Magyarországon a nyolcvanas évek közepe óta – én azóta érzékelem – nem a “kommunisták” uralták a politikát, hanem a pragmatikusok. Egypárt rendszerben nyilvánvaló, hogy minden politizálni akaró ember abban az egy pártban próbálja a hangját hallatni. (A rendszerellenzék hangja érzékelhetetlen volt a mindennapokban, egészen 1985-ig, amikor Budapesten tartottak egy európai kulturális fórumot, de ennek híre is csak párezer emberhez jutott el.) A hatvanas évek óta tartott fellendülés azt az érzést keltette az átlag magyar állampolgárban, hogy na, tessék: ha nem „ideologizálunk” – vagyis a mindennapokban nem érzékelhető az állandó ideológiai nyomás – akkor jobb lehet a nép élete. (Átlagpolgárról beszélek, nem értelmiségiről.) Megszűntek a munkahelyi Szabad Nép félórák, már nem kötelező, hanem ajánlatos volt részt venni a május elsejei felvonuláson – amely egyébként is egyre inkább egy jó bulivá alakult.

A rendszerváltást nem a „nép” követelte ki, hanem a nagyhatalmi alkuk tették lehetővé. Lett is nagy csalódás Antall uralkodása idején. Akkor lépett rá az MSZP az 1988-ra kitaposott útra, a pragmatizmus útjára, ami hihetetlen sikereket hozott a kilencvenes évek elején. Horn Gyulát és kormányát amiatt zabálták az emberek, hogy nem „ideologizált”, szorgalmasan, az általa ismert politikai eszközökkel egyengette az ország útját a NATO-ba, az EU-ba.

A 72%-os kétharmad utáni vereség 1998-ban sem nyitott új irányba az MSZP, és ezt igazolta, hogy 2002-ben ismét egy „pragmatikus” nyert a szocialisták színeiben – de pártonkívüliként: Medgyesy Péter. Akkor lépett a fidesz az „ideologizálás” útjára. Bár a 2002-es hídfoglaló akciókat (az Erzsébet hidat foglalták el a szélsőjobboldaliak, a szavazatok újraszámlálását követelve) nyíltan még nem támogatta. Medgyesy minden árokbetemetési akcióját nyílt elutasítás fogadta az addigra legerősebb ellenzéki pártként fellépő orbán-fidesz.

2006-ban Gyurcsány Ferenc érzett rá arra, hogy a választóknak igenis, ideológiára, érzelmekre is szükségük van. És tényleg, ahogyan az őszödi beszédében fogalmazott – a szarból hozta vissza a kormányzást. Orbán az újabb ellenzéki éveket arra használta, hogy kicsinált a jobboldalon minden konzervatív, demokrata erőt. És már nyíltan támogatta a szélsőjobbot. Csak emlékezzünk, hogy 2006-ban a „békés” Kossuth téri gyülekezet előtt fideszes prominensek tartottak naponta gyújtó hangú szónoklatokat – köztük a mára EU-konformmá színeződött Navracsics. Az MSZP meg eközben változatlanul a pragmatikus hangokat erőltette, árokbetemetéssel próbálkozott, és nem adott semmiféle érzelmi-eszmei kapaszkodót a híveinek. A düh fojtogatott, amikor a nyilvánvalóan aljas és hazug támadásokra kétségbeesett manőverekkel válaszolt, ahelyett, hogy világos álláspontot szegezett volna szembe, például a Bartus által is helyesen és méltán ostorozott egyházi – főként a rómkat., de a reformátusok se szelíd apácák – nyomulással. Ez az mszp-s pragmatikus politizálás vezetett olyan szégyenteljes epizódokhoz, amikor Mesterházy Kolozsváron kért bocsánatot a 2004-es népszavazásért. Miközben a „nép” – főként az államigazgatási, köztisztviselői, közszolgálati karban dolgozók – azt látják, hogy egyszercsak jön egy „román” főnök, aki nem túl tájékozott a helyi viszonyokban, viszont igen erőszakos, és az előrejutás egyetlen követelménye az orbánhit. A baloldali meg csak kapkodja a fejét – hát ezért szavaztunk 2004-ben a határon túliak szavazati joga ellen, mert tudtuk, hogy nem az Erdélyben, Felvidéken, USA-ban, bárhol élő magyaroknak van erre szükségük, hanem olyan karrieristáknak, akik bosszúval eltelve érkeznek az „anyaországba”. Ahogyan pl. az egyébként ismét győzelemhez jutott miskolci polgármester, ahol a városi képviselő-testületben a többség románra fordítja a szót, ha nem akarja, hogy az ellenzék is tudja, miről beszélnek.

A DK igyekszik ellenállni a szirénhangoknak, de a hangja nem hallatszik túl messzire, arra is kevesen figyeltek föl, hogy Gyurcsány egyre inkább polgári demokráciáról beszél. Az is baj, hogy a Demokratikus Koalíció – a nevében is benne van az együttműködés szándéka – tagjainak, támogatóinak jó része a pártelnök személyében bízik, és nem koherens eszmékben. Ez is a DK egyik baja, szerintem ezért nem tud igazán a fiatalok felé nyitni. Hogy nincs világos, 6-7 mondatban megfogalmazott, és minden lehető helyen sulykolt „ideológiája”, amelyben szerepet kellene kapnia az Európai Unió iránti elkötelezettségnek (ez még a leginkább hallható az Egyesült Európai Uniót szlogenben), az euratlanti külpolitikának, a szekuláris, polgári demokratikus állam ideájának.

Azt, hogy az ellenzék beült a parlamentbe, lehet ostorozni, de inkább vitázni kéne ezzel. Kísértetiesen emlékeztet ez a XX. század eleji szociáldemokrata és a kommunista vitákra: ahol a kommunisták árulással vádolták a nyugati államokban (Spanyolországban, Franciaországban, ahol pl. 1936-tól szocdem vezetésű ún. Népfront kormány volt) a parlamentarizmus eszközeit használó szociáldemokratákat.
Összegezve: nemcsak a baloldaliaknak, hanem a demokratáknak kell/ene visszadni azt a hitet, hogy ma még! lehet (nem annyira a magyar, inkább a nemzetközi helyzet ismeretében) egy normális, parlamentáris, demokratikus, többpárt-rendszerű államot visszaszerezni. De ehhez őszinte hitre, érzelmekre is szükség van. Amitől az ember felemeli a hátsóját és elmegy szavazni.