termében, mire az összest végiglakja, felnőttként jön elő (az évek pontos számára nem emlékszem). Mondjuk, annyira nem csoda: az egyetem több mint 600 épülettel rendelkezik, a főépület a Veréb-hegyen található. 47 000 hallgatóval és 4000 oktatóval rendelkezik, 29 karán több mint 350 tanszékkel.

Monumentális lépcsősor vezet fel a bejárathoz, az épület tövében pedig hangyának érzed magad. 

Ide szolgál a másik hagyomány is: az egyetem előtt kilátóterasz nyújtózkodik, valahogy úgy, mint nálunk a várban, a királyi palota előtt. A már említett ifjú párok egy másik hagyománynak hódolva, felkocsiznak ide – ki taxival, ki hintóval (!), ki privát autóval – és megtekintik a várost, fényképezkednek, örömködnek. A rosszindulatú pletyka szerint az ifjú férj miheztartás végett mutatja meg a panorámát arájának: én ugyan feleségül vettelek, de lásd, Moszkva még mindig áll, úgyhogy ne nagyon bízd el magad!

A következő részben szó esik a GUM-ról, a metróról és némi pályaudvari sajátosságokról.