„Fölemelkedett, majd felhő ereszkedett rá és eltűnt a szemük elől, hogy többé már nem láthatták.”

Pontosan egy éve – izgalommal, gyorsuló szívveréssel, örömhírként olvastam, hallottam, a Magyarok a Világ Nyolcezresein egy mondatos közleményét: “Nepáli idő szerint ma 18:00-kor, több mint 24 órás mászás után Erőss Zsolt és Kiss Péter feljutott a Kancsendzönga 8586 méter magas csúcsára.” Öröm és ujjongás volt a lelkemben, hogy kedves jó barátom Zsolt újra megvalósította az álmát, teljesítette saját maga állította célját! Büszkeség töltött el, és lelkesen vártam, hogy visszatér és mesél, mesél, mesél a maga örök csillogó szemével, mosolyával.

Erőss Zsolt

Néhány óra múlva azonban már a legtöbben sejtettük, hogy ez egy pokolian rossz hír. Napokig reménykedtünk, hogy barátaink és túravezetőink, Kiss Peti és Erőss Zsolt mégis előkerülnek.

Talán 2-3 nap is eltelt már, amikor nehéz szívvel, de ki kellett mondjuk – sohasem térnek vissza közénk. Örökre ott maradnak a hegyen, ott ahol igazán szerettek lenni, ott ahová mindig is tartoztak.

Egy évre rá, ma sem halványodnak a tragédia körüli részletek, bennem nem enyhül a nyomasztó fájdalom, de rájuk ugyanolyan élesen emlékszünk.

Még mindig nem szoktunk hozzá.

Még mindig várunk.

Tudjuk, és valamit mégis várunk.

Egy hosszú expedíció.

Valami Nagy Jó veszett el a világból..

hogyan is lehetne belenyugodni!

A szelíd Hópárduc

„Jó élni!”- ezt mondtad, miután utolsó pillanatban sikerült egy szikla mögé elbújnod egy lavina elől a Gasherbrum1 első megmászásának kísérlete során. Lefilmezted a lavina pusztító nyomát, és átérezted, mi lett volna, ha.. Lihegtél, a pulzusod még szaporán lüktetett, és hálával nyugtáztad, hogy élsz.

Akkor már több napja egyedül másztál. Nem volt társaságod, nem volt kihez szólnod. Mert így akartad. Egyedül indultál el. Nem szerettél várni. Sürgetett egy belső türelmetlenség. És bírtad, ahogy a hegyek csöndje vesz körül. Egy darabig. Mert amikor felmerült benned, hogy nem lehetsz újra velünk, fájdalmassá vált az egyedüllét, a társak hiánya.

Aggódtunk érted. A rádió már nem működött. Aggódtunk és vártunk. Végül egyszer csak megjelentél. Micsoda öröm, micsoda megkönnyebbülés!

Eléd siettek társaid. Csurogtak a könnyeid.

Közöttünk akartál lenni.

Megláttuk a határaidat.

Aki a Gyergyói-medencében tölti gyerekkora teleit, az igazán megtanulja, mi a hideg.

Nem voltak divatos játékaid, szegénységben éltetek.Játszottunk és igazi pajtásak voltunk! Emlékszem ott voltál a természet tenyerén, a színes játékokat a sziklák és hegyek nyújtották neked.

Nagyfiúk vettek körül, fel kellett zárkóznod. Az élet is sürgetett: hamar önállóvá kellett válnod.

A Békás-szoros felnevelt, és életednek irányt adott.

Ennek az iránynak mélysége és súlya volt. A felelősség magas fokával. Szeretted, hogy az életed igazán szól az életről, az élésről.

Ami nyomot hagy. Belevésni magadat a legkeményebb anyagba, és a természet részévé válni.

A lelkesítő tűz és valami belső nyugtalanság volt a hajtóerőd. Rengeteg tapasztalatot szereztél és jól

felmérted képességeidet.

Erdély szívóssá és kitartóvá tett.

Mint minden elszármazott szegény sorsú gyergyóinak neked is többször kellett új életet kezdened.

Sosem merült fel benned, hogy elhagyd magad. Hajnalban keltél és mentél a silóba vagy valami toronyra, és egész nap ott fáradtál. Heteken át, éveken át.

És lett új otthonod.

A fizikai munka után a szabadnapokon a hegyekbe mentél „pihenni”. – Mosolyogtál mikor feltettem neked a kérdést mi a frászért kell felkínlódni magad az Isten székére négy óra mászás árán, hogy aztán lekínozd magad ….akkor megfogtad a kezem és azt mondtad gyere megmutatom! Másztunk patakon át, köveken keresztül…mutattál barna medvét – nem is egyet – és megmutattad, hogy más az élet fenn a magasban! Soha nem feledem mikor azt mondtad, itt a tetőn érzed igazán a szabadságot, itt érzed magad az Istenhez a legközelebb magad! Megértettem és éreztem szevaid súlyát, valóban kézzel fogható volt a szabadság ott fenn a hegyen. 🙂 Még a medvétől sem féltünk!

Használtad az életet, drága barátom. Aktívan, mélységében róttad bele magad.

Nem bonyolítottad túl a dolgokat. Egyszerűen: csináltad őket.

Határtalanul szeretted a hegyeket, ez volt a válaszod arra, miért mászod őket.

Akiben több van, attól többet várnak el.

Érezted, hogy benned több van, és ez a hajtóerő magasabbra, nehezebb utakra űz.

Más határokat kaptál, más mércéket, más küldetést.

Nem akartál bizonyítani senkinek, sem versenyezni senkivel. A siker sem a külső sikert jelentette neked. Felismerted és tetted, ami a te életfeladatod.

Sokat olvastál, kerested az okokat, magyarázatokat, hogy előadásaid során választ adhass az embereknek a miértekre, és te magad is tanulj.

A válasz talán a „tökéletes élmény” fogalma: az aktivitásunkkal és erőfeszítésünkkel olyan boldogságot tudunk teremteni, ami magában hordja a fejlődést, vagyis önmagunk meghaladását (a „passzívan befogadott” öröm csupán rövid életű).

Emberi erőnkből megvalósítani azt, amire képesek vagyunk, elmenni a határig, és kicsit kitolni azt: újjászületés. Már nem a régi vagyok. Több vagyok, új vagyok.

Igen, voltak sutaságaid, figyelmetlenségeid, és érthetetlennek tűnő konokságaid. És lelkesedésed olykor túl is vitt a határaidon. Néha a racionális ember nem értette a konokságod, de tudtuk / tudtam neked ez az életed…úgy szerettünk, szeretünk, amilyen voltál / vagy!

Ám kevés olyan embert ismerek, aki olyan jóindulatúan viszonyult másokhoz, mint te.

Aki békés természettel, gyermeki naivitással és érdeklődéssel csodálkozik rá a világ működésére és az emberekre.

Nagyon szerettem az egyszerű, őszinte természetességed. Nem akartál senkit eljátszani, vagy valakihez hasonlítani. Mindezt melegséggel, kedvességgel, közvetlenséggel tetted. Segítettél ahol csak tudtál, ránk szóltál ösztönös apai szigoroddal, ha valami marhaságba akartuk vágni a fejszénk! És ezt egyes személy egyes számban is írhatnám!

Ahogy életed társa, Hilda mondta: önazonos voltál.

Nem volt nálad semmi „zavaró tényező”. Csak a szép, tiszta Te.

Sokat jelentett neked, amikor az emberek biztattak. Meghatott, és erőt kaptál tőlük. Érezted a szeretetüket, és építkezni tudtál belőle. A szeretet meg duplán, nagyon sokszor triplán adtad vissza nekünk barátaidnak, tisztelőidnek, és mindazoknak akik részt vettek előadásaidon!

Az emberi butaságot pedig humorral tudtad kezelni..

Nem voltál fellengzős, tudományoskodó vagy okoskodó. Letisztultan és érthetően beszéltél, az emberek azt érezhették: te is ember vagy. Ha te az vagy, és így tudsz élni, akkor talán ők is képesek arra, hogy többet hozzanak ki magukból, és gazdagabb életet éljenek.

Valami nagy jó veszett el most a világból.

Azt mondják, úgy lehet halhatatlanná válni, ha minél többet adunk önmagunkból másoknak.

Te megmutattad, hogy az életet tartalmassá lehet tenni annak szeretésén keresztül, célokkal és az ahhoz elvezető aktív tetteken keresztül.

És hogy mindig újra lehet kezdeni. Érdemes is, és kell is. Sőt: mosollyal, derűvel, hittel. Merni kell élni. A félelem ösztönös, ezért kell tudatos bátorsággal, és szeretettel felülkerekedni rajta.

És megmutattad, hogy fel lehet állni. Mindig fel lehet állni, fel kell állni!

Talán ebből is sikerül majd.

„..Fölemelkedett, majd felhő ereszkedett rá és eltűnt a szemük elől, hogy többé már nem láthatták..”

Hozzá kell még szoknunk ehhez az állapothoz. Hogy nem úgy vagy már jelen, mint eddig voltál. Nem könnyű! Nem lesz könnyű.

Ötéves Gerda lányod ekképp vígasztalt minket egyik nap: „Majd csak kitalálunk valamit! Apa jön ha virágzik az akác!”

Köszönöm, hogy beléptél az életembe, és örömet szereztél nekem, köszönöm, hogy szerettél, hogy óvva intettél minden bajtól, hogy megfeddtél mikor nem találtad helyesnek döntésem, és köszönöm, hogy elfogadtad az én szeretetemet, barátságomat.

Köszönöm az élményeket, az emlékeket, amelyeket életem végéig féltő gonddal megőrzök.

Köszönöm, hogy megmutattad hol van az Isten széke… köszönöm az élményt a barna medvékkel, a patakban való gyaloglást, köszönet a nevetésért, köszönet az óvó tekintetért.

És főleg köszönet illet, amiért megmutattad nekem, hogy eljön az idő, amikor elengedhetlek, hogy el kell téged engednem, hogy nem szólal meg a telefonom és szólnak megvagy….bárhol is vagy drága barátom…tudom szemed rajtunk….nem tudom hogy lehet téged elengedni…nem tudom hogy kell a fájdalmat legyőzni….de tudom, hogy megtanítottál szeretni!

Ég veled Zsolt…Tibke…Peti vigyázzatok egymásra!

Kovács Szidónia