A budapesti ellenzéki főpolgármester-jelölt körül zajló események számomra azt mutatják meg, mennyire fontos (lenne) a szilárd elvi alapokon álló politizálás. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy a választók túlnyomó többsége úgy véli, hogy felesleges minden „ideologizálás”, a mindenkori kormány dolga az, hogy jólétet biztosítson a népnek, akármit is értsünk nép alatt. Ezért aztán az 1990 óta eltelt időkben Magyarországon mindig az a politikai erő szerzett többséget, amelyik meggyőzőbben tudta elhitetni a szavazókkal, hogy képes azonnal – és főként a szavazók bármiféle közreműködése nélkül – jólétet, biztonságot, nyugalmat teremteni az országban. A fidesz jelenlegi sikere is ezen alapul. „Ideológiája” faék egyszerűségű: csak akarni kell, és Magyarország lesz a Föld legsikeresebb országa. Ez a metódus egyszer már milliós tömegeket mozgatott meg a huszadik század harmincas éveiben, és csúnya vége lett, de ezt most ne részletezzük. Különben sem a regnáló uralom ellentmondásait akarom most leltárba venni – bár hosszú lenne a lista –, hanem azon morfondíroznék, hogy mi az oka a magyarországi ellenzék jelenlegi gyengeségének.

Ahogy az eseményeket nézem, most világlott ki teljes valójában az ellenzéki pártok politikai elveinek markáns hiánya. Vagy az, hogy ugyan ezek az elvek léteznek, de szinte minden támogató, sőt párttag fejében másként és másként. Ami talán még nagyobb zavart okoz, hogy e pártok vezetői sem képviselik következetesen a szervezeteknek legalább az alapszabályában lefektetett elveit. Úgy tűnik, belátták – vagy inkább belenyugodtak abba, hogy nem lehet szavazatokat szerezni tiszta beszéddel.

Sok példán lehetne illusztrálni ezt a zavarodottságot, de a „rezsicsökkentés” nevű átverés mellett a „devizahitelesek megmentése” című pávatánc lépései jobban átláthatók, érzékeltethetők. (Eleve kérdés, hogy miért kell „megmenteni” bárkit is, miért nem elég, ha a társadalom, – és nem a kormány! – melléáll a bajban lévőnek.)

Nézzük, mi történt. A kétezres évek első felében a Magyar Nemzeti Bank alapelve a forint értékállóságának védelme ürügyén az volt, hogy magasan tartotta az alapkamatot: ami meghatározza a kereskedelemben kapható hitelek kamatszintjét is. A mértékeket itt most nem elemezném, elég az hozzá, hogy miközben a nemzetközi pénzpiacon a kamatcsökkentések trendje uralkodott – néhány nemzeti valuta egyenesen „negatív kamatot” realizált – aközben a forintért az MNB 8-9-10 százalékos kamatot kínált. Ennek következménye volt, hogy a forintban kapható lakossági kölcsönökért 18-32 százalékot kellett fizetni. A nagy különbség abból adódik, hogy léteztek államilag támogatott hitelek, elsősorban lakásvásárlásoknál, építéseknél, amit 2004 körül a nagy költségvetési terhek miatt megszüntetett az akkori kormány. Helyesen, hiszen ez a forma elsősorban a tehetősebb rétegeket támogatta, elszívva a forrásokat a szociális szférától, meg a gazdaságtól.

MKB Bank. Fotó: Horváth Szabolcs

A magyar bankok, legyenek akár magyar, akár külföldi tulajdonban, a nemzetközi pénzpiacon (is) léteznek. Aki ma örvendezik a „bankok elszámoltatásán”, annak a fejében valószínűleg az a kép él a pénzintézetekről, amit a Ludas Matyiban, az ötvenes években láthatott: pohos, cilinderes úr szivarozik egy zsák pénz tetején, és kárörvendően röhög.

A helyzet azért ennél összetettebb, de most ne foglalkozzunk a hitelnek a gazdaságban betöltött szerepéről, maradjunk a „devizahiteleknél”. Ehhez azért tudni kell, hogy a bankok nem a „saját pénzüket” adják kölcsön, hanem elsősorban azokét, akik betéteiket tartják náluk, másodsorban pedig maguk is hitelt vesznek föl, és azt továbbítják a magánszemélyeknek – drágábban persze, hiszen a pénzkereskedelemből élnek. Hogy mennyivel drágábban tehetik, és milyen feltételek mellett, ezt a parlament által elfogadott pénzintézeti törvény szabályozza. Egy szavam sem lenne, ha ezt a törvényt tenné a mai kormány kiegyensúlyozottabbá, a banki ügyfeleket védő szabállyá.

A bankok persze felismerték a lehetőséget a jó üzletre: ezért nem az MNB-től vásároltak forintot továbbhitelezésre 8-9-10 százalékért, hanem a pénzpiacokon vettek eurót, svájci frankot, jent – 1-1,5-2 százalékos kamatért, és ezt adták tovább a lakosságnak 5-6-7 százalékért. Ami az üzletben tisztességtelen volt – de nem törvénytelen -, az az, hogy, a devizahitelek költségeit is (a kamatfelár mellett, ami a méltányos üzleti haszon, és tartalmaznia kell a költségek fedezetét is) az adóson hajtották be. Ez nagyjából olyan, mintha a boltban a párizsi ára – ami már tartalmazza az árrést, vagyis a hasznot és a költségeket –, mellé még felszámítanának néhány forintot a hűtő villanyfogyasztásáért. Emellett az összes jövőbeni kockázatot az adósra hárították.

A rizikó azonnal megháromszorozódott, amikor 2010-ben egy olyan csapat került, ráadásul korlátlan hatalomba, amelyikről tudni lehetett, hogy egy olyan akarat irányítja, amelyiknek gőze nincs a gazdaság működéséről, és a ”munkaalapú” társadalomról legfeljebb a felcsúti téesz melléküzemágának műhelyajtaján belesve szerzett némi tapasztalatot. Erre még rátettek a hatalmon lévők olyan megjegyzései, amelyek a magyar gazdaság akkori helyzetét a ténylegesnél sokkal rosszabb színben tüntették föl. Élek a gyanúperrel, hogy az „urak” mai gazdagságát ezek a megjegyzések alapozták meg, a forint szándékos gyengítésével.

Az, hogy az országot a nemzetközi hitelminősítők ma már a bóvli kategóriánál lejjebb jegyzik, a forint leértékelésén kívül azt is jelentette, hogy a bankok a pénzpiacokon már csak jelentős felár mellett juthattak forrásokhoz. És ezt a felárat is az adósokra lőcsölték. Hogy érthetőbb legyen: a mai devizaalapú hitelesek jobban járnának, ha a forintjukért frankot, eurót vennének, és azzal törlesztenének. Csakhogy ezt a szerződések tiltják. (Én például ezért nem vettem föl devizaalapú forinthitelt.)

De hogyan kerül ide az ideológia, az elvszerű politizálás? Hát úgy, hogyha egy párt „piacpárti”, egyszerűen nem tűrheti, hogy egy réteg, amely jelentős haszonra tett szert pár éven keresztül ennek a „furcsa” hitelfajtának a segítségével, most a köz pénzén mentesüljön vállalt kötelességei teljesítése alól.

Nem véletlen, hogy a devizahitelesek közül szinte kizárólag azokat a valóban nehéz helyzetbe került embereket szólaltatják meg, akiknek az egyetlen lakásuk, házuk került veszélybe. Számukat tekintve ők vannak a legtöbben, ez igaz. Csakhogy, ha a felvett hitelösszegeket néznénk, rájöhetnénk: elsősorban a 20-30 millióhoz olcsón jutott gazdagok és a nyakló nélkül adósódó önkormányzatok sara ez a helyzet. Érdemes lenne megnézni egy eladósodott önkormányzat 2005-2006-os költségvetését. Abban igen érdekes adatra találnánk. A „pénzügyi teljesítés” rovatban szép nyereség mutatkozna. Ugyanis voltak olyanok – magánemberek és települések egyaránt –, amelyek/akik felvették az olcsó hitelt, és egyszerűen betették a bankba forintra váltva, ahonnan kétszer, háromszor annyi kamatot kaptak, mint amennyit a hitelért fizettek. Magánszemélyt is ismerek, aki kifejezetten bérbeadásra vett lakást, (majd jó lesz a gyereknek, ha megnő) a lakbérből futotta a törlesztésre.

És mi történik a „megmentéssel”? Első lépésben azok tehettek szert további milliós haszonra, akiknek amúgy volt pénzük. Kósa Lajos, az egyik forintgyengítő mintegy 16 milliót keresett azon, hogy egyösszegben, az eredeti árfolyamon kifizethette a hitelét.

A hitel forintosítása „eredeti árfolyamon” azt jelenti, hogy miközben mindenki megfizeti a mai devizaárakat (a benzinben, banánban, a szállításban, így a lisztben, cukorban stb.), aközben a „devizahitelesek” megkapják az „olcsó” eurót, frankot, jent. Akárcsak a szép, régi rendszerben, ahol hivatalosan 17 forint volt egy dollár (annyinak kellett lennie, mint a rubelnek), feketén viszont 50-60 forintért lehetett hozzájutni.

Mindez azt jelenti, hogy a közös erőforrásokat megint azok csapolják meg, akiknek amúgy van mit a tejbe aprítaniuk. Ne tévedjünk, ez óriási összeg, a legóvatosabb becslés is ezer milliárd forinttal számol. Ezt egyetlen, a szabad piacgazdaságot, a társadalmi szolidaritást komolyan vevő párt sem tűrheti. Mégis megszavazták az ellenzéki pártok – csak a DK tartózkodott, és ha jól tudom az egyetlen nem szavazat Fodor Gábortól érkezett. De bennük sem volt elég elszánás, hogy letérjenek a „jaj szegény devizahitelesek” útról, és megmutassák: ezeket a milliárdokat nem a bankoktól veszik el, hanem mindannyiunktól.

Micsoda felháborodást keltett az a 300 forintos vizitdíj! Ez az 1000 milliárd pedig (10 millió polgárral számolva) minden egyes polgárnak 100 ezer forintot jelent! Persze nem úgy, hogy be kell fizetni. Hanem úgy, hogy ennyivel csökkennek a lehetőségei arra, hogy jobban fizető munkát találjon, mert nincs beruházás, nincs termelés, nincs munka.

Szinte hallom a többségiek (bolsevikok) ellenérveit: majd kifizetik a bankok külföldi tulajdonosai! Bizonyára lesznek, amelyek kifizetik, meg lesznek, amelyek sürgősen lehúzzák a rolót és vissza se nézve távoznak egy olyan országból, ahol immár nem számítanak az észérvek. Ahol bármikor felül lehet írni szerződéseket, ahogyan éppen a legfelső akarat diktálja.

Aki ennek örül, az hasonlít némiképpen ahhoz, aki nem köt biztosítást, mert „nem hízlalja a pénztőkét”, aztán a közösség pénzére ácsingózik, ha leég a háza.

Ez a mai ellenzéki pártok legnagyobb bűne, és ezért a zavarodottság. Hogy nem merik elmondani: ember, egy kormány dolga nem az, hogy kifizesse helyetted a hiteledet, felépítse a leégett házadat.

Rátesi Margit