Egyenesség vezérli az országot, csak a háború kíván ravaszságot. Lao-ce

„Újra csendes. Elzúgtak forradalmai. Utolsónak végül a születésük óta politikai csecsemőként élt, de a tavaly év végén váratlanul öntudatra ébredt diákság is feladta. Vezetőik egy részének hamar elege lett. Az értelmes, jó beszédű ifjak vonzóbbnak találták tükrös irodákban, párnázott székekben maguknak jövőbeli fizetésekről, állami pozíciókról tárgyalni, mint metsző hidegben az utcákon vonulni, nyomukban kamerákkal felszerelt rendőrségi autókkal, amelyekből minden szavukat, mozdulatukat rögzítik. Valóban jobb sok pénzt keresni, mint félni és megfigyelve lenni. Nem történt semmi különös, csak azt tették, amit előttük már annyian mások: szakszervezeti vezetők, köztársasági elnökök, alkotmánybírák, újságírók, rektorok, színigazgatók. Cserbenhagyott, elárult társaik egyre fogyó csapata aztán már gyorsan kifulladt.
Még akadhatnak fellángolások, az ifjúság lelkében valóban megmoccant valami, de csak egy szűk budapesti nézőpontból, néhány ellenzéki szerkesztőségből látszódhat úgy, hogy minden forrong, erjed. Pár utcával odébb már nem hallatszik a megafon hangja, vidéken pedig végképp temetői a csend és a közöny. Igaz, nem is ezeknek a fiataloknak kellett volna megmenteniük az országot Orbán Viktor hibbant rendszerétől, mégis túl gyorsan elillant az a tavaly év végi néhány szép, ígéretes pillanat. Az elmúlt két évtized terméketlen vitáiba belefásult, lassan kiöregedő nemzedék most okkal csalódott és kiábrándult – rossz érzés önnön tehetetlenségünket saját gyerekeinkben viszontlátni. A nevelés csődje? Magyarország csődje? Egy kultúra csődje?

De legalább az illúzióknak vége, most már tudjuk, hogy mi nem lehetünk. Nem lehetünk a számunkra legkézenfekvőbb minta, Ausztria, mivel nem falvaink csinosítására tépik közmunkásaink a füvet, hanem azért, mert nem jut jobb az eszünkbe. Nem lehetünk szellemi országút a Nyugat és a Kelet között, mert gonosz szobrokkal, barbár gondolatokkal torlaszoljuk el az átjárókat. Nem lehetünk és nem leszünk „Kárpát-medencei erő- és tudásközpont”, mert vélt kultúrfölényünket nem teljesítménnyel kívánjuk alátámasztani. És még sok minden nem lehetünk, ami szerettünk volna, és amiről azt hittük, ki, ha nem mi.
*
Sírni való, mennyire nem tudtunk élni a szabadsággal. A rendszerváltás óta egyetlen pillanatra nem szünetelő szellemi öldöklésben a magyar társadalom mindent elrontott, amit el lehetett, és semmit nem javított meg, amit meg kellett volna. S közben a nyugatosodás új kihívásai feltárták az ország minden gyengeségét, már-már végzetes fogyatékosságait. Pedig a kezdeti lelkesedésben mindenki, még a szakértelmet és modernizációt afféle gyanús, olykor egyenesen zsidó ármánynak tartó szélsőjobb szeme előtt is Bécs lebegett mintaként – aztán az ország nekiállt múltat siratni, elszakadt országrészezni, kommunistázni, „zsidókérdést” megbeszélni akarni, ahelyett, hogy vasutat épített volna, ahol a vonat pontban kettőkor, tisztán és gyorsan kihúz a korszerű pályaudvarról, s ahol nem hajléktalan külsejű alkalmazottak vonogatják a vállukat az egyetlen nyitott pénztárablak előtt. És ezt az egészet elnevezték hazafiasságnak. Aki pedig vonatot akart, azt hazaárulónak.
Visszatekintve, ma már látni, hogy valójában csak percekre volt esélyünk. A rendszerváltás utáni első jobboldali kormány tönkretette a mezőgazdaságot, a második jobboldali kormány a magyar társadalmat, a harmadik pedig alig két év alatt a gazdaságot és az államot. De két, egymást követő szocialista miniszterelnök is nagyot hibázott: az első Orbán-kormány 2001-től elszabaduló költekezésére és választási ígéreteire rálicitáló, teljességgel irreális „jóléti rendszerváltás” programja máig ható, nyomasztó eladósodáshoz vezetett.

A mezőgazdaság azóta nem tért magához: a magyar földön ma évente ezermilliárd forinttal kevesebb értéket állítanak elő, mint az Antall József által pusztulásra ítélt egykori szocialista termelőszövetkezetekben. A társadalmat Orbán Viktor 2002-es, a két választási forduló közötti gyilkos beszéde szakította végérvényesen ketté: a két oldal azóta is mint Káin és Ábel áll szemben egymással. Most meg már a piacgazdaság is inog: a korábban is gyengécske, csenevész magyar kapitalizmus végképp szétzilálva, valamennyi lényeges gazdasági mutató hosszú ideje lefelé tart, és veszélyes zónába ért. Erre a kétségbeejtő helyzetre biztosan illik Bill Clinton mondása: drágám, ez nem vélemény, hanem számtan. És mintegy mellékesen, menet közben Orbán Viktor az államot is saját magával helyettesítette. Bár a magyar állam működése jócskán hagyott kívánnivalót maga után, a kettő mégsem ugyanaz. Az államot húsz éven át lehetséges volt féken tartani, őt viszont nem.
Hamar kiderült, hogy az amszterdami vagy londoni utcákon sétáló járókelők közül bármelyik többet tud a piacgazdaság hideg és józan törvényeiről, mint a mi, a szocializmus élet- és piacidegen világából érkezett, botcsinálta politikusaink. A vétkeken és bűnökön ugyan a két tábor közel sem egyenlő arányban osztozott, osztozik, de végeredményben mindegyik egyformán alkalmatlannak bizonyult egy modern európai ország irányítására. Aki meg egy hétnél mégiscsak előbbre látott közülük, az hamar kiszorult mindkét táborból.
*
És akkor most hogyan tovább? Meddig kormányozható egy ország megtévesztéssel, megfélemlítéssel, hazugsággal? Attól függ. Akadnak országok, amelyekben a népnek évtizedekig nem sikerül megszabadulnia zsarnok vezetőjétől. A lengyeleknek viszont két év is elég volt, hogy megtörjék a Kaczyński ikrek elszabadult hatalmát. És velünk mi lesz? Orbán Viktor és pártja egyeduralma aligha fog évtizedekig tartani, újabb négy év azonban egyáltalán nem elképzelhetetlen. A választási rendszert kényére-kedvére faragó, mindenre elszánt, mára teljesen elzüllött politikai osztály az egyik oldalon, s egy komplikált, modoros, zavaros ellenzék a másikon – ennyi aligha lesz elég. Meglehet, a keserűség és a reményvesztettség szól belőlem, de talán nem is volna teljesen hiábavaló áldozat, ha ez a rezsim kapna még négy évet. Ha létezik valami, ami kijózaníthatja a hazai jobboldalt, az csak pártjuk és vezetőjük megsemmisítő, megalázó kudarca. Hogy a nemzeti múlt, amellyel takarózva, úgy érzik, azt tehetnek, amit akarnak, attól kezdve végre csak mint halvány árnyék, észrevétlenül kísérje életünket; van, fontos, de a hétköznapokon vannak fontosabb dolgaink is. Tudás vagy turul – ezen múlik minden. Semmi kétség, ha ez a rezsim kap még négy évet, még jobban tönkre fogja tenni Magyarországot, de a majd tovább terjedő nyomor és elkeseredés aligha lesz többé kimagyarázható. És akkor talán Orbán ezt az egész mániákus, kilátástalan tudatállapotot is magával viszi.
Talán.

Magyarország mindinkább zárvány a gondjai közepette is élet- és versenyképes európai közösségben. S ha a jobboldal nem izzad ki egy vezetőt magából, aki kevesebb a Messiásnál, de több Orbánnál, akkor akár újabb évtizedek is elveszhetnek ebben a minden józan észt, nemzeti alkotóerőt elapasztó háborúskodásban. Nincs más lehetőség, máskülönben az ország elsorvad, teljes jelentéktelenségbe süllyed, és csupán harmadik világbeli, seftelő politikusok jönnek majd ide zavaros ügyeiket intézni. Ez a nemzetvesztő szellemi állapot nem képes többre, ezzel nem lehetséges kiegyezni, szót érteni. Még vitatkozni sem lehet vele, mivel az ellenvéleményt magát tekinti annak, hogy igaza van.
Az Orbán-hívő jobboldal kultúrája egy belső kozmosz, amelyből nem nyílik ablak a világra. André Glucksmann francia filozófus egy interjúban felidézi, hogy a középkorban az emberek így fohászkodtak: Ments meg, uram, minket a pestistől, az éhezéstől, a háborútól!” Szerinte ez azt jelenti, hogy egy közösség nem valami jóért, hanem valami ellen létezik. Állítását tökéletesen igazolja a progresszió, a humánum, az emberi egyenlőség „pestise” ellen újra és újra összefogó hazai jobboldal. Ők úgy tartják, hogy „baloldali szemléletmóddal nem lehet értéket létrehozni”, irodalom, általában művészet csak „az erdőben, a mezőn, a farkasok, lovak és seregélyek világában” jöhet létre. A szemükben Európa „karám, amelyen belül kaphatunk ugyan egy villavégre való szénát, de cserébe lenyúzzák a bőrünket”; nekik a legnagyobb romániai magyar párt „a román posztkommunistákkal sunyi módon, tengerparti villákban és luxuslebujokban összekacsintó ostobák és együgyűek gyülekezete”; a Nyugat pedig „hazugságok, féligazságok célzott alkalmazásával (…) a szabadság látszatát fenntartva kényszeríti rá akaratát áldozataira”. Még a parlamenti náci beszédekkel is főként az a bajuk, hogy azok „alkalmat adnak a jobb országért élethalál harcot vívó polgári kormány elleni támadásra”.
Glucksmann azonban mást is észrevett: „az Európa szélein végbemenő nyugtalanító változásokat, mint például Magyarországon és Romániában a sztálinizmus baljós találkozását a régi európai nacionalizmussal”. És sajnos, ebben is igaza van, úgy látszik, mégiscsak jók valamire a filozófusok. Már ahol. 2011 elején, épp azokban a hónapokban, amikor a közszolgálati adókon és a jobboldal lapjaiban már folyt Heller Ágnes és kollégái ellen az összehangolt, sztálinista stílusú hajtóvadászat, egy másik francia filozófusnak, Bernard-Henri Lévynek sikerült meggyőznie arról Sarkozy elnököt, hogy Franciaországnak erkölcsi kötelessége beavatkoznia a véres líbiai polgárháborúba. A Spie¬gel így fogalmazott egy Lévyvel készült interjúban: „Ön az, aki Sarkozy elnökre gyakorolt befolyása révén ebbe a háborúba belevitte Franciaországot.” Hát, igen: két ország, két miniszter(elnök), két kultúra: demokrácia és diktatúra.
*
Azóta is válságról válságra, hazugságról hazugságra botorkál az ország, egy-egy különösen rossz napon olyan érzése van az embernek, mintha kiléptünk volna a történelemből. És valóban nagy a baj. Már nem csak alkotmányunk, a sorsunk intézésére alkalmas parlamentünk nincs, de lassan a maradék méltóságát is elveszíti az ország. A hamis építési kordon, amely a budapesti aluljárókból a tél közepén zárta ki a hajléktalanokat, nem csupán őket választotta el az emberi társadalomtól, hanem Magyarországot is a többi nemzettől. Tudjuk, értük történt, akárcsak az éhségmenet oly keresztényi gyalázása. Március mindenki, még a legelvakultabbak számára is kijózanító, szemfelnyitó hónap lehetett volna: a hóviharbanláttuk, hogy bajban mire számíthat az ország, a Fidesz-székház udvarában pedig, hogy mire számíthat az egyén. És mégis. A kormánypárt tartós népszerűsége arra utal, nagyon sokan éreznek úgy, mint egykori kollégám, akinek saját bevallása szerint egy-egy Orbán-beszéd többet jelent, mint az éjféli mise. „Nekem ő az Isten” – ezt mondta. És hiába feleltem neki, hogy a bibliai Isten szereti a népét:
„Irgalmas és kegyelmes az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy,
Nem perel mindvégig, nem tart haragja örökké.” (Zsolt 103,8-9) Erre meg azt felelte, ő azt is szereti, amikor a Viktor haragszik.

Akkor pedig ez soha nem múló szeretet lesz, mivel Orbán Viktor mindenre és mindenkire haragszik. Haragszik az angol nyelvre, mert túl könnyű, haragszik a bankokra, mert több pénzük van, mint neki, haragszik a kommunistákra, mert az jó stratégia, haragszik Európára, mert nem tud versenyezni vele, haragszik a szakszervezetekre, mert arra vannak, hogy ellentmondjanak neki, haragszik az alkotmányra, mert arra van, hogy tilalomfákat állítson elé, a jogrendre, mert arra van, hogy korlátozza, haragszik a bírákra, mert nem az ő kedve szerint ítélkeznek, haragszik a külhoni magyar pártokra, mert nem őt tekintik a miniszterelnöküknek, haragszik egy rádióadóra, mert az nem az ő dicséretét zengi, haragszik a leszázalékoltakra, mert láb nélkül nem sietnek vissza dolgozni, a közmunkásokra, mert nem boldogok havi 48 ezerből, a hajléktalanokra, mert nincs lakásuk, holott ő milyen szép országot teremtett nekik, haragszik a diákokra, mert csak merengenek, és nem róla – haragszik az egész világra.
*
És az ő nagy, univerzális haragján kívül nincs semmi más, nyoma sincs annak, hogy látja intézkedései mögött az embert. Nem látta őket, amikor decemberben, alig két hónappal az egyetemi jelentkezések előtt váratlanul a töredékére csökkentette a felvehetők számát. Bár maga is apa, nem érdekelte a sok tízezer fiatal, az összetört álmok, remények. De nem érdekelték őt a Malév dolgozói sem, akik mindennap azzal a büszke érzéssel szálltak fel, hogy ők Magyarország nagykövetei. És mégis, egy hétfő reggel két órát kaptak, hogy összepakoljanak és hazatakarodjanak. És a játékgépipar eltörlése sem a bűnt szüntette meg – bár a Fideszt ismerve ez a szándék eleve kizárható –, hanem sok ezer tisztességes ember s a családjuk megélhetését. S ugyan miért is látná döntései mögött Orbán Viktor az embert, amikor azokat sem látta, akik a szeme előtt estek össze a tűző napon, tavaly szeptemberben, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem megnyitóján. Két tucat fiatalt vittek ki ájultan, de ő csak beszélt, beszélt. A szövegében sűrűn emlegetett „erős állam és haza” akkor is fontosabb volt neki, mint a gyenge ember. De még a halottak, a mártírok sem jelentenek neki semmit. Ahelyett, hogy őszinte felháborodással, szenvedéllyel utasította volna vissza a hazája parlamentjében elhangzott náci beszédet hazája zsidó származású polgárai javasolt újabb összeírásáról, egy hét késéssel, azaz szimbolikusan soha, papírról felolvasott egy mosógép használati-utasítást. Akár saját, héber nevet viselő lányai nevében is lekaparhatta volna ezt a rá és ránk fröccsent gyalázatot, de eszébe sem jutott. És íme, Magyarország most már nemcsak eltűri a nácikat, de ki is tünteti őket. Mondjanak bármit az erkölccsel szemben a szavazatmaximálás mindenek felettiségét hirdető hazai politológusok, ettől az újabb „okos miniszterelnöki húzástól” csak náci lesz több, s nem a szélsőjobbról átpártoló Fidesz-szavazó. Már amúgy sincs közöttük semmi különbség. Érdekes, Brecht azt írja egy versében, hogy „gonosznak lenni megerőltető”. Úgy látszik, tévedett. Nem, még ha Magyarországon minden rendben volna is a joggal, az alkotmánnyal, önmagában a miniszterelnöki szív és lélek megdöbbentő hiányától sem lehetne itt igazi demokrácia. Márpedig arra az országra, amelynek miniszterelnökében a hatalomvágy találkozik a nihillel és az erkölcs iránti teljes közönnyel, nem vár semmi jó.

Fogyó reménnyel ugyan, de még meghallgatom az ellenzéki politikusokat; valamennyien ismét fejlődő Magyarországot ígérnek, s meglepetésemre olykor a „virágzó” jelző is előkerül. Igazuk van, elvégre mégsem árulhatnak kilátástalanságot, nekem azonban nincsenek választóim, nekem nem muszáj reményt nyújtanom, még ha ez sokakat irritál is. A felzárkózásnak egyelőre hosszú időre lőttek; immár az a kérdés, hazánk képes-e egyáltalán megkapaszkodni a nyugati kultúrkörben, vagy a jobboldal végleg lehúzza a félázsiai mocsárba. Magyarország egyszer majd tényleg virágozni fog, de azt a ma élők közül már kevesen fogják megérni. Valamilyen diktatúraféle és nyomor vagy demokratikus tengődés – én nem látok jobbat a nekünk leosztott lapok között. A jobboldal szellemi börtönében sínylődő, keresztül-kasul ész- és jogellenes hazai kapitalista rendszer ennél lényegesen többre még hosszú ideig nem lesz képes. Számottevő olaj- vagy gázvagyon híján pedig más rendszer, mint a kapitalizmus, még ennyire sem volna. Azokban a korhadt rezsimekben, amelyekhez Magyarország az elmúlt három évben hasonlóvá vált, van miből osztogatni, kedélyt javítani, Orbánnak viszont nyugtatóul csak rendőrei vannak. És ha ő is kedélyt javít, mint a rezsicsökkentéssel, akkor neki nem a bőségesen áradó olaj nyújtja hozzá a fedezetet, hanem a már amúgy is kivéreztetett hazai kapitalizmus további kiszipolyozása. S ha majd tágra nyitják a Nemzeti Bank széfjét, az onnan kiügyeskedett milliárdoknak sem lesz semmi látszatuk: számolatlanul ömlik majd a pénz az egykori Bibó kollégiumi társakhoz, a miniszterelnök fogorvosaihoz és a szívének kedves polgármesterekhez, no meg, hogy lehessen majd rá hivatkozni, épülni fog néhány drága és fölösleges presztízsberuházás. A politika végső soron erkölcsi tett, a politikus minden lépése erkölcsi útjelzők közötti haladás. Ezért nincs bennem szemernyi kétely sem, hogy Magyarországnak Orbán Viktorral nincs esélye, vele nemhogy a nemzet felemelkedésére, de a mára kiterjedtté vált nyomor és nélkülözés enyhítésére sincs lehetőség. Azóta, hogy tizenöt évvel ezelőtt először lett Magyarország miniszterelnöke, hazánk háborús övezet, az általa gerjesztett ezernyi konfliktus pedig bármiféle nemzeti haszon nélküli önérdek. Hérakleitosz szerint az ember karak¬tere a sorsa, és Orbán Viktor is nemzetvesztőként fog a magyar történelembe bekerülni. Ez réges-rég, már a születése pillanatában eldőlt.

És a neheze még csak most következik. Ahogy a folyón az ár csak hetekkel később jut le a vízgyűjtőkről, és önti el a városokat, az elmúlt három év minden következménye, a jogtiprások, a felújítások, beruházások elmaradása okozta károk is csak fokozatosan, évek múlva fognak a maguk teljességében megmutatkozni. Pedig már most sem csak a legszegényebb országrészekben éheznek és fáznak – Magyarország hét régiója közül négy immár hivatalosan is Európa legelnyomorodottabb régiója közé tartozik. A filmszakma munka, megélhetés nélkül tengődik, a fűtetlen egyetemeken télen nagykabátban vizsgáztattak az akár már ingyen is tanítani hajlandó oktatók, csak hogy Zs. Marcell kisfideszesnek és nagyhazafinak a havi másfél millión felül új ház is jusson a külön neki leaszfaltozott utcában; öregasszonyok combnyaktöréssel két napig fekszenek operálatlanul a kórteremben, mert nincs elég pénz, a sebészek pedig már külföldön: az állam most futballra spórol, hogy a számára legfontosabb társadalmi réteg, a Fradi B közép legyen boldog és elégedett. Minden rohad, bezár, haldoklik. Egy lelkész a maga finomabb nyelvén ezt így fejezte ki: Magyarországon már egy ideje nincs semmi, ami isteni áldást érdemelne. Történetesen most a közműcégek kommunista indíttatású kikészítése van soron, és persze továbbra sem lesz tabu semmi és senki. Majd, ugyancsak „közkívánatra”, folytatódik a bankok tönkretétele, és mire Orbán teljesen kielégíti az általa félrevezetett szavazók irigységét és bosszúvágyát, addigra az országgal együtt éppen tönkreteszi őket is. Ez megy három éve megszakítatlanul, és tényleg ez ennek a soha ki nem elégülő bankrabló mentalitásnak a legbelső logikája: csuklyás, álarcos példaképéhez hasonlóan a zsarnoki hatalom is képtelen leállni, mindig lesz valami, amitől fél, vagy ami kell neki. Hiú ábránd a konszolidáció. Felszámolási tébolyuk idővel majd önfelszámolássá alakul át, ezt a játszmát a Fidesz vezérkara most már a végső bukásig játssza. Majd elválik, hogy csak magukat viszik a sírba vagy az országot is.
*
De addig még sok víz fog lefolyni a Dunán.
Jóllehet, a jogállamból mára semmi nem maradt – a hatalomnak bátran ellenszegülő ombudsman mandátumának őszi lejártával az utolsó, még élő demokratikus idegvégződés is elhal –, a baloldali értelmiség még mindig nem adta fel, hogy Orbán Viktor döntései mögött megtalálja a víziót, esetleg jóhiszemű tévedést lásson a szisztematikus pusztításban. Az egyikük „új hatalmi modellt, a társadalomhoz fűződő új viszonyt” fedezett fel, a neves alkotmányjogász pedig a minap egyenesen azt vélelmezte, hogy a miniszterelnök „félreérti a jogállamot és nem érti, hogyan működik az alkotmánybíróság”. Mi ez? Vakság? Gyávaság? Hogy éppen Orbán Viktor ne tudná, mit csinál? Még négy év, és Felcsút lesz az ország fővárosa, Budapest neve pedig Alsófelcsút, de a baloldal legismertebb véleményformálói, szakértői még akkor is az éppen aktuális, legújabb intézkedés okán és célján fognak rágódni. A fél ország nyugdíjazva, külföldön vagy munkanélküli, az Alkotmánybíróság funkciótlanná vált, a bíróság határozatai félrelökve, az országban tombol a törvénytelenség, a kormány emberei patologikus hazudozók, de a baloldaliaknak még mindig nem ment el a kedvük a miniszterelnök szándékainak elemzésétől. Hát nem érzi, kérdezik újra és újra, hogy korrigálnia kéne? Nem érzi. De hát ez neki sem jó! Miért ne lenne? Akkor nem ezt csinálná. A baloldaliak képtelenek tudomásul venni, hogy mindannak, amit „még az ő szempontjából is” annyira ésszerűtlennek találnak, egyetlen oka van: a diktatórikus törekvések egyszerűen nem összeegyeztethetők a jó élettel és a racionalitással. A normális emberek normális gondolkodásával. Vagy-vagy. Ez két külön csomag. Az egyikben van az emberek gyarapodását, boldogságát, a nemzet előrejutását feladatának tekintő, a jogrendet tiszteletben tartó, intézményeit a közjó szolgálatában működtető állam, vagyis a szabadság. A másikban meg Orbán, Rogán, Lázár.

Jobb híján a baloldal a rezsim jellegének precíz meghatározásával van elfoglalva. Volt az már minden: pártállami típusú, despotikus vonásokat hordozó, önkényuralmi irányultságú, választásos autokrácia, irányított és illiberális demokrácia, tekintélyelvű nacionalizmus… Megtörténhet, mire az elemzők eltalálják, mi is ez itt pontosan, már érdektelen lesz, mert úgysem mondhatják ki. Kár ezt csűrni-csavarni: Orbán Viktor par excellence diktátor, annak minden lelki, szellemi, érzelmi tulajdonságával, csupán nem áll rendelkezésére a nyílt diktatúra bevezetéséhez szükséges valamennyi feltétel. Ezért engedett végül az előzetes választási regisztráció és a Klubrádió ügyében is: már túlságosan kilógott a lóláb, nem érte meg ragaszkodni hozzájuk. Így egyelőre beéri azzal, hogy látszólag demokratikus úton bármit megtehet, amire csak a diktatúrák képesek. Különben is, nem hajtja a tatár, jól látja, hogy a magyar nemzet inkább él térden csúszva, mint meghal állva. Ő viszont már most mindent elért, amire egy despota csak vágyhat: megmutatta, milyen kicsik és tehetetlenek vagyunk.

Szó sincs itt semmilyen, csalinak bedobott és a baloldal által úgyszintén szívesen csócsált új társadalmi, gazdasági modellről, a kapitalizmus új keletű gondjaira adott szokatlan válaszokról. Majd pont a korábbi gazdasági miniszter az alkalmas személy ennek a problémahalmaznak a megoldására! De ha tényleg annyira ért hozzá, akkor miért nem maradt a helyén? És persze a legfőképp nincs szó vízióról. A piac hatásaitól megkímélt, az államon élősködő hazai tőkésklikk létrehozása nem vízió, hanem inkább a Btk. valamelyik paragrafusa. A keleti nyitás, a megbonthatatlan magyar–jordán barátság is csupán szemfényvesztés: annyi haszon nem lesz belőle, amennyibe a negyventagú delegáció repülőjegye került. És végképp nem vízió, hanem a gyerekeinkre váró sötét jövő forgatókönyve, hogy a „jóléti társadalmak helyét a munkaalapú társadalmaknak kell átvenniük, miként a miniszterelnök magabiztosan hirdeti. Csakhogy a világ pont az ellenkező irányba tart, a nyersanyag- és munkaigényes termékektől a tudáson alapuló termékek és szolgáltatások felé. Akik nem lépnek be sietve az új korszakba, amelyben „a prosperitáshoz szükséges legfőbb erőforrás maga a tudás”, azok menthetetlenül leszakadnak. Egy tízkötetes gondolkodó, s a kenyerét egykor dokkmunkásként kereső Eric Hoffer mondta: „Amerikát nem a nagy gondolatok vitték előre, hanem az értelmes munka”. Az pedig ma nem más, mint: oktatás, kutatás, technológia, innováció – és egész biztosan nem az egyetemek elsorvasztása, lebutított oktatáson kiképzett szakmunkások tömege, a tenni képes, alkotó ember korai nyugdíjazása, na meg az új munkaszolgálat: a közmunka. Persze, ha a pártújság vezércikkírója már tudja, mi az új irány: a fiataloknak ma ismét a „…falukutató mozgalom országjobbító meghonosításáért…” kéne egyetemre járniuk, akkor minden világos. Hát tényleg ennyire nem értik, hogy egy fiatal ma Steve Jobs meg Mark Zuckerberg akar lenni, nem Szabó Zoltán? Dehogynem értik. Hazudnak, az ő gyerekeik sem mások, mint az enyémek. De a pártért még őket is feláldozzák – a csontjuk velejéig bolsevikok.

Magyarország csendes. Olykor néhány elégedetlenkedő morgás itt, egy kis villámgyülekezés ott, de ennél több ezután sem lesz. A hatalom továbbra is mint kés a vajban, úgy fog a célja felé haladni. Közben az elvesztett szabadságról a figyelem mindinkább kezd a választáson visszanyerhető szabadság felé fordulni, de akik abban bíznak, hogy a Fidesz legyőzhető, azok nem értették meg teljesen az elmúlt három évet. Nem lesznek tiszta, az ellenzék számára is megnyerhető választások, mert a Fidesznek nem maradt más lehetősége, mint a felelősség, a felelősségre vonás elől eljutni a diktatúra menedékébe, ahol már az elnyomás teljes arzenálja a rendelkezésére áll. Hiába, akik csak romokat tudnak felmutatni, azok a romokhoz ragaszkodnak. Szakértők szerint a párt által kialakított választási rendszer már a jelenlegi, s még aligha végleges formájában is alkalmas a csalásra, és ilyet csak azok tesznek, akik csalásra készülnek. Vagy netán tapasztalataink tükrében rosszhiszeműség feltételezni róluk, hogy képesek lennének ilyesmire?
*
És még örülhetünk, ha egyáltalán lesz választás, ha ebbe az utolsó szalmaszálba belekapaszkodhatunk. Nemcsak mi, a Fidesz is bajban van, a gondjaik száma nem csökken, hanem nő. Az örvényben ők is ott forognak, már ők is félnek, idegesek. Még van egy év, de máris durvul a hang, nő a feszültség. Kívül, belül nő a nyomás. A rendszer, ami a lerombolt jogállam helyébe épült, nem elég rugalmas és racionális túl sok konfliktus kezelésére, s nincs nyoma, hogy a Fideszben lenne egyetlen racionális ember is: a saját gépezetük darálta be őket. El fognak menni a falig, és ha úgy érzik, muszáj, azon túl is. Nem vehetünk mérget rá, hogy sorsukat rá merik bízni a szavazófülkékre. S ha majd megvan a döntés, R. Antal, G. Gergely vagy K. Lajos bejelenti, hogy a választás elmaradása nem jelenti a választás elmaradását, ellenkezőleg, a demokratikus jogok bővítését jelenti. A jobboldal pedig elhiszi és tapsolni fog, a bal meg este, a stúdiókban nekilát értetlenkedni és elemezni.

Bruck András, 2013.március 19. ”

Változott azóta valami? Semmi. Különösen Lao-ce idézete fényében. Egyenesség helyett Orbán honvédő háborújának ravaszsága uralkodik. (a szerk. megjegyzése).