A hét elején olvastam el Nyáry Krisztián könyvét, az Igazi Hősök-et.

A szerző, Nyáry Krisztián, irodalom tanár Pécsett és az elmúlt néhány évben előbb blogbejegyzésekkel, majd a belőlük kerekített két könyvvel hívta magára az olvasó közönség figyelmét. Így Szerettek Ők címmel jelent meg a két könyv, melyekben a magyar irodalmi szokásoktól eltérően a neves irodalmi alakok szerelmi életéről szóló pletykákkal mulattatta az olvasó közönséget. Ez a többnyire szokatlan nyiltság amellyel az írók szexuális életét tárgyalja, némileg megborzongatta a közvéleményt, annak ellenére, hogy a valósághoz képest még mindig meglehetősen mértéktartóan tálalta a történteket, kihagyva a legszaftosabb részleteket. A történetek sok esetben a szerző saját kutatásain alapultak, de még ez sem volt elég arra, hogy a megszokott magyaros prüdériától teljesen megvédje őt.

Az új Nyáry könyv azonban más irányban vizsgálódik, szintén saját kutatásai alapján.

Harminchárom életrajzot mond el, olyan emberekét, akik minden kitünőségük, sőt, esetenként hírnevük ellenére, vagy alig ismertek a magyar közvéleményben, vagy teljesen félreismertek, habár híresek. A rövid, tömör életrajzok minden esetben két párhuzamosan működő követelménynek a jegyében íródtak, melyeket valahogy így lehetne összefoglalni: ”lám milyen derék, szorgalmas, tehetséges, önfeláldozó és kitartó ember volt ez!” illetve, hogy ”igaz, hogy ebben is gátolták, abban is betartottak neki, ott gáncsolták ahol érték, más már rég itthagyott volna csapot-papot, de a mi emberünk mégis kitartott, jó hazafi létére inkább vállalta a megpróbáltatásokat, mintsem, hogy emigrált volna, igy hálálta meg a hazának, hogy…stb.” És, – álmélkodik a szerző – ezek az emberek mégsem elég ismertek, a magyar közönség jószerével nem is hallott róluk.

Bizony, ezek az életrajzok érdekes, de végsősoron nagyon lehangoló olvasmány lennének, ha valahol a dolog legmélyén ott nem rejtőzne a felismerés, miszerint az emberi kiválóság, ha észrevétlenül is, de valóban felülkerekedik az aljasságon és a kisszerű irígységen. Vagyis, hogy olykor, néha, és csak kedvező esetben, de felülkerekedik, legfeljebb az áldozat már nem értesül róla.

A legváratlanabb értesülés, melyet a könyv nyújt, Semmelweis Ignácé, akit már jóideje az anyák megmentőjeként tisztelünk, de csak ebből a könyvből derül ki elöször, hogy halálát a kollégák és családtagok okozták közvetve, amikor minden ok nélül elmegyógyintézetbe záratták, csak azért, hogy megszabaduljanak tőle, ott pedig az ápolók szó szerint agyonverték.

The Silent Scream / Terry Wylde

De a fejezetek során egyre másra ismétlődik ugyanaz a rémtörténet és alig van szereplő, aki a szokásos magyar kicsinyesség és irigység elől menedéket talált volna. Néhány példa hadd szolgáljon elrettentésül, vagy emlékeztetőül, de mindenképpen tanulságul.

Már az elején megismerhetjük Papp Simon történetét, a világ legsikeresebb olajkutató geologusáét, aki a terképre nézve meg tudta mondani, hogy hol érdemes fúrni és legtöbbször sikerrel. Miután felfedezte a hazai olaj lelőhelyeket, bejárta az egész világot, mindenütt sikerrel járt, méltányolták, csak itthon nem. Itthon többször is szabotázzsal vádolták, bebörtönözték, megalázták, kifosztották.

A zseniális boxoló Papp Laci története, három olympiai győzelme ellenére, vagy talán éppen azért, az állandó állami beavatkozások és packázások végtelen leírása. Akitől végűl admimisztratív trükkökkel csalta el a magyar állam a világbajnoki címet. De ő beletörődött és megmaradt hazafias baleknak.

Elek Ilona, az első magyar olimpiai bajnoknő évtizedeken át küszködött elöbb zsidósága miatt, majd a burzsuj szülei miatt, és nem csak az ellenfelekkel, de a hatóságokkal is állandóan meg kellett vivnia. A világbajnok Petschauer Attilát még idejében megölték a munkaszolgálatban, igy legalább a kommunistákkal nem kellett hadakoznia.

Kozma László, a számítógép magyar feltalálója elöbb a nácikkal, majd a kommunistákkal küszködött, perbefogtak szabotázsért, két évet magánzárkában töltött, majd végül kiengedték, még tanítani is hagyták, de soha nem rehabilitálták. De hasonló volt a sorsa a fizikus Bay Zoltánnak is aki a Tungsram laboratoriumát tette világhírüvé, mielött belekötöttek. Neki legalább sikerült az Egyesült Államokba kijutnia és ott hatalmas sikereket ért el.

Itt tűnik fel Baumgarten Ferenc is, a különc, homoszexuális jótevő, aki a magyar irodalom javára hagyományozta teljes vagyonát, melyből számos magyar író részesült és aki teljesen ismeretlen ma Magyarországon. Vagy Feinsilber Róbert, az olykor Róbert Bácsi néven emlegetett, önfeláldozó segítő, aki évtizedekig etette Budapest szegényeit és aki azon ”bukott le,” hogy egyrészt zsidó volt, másrészt kiderült, hogy nem olyan szegény mint a gondozottjai. Ennek ellenére iszonyú nyomorban és elfeledettségben halt meg.

Van néhány nő is a könyvben, mindegyikük jól példázza a fent leírt jelenséget.

Bulyovszky Lilla, éveken át próbált érvényesülni a Nemzeti Szinházban. Amikor be kellett látnia, hogy nem fogják hagyni, akkor Németországba ment, ahol hatalmas karriert csinált és tizenöt éven át volt a német szinházi élet legnagyobb csillaga. Játszott Londonban és Párizsban is óriási sikerrel. Mikor azonban tizenöt év diadalmenete után hazatért, az áskálódás nemcsak újrakezdődött, de roszabb volt mint valaha. Szemére vetették, hogy elhagyta a hazát és máshol lett sikeres. Végül néhány év próbálkozás után feladta és visszavonult.

Hanem az övénél is rosszabb Hugonnai Vilmának, az első magyar diplomás nőnek a története. Ő elöbb beverekedte magát az egyetemre, majd amikor látta, hogy nem hagyják majd dolgozni, Svájcba ment, ahol lediplomázott, majd húsz éven át dolgozott, mint orvos. Ezután hazatért, reménykedve, de a diplomáját nem sikerült elismertetnie, így újra kezdte a vizsgákat, miközben mint bába dolgozott. Végre, ötvenéves korára, nagynehezen megadták neki az orvosi diplomát. De még ezzel sem ért véget a kálváriája, mert csak a világháború kitörésével fellépő orvoshiány miatt jutott nagynehezen harctéri orvosi állashoz.

De említhetném Sárközi Mártát, a mártír Sárközi György özvegyét, Molnár Ferenc lányát, aki minden önfeláldozása és irodalmi munkálkodása ellenére élete nagy részét nyomorogva és méltánytalan üldöztetés közepette élte le, kitartva, ugyanúgy mint a többi kitünő asszony, az elvei mellett mindhalálig. Azt pedig, hogy a Veres Pálné néven ismert Beniczky Herminnek min kellett átmennie csak azért, hogy a nők iskoláztatását végre bevezethesse az elmaradott Magyarországon, valóban nagyon nehéz elképzelni. Pedig emberfeletti küzdelmébe került és nem volt benne köszönet több, mint a hűséges tanítványok hálája.

Nincs értelme megkérdezni, hogy miért ezek a hősök kerültek a könyvbe és mások miért nem. Magam is tudnék jónéhány jelöltet ajánlani, akiknek ugyanannyi oka lenne itt szerepelni, mint azoknak, akiket kiválasztott a szerző. Nyilván joggal ideillett volna például Stein Aurél, a valaha élt egyik legnagyobb orientalista, akinek az 1948-ban hazaküldött hagyatéka mind a mai napig az eredeti ládákban nyugszik, valahol a Tudományos Akadémia pincéjében, mert ennek az országnak még nem akadt pénze ezt a felbecsülhetetlen hagyatékot feldolgozni. Vagy éppen Csonka János, a karburátor feltalálója, a magyar gépkocsigyártás megszállottja, akinek csak a tanítványai nagyban hozzájárultak az amerikai automobil ipar fellendítéséhez, de aki maga itt tartott ki minden katasztrófa ellenére, szegény.

Befejezvén a könyv olvasását, szinte lehetelen elkerülni a konkluziót, hogy Magyarország a világ leggazdagabb országa. Nem csak azért mert itt annyi nagy tehetség terem, se szeri se száma, hanem mert ezekre a tehetségekre itt a világon semmi szükség nincsen. Sőt, csak bajt okoznak az akadékoskodásukkal, nélkülük sokkal jobban boldogulunk. Legokosabb tehát, ha nem vesződünk velük, hanem vagy eleve megfolytjuk a tolakodó, békétlenkedő bajkeverőket, vagy ha nem hagyják magukat eltenni láb alól, akkor legalább küldjük őket amilyen messze csak lehet, hogy ne itt rontsák már a levegőt.

De ami még ennél is furcsább, ha az elűzött zseni hazatér, hogy a sikereit, tudását, vagy akár a pénzét megossza a hűtlen hazával, melynek végtére semmivel sem tartozik, hacsak nem megvetéssel és gúnnyal, akkor a jutalma további áskálódás, lekicsinylés és mindenáron való gáncsoskodás. A haza elöbb megtagadja tőle a lehetőséget, és ha netán mégis sikerre jut, akkor utólag megtagadja tőle az elismerést és a megbékélést. Akinek azonban kijár az elismerés az az, aki csendben tűri a megaláztatásokat, inkább lemond a sikerről, karrierről, csak ittmaradhasson testileg-lelkileg megnyomorítva, kirabolva, kitelepítve, mert ez a jó ”hazafi.”

Különös és különös módon gazdag ország ez a Magyarország.

Az Igazi Hősök pedig érdekes, de nagyon lehangoló olvasmány.

Kerekes Sándor