Festum Omnium Sanctorum
Festum Omnium Sanctorum. Az üdvözült lelkek emléknapja. Katolikus ünnep. Általában. Ha eltekintünk attól, hogy számos katolikusnak ismert ünnepnap olvasztott magába igencsak pogány ünnepnapokat. S most kicsit tekintsünk el. Olyan módon, hogy mégsem tekintünk el.
Egy mély levegőt véve a politika forgatagában. Egy mély levegővel söpörve félre azt, hogy politikusok sajátítanak ki ünnepeket. Egy kicsit elfeledkezve a klerikális parlamenti platform státuszkeresztényeiről. Egy kicsit mellénézve annak, ami szerintük szent, és ami miatt mindenki más pogány. Szóljon pár sor inkább másról. Azokról, akiket még ismerhettünk a környezetünkből. S azokról is, akiket nem. Mert előttünk éltek. Mert csak újsághírek. Mert talán még azok sem. Csak statisztikai adatok. Voltak. Míg éltek. Míg holtukban sem mások, mint számok. Holott nem számnak születünk, és alapvető jogunk lenne, hogy nem számmal sorba szerkesztve éljünk, és akár haljunk. Nem árokparton elkaparva, kartondobozzal lefedve, kartondobozba temetve. Nem feledve, hogy a halál talán a legdemokratikusabb „intézmény”. Mindenkit utolér, ha embernek születik. Akár Emberként, akár hitvány féregként él is.
Aztán az, hogy a lelke, ha nem túl lelketlen hova lesz, az már más körök, hitek mérlegein méretik meg. Az is, hogy üdvözül-e abban, amiben hisz, vagy csak emléke marad meg, az is igencsak túlmutat azon az ünnepnap-pároson, melynek csak egyike a katolikus hit szerint már üdvözült lelkek emléknapján. Mielőtt a nap rávirradna arra a másik emléknapra, amely a halottakra, a katolikus hit szerint a tisztítótűzben leledző lelkekre emlékezik. Azonban azért, mert senki nem tudja valójában, hogy ki hol tart a fátyol mögötti vándorúton, inkább emlékezzünk ma mindenkire. S holnap is. Mert bár különböző stációk ünnepe, inkább kétszer jussanak eszünkbe szeretteink, mint egyszer se. Hátha talán ránk is emlékszik majd valaki. Egyszer. Amikor már mindegy, hogy a férgek milyen kényszermunkát végeznek a maradékokon. Vagy hol őrzi a planéta egy-egy élete azt, ami megmaradt.
Author: Endre István Simay
Az írások, gondolatok nem elfogulatlanok, mivel rajtuk a szerző árnyéka. az enyéimen is.Kár elvárni azt, hogy egy hír alapján alkotott vélemény steril, minden elfogultságtól mentes legyen. Még azt sem lehet mondani, hogy aki ezt várja el, az a cenzúra híve, vagy akár az öncenzúráé. Azon egyszerű okból, hogy a cenzúra sem steril, és az sem mentes az elfogultságtól. Az öncenzúra pedig a gondolatok önigazoló darálója csupán, melynek eredménye a hatalom hintőpora. Hogy jobban csússzon, és a szerző jobban csússzon-másszon. Miközben a legkisebb szellő is felkavarhatja a hatalom hintőporát, torkára forrasztva a szót a szerzőnek, és a betakarva, a múlt homályába taszítva azt. A vitának, véleménynek szerintem szabadnak kell maradnia. A szabadságot és a szabadosságot, személyeskedést azonban nem szeretném hagyni, hogy összekeveredjen.
7:51 de.
Amikor apám meghalt – immár 10 éve – valahogy éppen azok a családi barátok, vagy rokonok voltak a legmegnyugtatóbbak együttérzésükben, akik brutálisan őszinték voltak.
„Azt nem mondhatom Neked, hogy apád lelke máshol van, hogy túlélte a halált, mert tudod, hogy ilyesmiben én nem hiszek”–mondta apám idős unókatestvére. Viszont leírta emlékeit, elküldte az egész családnak és ő így örökítette meg apámat:
http://christopheradam.ca/borsai_endre_2004.html
Aztán egy családi barát megjelent nálunk a temetés után egy óriási füstölt lazacos hidegtállal. Ült a nappaliban és ő is lényegében jelezte, hogy vallásos soha sem volt, de az ő szülei – akit gyerekként veszített el a Holokausztban – pont addig élnek, amíg ő él, és ameddig időnként reggel felébred és rádöbben, hogy velük, róluk álmodott.
Mint az emberi életnek és a gyásznak, úgy a megemlékezésnek is sok-sok formája létezik.
8:54 de.
Szép volt fijjug, köszönöm!!
4:13 du.
Szeretett,gyerekkori barátom(6 évesen a budapesti gettó nevű lakosság rendezési,magyarok dicsőségét megörökítő kerületből)vissza adta nemes lelkét a Teremtőnek.Búcsuztatóként ezt mondtam a ravatalán:G.Jákov elment közülünk,mint ahogyan mindannyian el fogunk menni,előbb-utóbb.G.Péter,a Drága barát él tovább,ameddig én élek.
Emléke legyen áldott!
10:24 de.
˙
Minden embernek kijár legalább egy ceremonikus búcsúztatás. Ez még akkor is emberi jog, ha az illető – istenbocsá’ – egy több évtizedes árnyékvilágban eltöltött idő utolsó éveiben családtalan, vagy elhagyatott hajléktalan emberként tengődött, akibe életében mindenki, még a bürgermeister urak is beletörölték a lakkcipőjüket.
Miféle társadalom az amely az emberi méltóságnak ezt a minimumát nem adja meg a polgárának ?! Keresztény – de nem demokrata – az biztos ?
.