Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót:
megnézi a rádiót,
belebúj a telefonba,
lisztet rendel a malomba.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle.
Lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más
fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy: esik a hó!

Aznap, amikor Montrealban leesett az első idei hó, naphosszat ezt a verset mondogattam, dúdolgattam, ízlelgettem; a vers elementáris erővel bukkant föl az emlékeim közül, és nem lehetett szabadulni tőle, befészkelte magát a tudatomba, az agysejtjeim közé, mint egy kedves, örökzöld sláger, ami fölidéz egy sóhajt, egy mézbarna hajfonatot, egy földre hulló ruhadarab suhanását, egy illatot, egy csók nedves melegét; régi, sokezer kilométer távolságban hulló, libegő hópihéket, pirosra csípett arcú gyerekeket, akiknek mondtam, mondtam, és újra elmondtam a verset, mert nem bírtak betelni a szavak, a rímek játékával, a ringató és meg-megszaladó ritmus varázsával.

És újra eszembe jutott Szabó Lőrinc, a „Szabó Lőrinc jelenség”, ami évtizedek óta nem hagy nyugodni, és amiről már tizenhárom évvel ezelőtt tartottam is egy előadást Budapesten, mert ez a „jelenség” mindig kétségbe vonta azt a megnyugtató kapcsolatot, amit nagy művészet, jellem és erkölcs viszonyáról gondoltam, hittem, illetve inkább csak akartam hinni.

Az embert körülveszik a dolgok és az emberrel megtörténnek a dolgok, és ezekhez a dolgokhoz valamiképp, vagy vonzalommal, vagy elutasítással viszonyulunk. A művészet (a tudománnyal szemben, mely tényeket, faktumokat rögzít) ezeket a viszonyokat, attitűdöket rögzíti.

Tehát a művészi jellegű – attitűdöket átadó – közlés, vagyis a műalkotás olyan kommunikációs folyamat, amelyben az alkotó a maga szemléletét rögzíti, tárgyiasítja, azt tehát, hogy ő miképp látja a világot. A világ egészét. Mert a szemlélet totális. Ahogy egy kicsi dolgot látok egy morzsát csipegető verebet, ugyanúgy látok egy nagyobbat is, mondjuk egy féltékenységből elkövetett gyilkosságot, vagy egy holdra szálló űrhajót. Mert amit a műalkotással megragadok, az nem a valóság, mint tény (faktum), hanem az én szubjektív viszonyom a valósághoz. Ahogyan én látom. A valóság fogalmi megközelítése a tudósok dolga, a valóság alaki-formai megközelítése a művészeké. A fogalmi megközelítés objektivitásra tör, de az alaki megközelítés (a szemlélet), mindig egyéni, szubjektív, csak egy emberre jellemző, olyan egyedi, akár az ujjlenyomat.

Az így létrejött, azaz tárgyiasult szimbólumrendszert veszi és dekódolja a műélvező. A dekódolás azt jelenti, hogy a műélvező a mű kommunikációs szimbólumainak mint intsrukcióknak az útmutatása alapján mozgósítja és az intsrukcióknak megfelelő struktúrába rendezi saját belső tudattartalmait: ismereteit, emlékeit, képzeteit, élményeit. Ezért a műélvező (olvasó, néző, hallgató) tudatában (ha tetszik, lelkében – mindegy) a valóság kettős szubjektív szűrőn át képződik újra: a művész személyiségén és a műélvező személyiségén átszűrve. Ez a műélvezet. Ha egy verset olvasok, egy képet nézek, akkor a művész, az alkotó személyisége és a én személyiségem egyszerre van jelen. Vagyis annak az esztétikai üzenetnek van rám igazán elementáris hatása, az tetszik nekem, amely alkotójának szemlélete többé-kevésbé adekvát az én szemléletemmel.

Így hát a műalkotásban nemcsak a valóság szemléleti képe jelenik meg, de az alkotó szemlélete is. Mivel pedig a szemlélete a személyiségének elidegeníthetetlen része, ezért nem kerülhető meg. Aki megpróbálja: hazudik.

Eszerint egy Thomas Mann regény és egy Agatha Christie regény között pont az a különbség, amiben Thomas Mann személyisége különbözik Agatha Christie személyiségétől? Természetesen. És ezen a ponton tolakodik be a rendszerbe az etika. Ha ez így igaz, tisztességes művet csak tisztességes művész alkothat. Etikailag vagy morálisan helytálló, nemes, szép, katartikus, torokszorító, megható, szívet melengető, ríkató, kacagtató stb. műveket csak igazán jó, okos, becsületes, tiszta lelkű művészek alkothatnak. Vagy bűnösök! A bűnös abban különbözik a gonosztól, hogy tudja, mi a jó, mit kellene cselekedni, hogyan kellene élni, csak nem sikerül neki. Ez természetesen belefér a képbe. A bűnös ember morális lény, van etikája, csak megszegi a törvényeket. Ez számára sokszor kínzó bűntudatot, lelkiismeret furdalást okoz; ez az állapot nagyszerű talaja a művészi alkotásnak. A gonosz, vagyis az érzéketlen, morál nélküli lény, aki tehát a gyilkosságot élvezi; a szadista, az idegengyűlölő, a fajgyűlölő, a sátánista, aki megveti a gyengét, a gyereket, az özvegyet, a védtelent; tehát akiből hiányzik az empátia, vagy még pontosabban: akiben – egyetlen kifejezéssel – nincsen szeretet, az nem lehet nagy művész.

Ugyanehhez a gondolathoz juthatunk más irányból is. Teljes értékű ember nincs morális érzék nélkül. Akiből hiányzik a morális érzék, melyet mintegy genetikailag örökölünk, az beteg ember. Nem ép lelkű ember. Arra kérem az olvasót, gondoljon Jungra; az archetípusokra, arche imágókra; ilyen arche imágó, “őskép”, nem csak Apáról, Anyáról, Nőről, Férfiről, Szexről él az emberi lélekben, a tudatalattiban, de a Jóról, a Rosszról, a Bűnről vagy a Gonoszról is, szóval akiben nincs moralitás, az éppúgy beteg, fogyatékos ember, mint akiből hiányzik egy fontos hormon vagy enzim, vagy sérült valamelyik idegközpontja, agylebenye. Az ilyen fogyatékos ember nem lehet nagy művész, hiszen a műben a személyisége rögzül. Ilyen személy alkotása egészséges ember számára élvezhetetlen lesz.

*

A vers mindig ragadt rám, mint pulira a bogáncs, és ahogy a puli szőréből is csak ollóval lehet a bogáncsot kiszedni, nálam is „sebészi” beavatkozás kellene ahhoz hogy elfelejtsek egy verset. És ami ilyen evidensen fölbukkan és nem megy ki a fejemből, mint az idei első hóeséskor Szabó Lőrinc verse, az csak jó vers lehet. Szabó Lőrinc jó költő. Amikor belefeledkezem a kötetébe és a versei elvarázsolnak, gyanakszom, hogy nagy költő. Mi hát a baj?

Elmondom. Ugyanezt a kérdést firtattam ama bizonyos, tizenhárom évvel ezelőtti, budapesti előadásom során is.

Az eset, amiről itt beszámolok – és amit ott is, akkor is elmondtam –, nem fikció, azért merem közreadni, mert Juhász Vilmos rég meghalt, három fia közül, akik a barátaim voltak, már csak a legfiatalabb él Amerikában, és tudom: őt sem bántom meg azzal, hogy újra fölidézem ezt az emlékemet.

1944 nyara, apám már Borban van, én csillagos házban élek, de a sárga csillagot csak gombostűkkel tűzöm oda, állandóan leszedem, és fütyülök a kijárási tilalomra, együtt lógok nem-zsidó, vagy olyan fél-zsidó barátaimmal, akikre a hatályos törvények nem vonatkoznak, így Juhász Lacival, a középső Juhász fiúval is, és aznap éppen fölmentünk Laciék Vadász utcai lakásába. Juhász Vili bácsi apám barátja, tudós történész, újságíró, katolikus közéleti ember, és konvertita, vagyis katolizált zsidó. Látszik is rajta: sűrű, göndör fekete hajú, sötétbőrű szefárd férfi. Felesége, Médi néni svéd arisztokrata családból való, általa „árja-párja” Vili bácsi és fél-zsidók a Juhász fiúk.

Vili bácsi összeköttetései fantasztikusak: ő kapcsolatban van a zsidótanáccsal is, innen tud arról, hogy Auschwitz egy megsemmisítő tábor gázkamrákkal, krematóriumokkal – tud az egész iszonyatról, ami a bevagonírozott magyar zsidókra vár –, a felnőttek beszélgetését kihallgatta a Laci; tőle tudom én. Ez olyan titok, hogy azonnal agyonlőhetnek, ha kipofázom, még Vili bácsi sem tudja, hogy mi gyerekek tudunk róla. A jeges rémület öntött el, mikor a Laci elmesélte, mi vár rám, ha deportálnak, de azóta legalább tudom, hogy az velem nem történhet meg! Ha kell, a patkánylyukba is elbújok!

Talán vasárnap van, mert otthon van az egész család, és látogatóban egy magas karcsú, nagyjából apám korú férfi, Vili bácsi barátja, akivel azonban Vili bácsi ingerülten vitatkozik, ami rendkívüli jelenség, mert Vili bácsi a legnyugodtabb, legbékésebb ember, akit valaha láttam.

– Én nagyon szeretlek benneteket, Vilikém –, mondja ez a pasas – de az új Európában nektek nincs helyetek…

Vili bácsi valamit kiabál, hogy háború van, és az új Európa éppen recseg-ropog, de a pasi fölényes mosollyal a csodafegyvereket emleget (ezt a dumát gyerekfejjel is jól ismerem, ebben bíznak a nácik), és változatlanul mosolyogva közli, hogy „ti, sajnos zsidók vagytok, és hiába tudom én rólatok, hogy ti milyen rendes emberek vagytok, ti ki lesztek irtva.”
Lapulok. Ha Juhászék ki lesznek irtva, akik, ugye „árja-párják”, félzsidók, akkor én pláne! És miután éppen Vili bácsi által tudok a gázkamrákról, nagyon is konkrét értelmet kap az idegen dumája a mi kiirtásunkról.

Vili bácsi most nagy önuralommal összeszedi magát, már ő is mosolyog, és mosolyogva azt feleli, hogy: “nem csak hülye vagy, de modortalan is, hogy ezt az ökörséget a feleségem és a gyerekeim előtt mondod, és takarodj!”

A pasas valahogy nem érzékeli a helyzetet, mintha nem tudná, mit mondott, az ajtóból még könnyedén visszaszól: “de azért nincs harag?” – és ruganyos léptekkel elhagyja Vili bácsiék lakását. Miután a család lecsillapodik az incidens után, én félve megkérdezem, ki volt ez, nem fontos, legyint Vili bácsi rosszkedvűen, a Lőrinc.
Szabó Lőrinc, egy költő, pontosít Laci, de nekem akkor ez a név nem jelent semmit, tizenkét évesen még soha nem hallottam. Nekem ez egy náci. Egy nyilas. Így veszem tudomásul. Kész.

*

A magyar líra vonzásában, bűvöletében éltem le az életem (bár verset magam sosem írtam), Szabó Lőrincet is megismertem később a többi nagy költővel együtt, akik nagyobb hatással voltak rám talán, mint a sorsom valóságos eseményei, maguk a közvetlen élményeim, de soha nem bírtam elfelejteni ezt fönt megidézett jelenetet. Tudtam: Szabó Lőrinc akkor nem viccelt, nem hazudott, komolyan gondolta, amit mondott, ott voltam, hallottam: láttam rajta.

De képtelen voltam összeegyeztetni Szabó Lőrincet, a költőt azzal a fasiszta fráterrel, akit ott láttam. Mert amit ott mondott az a pasas, az egy buta németrajongó tahó meggondolatlan szájtépése volt, akinek nem nőtt be a fejelágya (Vili bácsi legalábbis így fogta föl), a Tücsökzene és a Huszonhatodik év azonban egy nagy költő remekműve.

Az imádnivaló Lóci versek írója képes volt kimondani Juhász Józsi előtt, aki akkor öt-hat éves lehetett, és Szabó Lőrinc is tudta nem csak Vili bácsi, hogy Auschwitzban gyerekeket gyilkolnak, pont ilyeneket, mint Juhász Józsi –, hogy benneteket ki kell irtani?!

és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!

Hóha hó!
Hali hó!
Juhász Józsit
bevágják a
gázkamrába –
Jaj, de jó!

Ki őrült meg itt? Én? Ő? Mindannyian?!
Ha Eichmann mondaná… Ha Szálasi Ferenc mondaná… Ha Csurka István mondaná…
De Szabó Lőrinc?…

Ugyanaz az ember mondta a tiszteletreméltó Juhász Vilmosnak, hogy nektek nincs helyetek az új Európában, benneteket ki kell irtani, aki néhány év múlva azt volt képes leírni, hogy

(…) úgy gyógyítod a ma ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szíved,
ami sosem elég: a Szeretet?

Persze ezt megelőzően is voltak Szabó költészetében gyanús mozzanatok. A Semmiért egészen című hírhedt versét én nagyon utáltam, bár tudtam, hogy versnek kitűnő. De ezzel a kőbuta és érzéketlen macsó szemlélettel, ezzel az empátia-hiányos érzelmi sivársággal sohasem bírtam azonosulni; én soha nem bírnám elvégezni magamban, hogy bárki is megbocsássa a zsarnokságomat, mert én magam sem bírnám magamnak megbocsátani. Vagyis sem szemléletünk, sem személyiségünk nem volt ez esetben adekvát, ez a vers sose volt számomra műélvezői élmény. Nem éreztem, hogy jaj, de igaz, de nagyon így van, jaj, de szépen mondja… helyettem is. Csak azt éreztem, hogy a vers jól meg van csinálva, nincs benne képzavar, húzása is van, hatalmába kerít, majdnem elragad – de csak majdnem. Mert az utolsó pillanatban kirántom magam a hatása alól, megtörik rajtam a varázslat. Győz az én személyiségem, a valamikor belémkódolt morál.

És végiggondolom, hogy egy pasas a saját kényelme érdekében, hogy ne kelljen választania, döntenie, konfliktushelyzetbe kerülnie, úgy él törvénytelen többnejűségben, úgy folytat titkos bigámiát, hogy két asszonyt aláz meg vele egyszerre, a feleségét és a szeretőjét; míg engem sorozatosan megkínoznak olyan konfliktusok, amiken mások röhögve lépnek át, számomra föloldhatatlan egy helyzet, ha nem bírok egyszerre kétfelé megfelelni. Én nem tudok boldog lenni más boldogtalansága árán.

De azért át tudom élni, meg tudom érteni, ha undorodom is.

Mert meg tudja magyarázni.
bent maga ura, aki rab
volt odakint,

Aha. Szóval rab odakinn, a társadalomban. Szegény. Ezt csak egy autonóm emberi lény teljes birtoklásával, rabszolgává alázásával lehet kompenzálni; ő rab odakinn, hát idebenn kell neki is egy rab. Egy rabszolganő. Persze. Értem.

Alku, ha szent is, alku: nékem
más kell már: Semmiért Egészen!
Két titkos önzés párbaja
minden egyéb;

Jó, értem, én is utálom az alkukat, nem is tudok alkudni, mindig én fázok rá, átvernek, nincs üzleti érzékem, a legjobb nem fizetni. Mindent, de semmiért. Mert ha fizetek, ha valamit valamiért, akkor az két önzés csatája. Nem értek egyet, de próbálom fölfogni, megérteni…

törvényen kívül, mint az állat
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.

Törvényen kívül, mint az állat… Mint egy gettóból szökött bujkáló zsidólány… mint amikor az SS tábori őr egy meggyalázott zsidólányt, akiből Feldhure (tábori kurva) lett, kiment magának és elbújtat. Az pontosan „törvényen kívül, mint az állat, olyan…” Jó, én tudom, hogy amikor ezt írta, még szó se volt holokausztról, KZ lágerekről… de nem attól telik ki az ilyen mondat, hogy „ne haragudj, Vilikém, de benneteket ki kell irtani…”, akinek akkor kell egy nő, ha „törvényen kívül, mint az állat, olyan”? Igen, van akinek ettől indul meg az orgazmusa, ha olyan kiszolgáltatott a partner, mit az állat. Hogy most vulgarizálok valamit, ami szent? Hogy nevetségesen leegyszerűsítek valamit, ami bonyolult? Lehet, de szerintem csak logikusan próbálok gondolkodni. Engem arra tanított egy költő, egy másik, hogy „a líra logika” (ha nem is tudomány).

Nekem „törvényen kívül mint az állat, olyan” a kutyám. De hogy azt mondjam neki, hogy ne élj, mikor nem akarom… a kutyámmal szemben sem, soha, mert tisztelem benne az élőlényt, aki engem szeret! Ha éppen rájön a szeretet-éhség, és rám mászik, amikor dolgoznék, akkor sem csavarom le, mint a lámpát, akkor sem hibernálom a ronda önzésem kedvéért, hanem abbahagyom a munkát, hogy “megszeretgessem”! Pedig ő, mint falkaállat, etológiailag alkalmas lenne rá, hogy semmiért egészen, de én boldogtalan lennék, szégyellném magam. És azt akarom tőle, hogy valamit valamiért. A szeretetéért és a hűségéért cserébe szeretem, és gondoskodom róla, etetem, itatom, a lakásomban élhet, naponta három órát töltök el a sétáltatásával, ha beteg, orvoshoz viszem, és drága gyógyszert veszek; és hűségéért hűséget: soha nem hagynám el, sose kergetném el, nem adnám senkinek; és ezzel nem vagyok egyedül, ezzel így van minden normális kutya gazda.

No. Eddig értem. Amit nem értek, az a többi. A többi vers. A Tücsökzene. A huszonhatodik év.
Tücsökzene, 312. Emlékszel? Mire? Egy szeretkezés. Egy ébredés. Mintha a férfiak férfiak maradtak volna, és nők a nők. Szabadok, kedvesek. S mind ember. Szó nincs már arról, hogy a nő törvényen kívül, mint az állat, olyan legyen. A szeretők emberek, nem is tudom melyik a nő, melyik a férfi, ki uralkodik és kin uralkodnak. Azt mondja:

(…)a robbanás (…),
melyben agyamtól a láb-ujjadig
a mindenség végső határait
bejárta bennünk isten gyönyöre,”.

Ez egy “meglett ember” hangja, „ki nem istene és nem papja se magának sem senkinek”. (Elnézést, hogy folyton József Attilához hasonlítgatok, de nálam ő az etalon.)

És megint csak a Tücsökzenéből néhány sor, ahol mintha szembenézne azzal, amitől én is irtózom, amit nem bírok benne összeegyeztetni azzal a képpel, amilyennek a többi verse mutatja őt.

Kaptál ütleget, kaptál eleget
(légy keresztyén s mondd: érdemelteket
s könnyűlsz tőle!)… Most ne vélt igazad
emlegesd, s ne a hibát, a zavart
(az benned is volt!)”
És ugyanitt, lejjebb:
másét és magadét,
úgy gyógyítod a ma ezer sebét,
ha az csordítja megnyugvó szíved,
ami sosem elég: a Szeretet!”

Szóval csak eljutott ide is. Ezt 1947-ben írta. Már túl minden poklon és az új poklok előtt.
Azt nem értem én, hogy ez most ugyanaz a személy? Ugyanaz a Szabó Lőrinc? És aztán a Huszonhatodik év. Nekem is fáj. Ugyanúgy fáj, mintha én veszítettem volna el a legtöbbet, amit veszíteni lehet. Ezek a versek már egyenesen engem szólítanak meg, ezeket helyettem írta a költő.

Hogy: Nem! – mindig ebbe ütközni! – Nem!
és Nem! – és forrva, fagyva, égve várni!
Mért: Nem! – a jajra csak egy túlvilági
Mert: Nem! – válaszát kapni szüntelen!
Nem! Nem! – Nincs Talán, nincs többé Igen.
Nem! – Nincs alku, s ez a Nincs óriási.
Nem! – lázadhatnak kín s düh harsonái:
Nem! – győz a föld s a süketnéma Menny.
Nem! – Baromibb őr, érthetetlenebb, –
Nem! – nincs királyibb, sérthetetlenebb!
Nem vagy! – Csak ez van, a hiány, a seb!
Nem! – Nem?! Nem? Nem. Tudom. De nem hiszem.
Nem vagy! – Nem vagy?! Nem hiszem el sosem:
fájsz, kedves, fájsz rettenetesen!

Nem is a legjobb verse a ciklusnak. Csak olyan nyilvánvaló, hogy fáj. Olyan látványos a tehetetlen üvöltés. Talán azért szeretem mégis, mert nincs benne az, hogy “én”. Hogy “nekem fáj”. És mert a homlokot öklöző, hajat tépő hisztérikus ordítozás után olyan emberi, olyan halk az utolsó sor. Attól hiszem el az egészet. És hadd idézzek még ide négy sort befejezésül, mert ettől van íve ennek az egész hihetetlen sorsnak, ennek a képtelen költői életműnek, mert ettől nyugszom meg, hogy jó költészet mégis csak jó embertől születhet, ettől hiszem el, hogy ami taszít, amit gonosznak látok, azok egy esendő ember, egy bűnös, de nem gonosz ember rossz pillanatai, akit megtisztított a szenvedés, mert tudott szenvedni. S ez nem kis dolog! Onnan, hogy “törvényen kívül, mint az állat, olyan légy”, képes volt eljutni a szenvedés tisztítótüzében oda, hogy:

óh, be más volnék, ha lehetne még
hozzád, be más, te legönzetlenebb,
rettegve siratok és szeretek,
mióta nem vagy, minden életet.

Tessék megfigyelni: “Siratok és szeretek (…) minden életet.” Ezt ugyanaz az ember írta, aki pökhendin halálba küldte (volna) Juhász Vilmost és családját?

Nem, az a pimasz és ostoba fráter megszűnt abban a pillanatban, amikor Szabó Lőrinc leült verset írni. Hála istennek! Vagyis remélem, hogy akkor volt igazam, amikor úgy véltem, az etika az esztétikán belül is működik: a Gonosz nem képes nagy művet alkotni: ami szép az jó is, igaz is.

*

2001 októberében hangzott el az előadásom Szabó Lőrincről Budapesten a Kalliopé Klubban, és most sikerült itt leírnom nagyjából ugyanazt, amit ott elmondtam. Ott Juhászék nevét még megváltoztattam Ihászra, és a bevezetésből értelemszerűen hiányzott az Esik a hó, a vers is és a montreali első hó is, amiről most az egész akkori történet az eszembe jutott. Eljutottam a megnyugtató végkövetkeztetésig, hogy ami szép az jó is, igaz is, és amikor meghajoltam elégedett voltam én is, a hallgatóság is.

De ahogy mentem volna kifelé, megállított egy enyhén őszülő, puhakalapos férfi, és azt mondta, hogy az ő édesanyjának legjobb barátnője volt az az asszony, akinek a az unokaöccse családja olyan szoros kapcsolatban állt Szabó Lőrincékkel, hogy az értesüléseiket jóformán első kézből valókként lehet kezelni…

A felségem türelmetlenül integetett, hogy mi lesz már, a társaság, két baráti házaspár és az egyikük fölnőtt lánya csak énrám vár, mert az előadás után még készültünk valahová.
De a puhakalapos úr nem tágított: – Sajnos, Kertész úr – mondta –, lehet, hogy csalódást okozok, de biztos forrásból tudom, hogy Szabó Lőrinc a halálos ágyán is rasszista, antiszemita, náci maradt. Csak, hogy tudja…

Nem lettem boldog a puhakalapos úr közlésétől, jobb lett volna nem hallanom.

De ha így volt, hát így volt. Az igazságot csak tudomásul venni lehet – lehazudni soha! Így a „Szabó Lőrinc jelenség” változatlanul megoldatlan rejtély maradt.

Kertész Ákos

Kertész Ákos Montreálban