A jobb sorsra érdemes kiskereskedelmi hálózat története – ahogyan egy gyalogos kívülálló látja – szinte példaszerűen mutatja, hogyan lehet elszúrni egy alapvetően jó ötletet, és kitenni mindenféle idióta célpontnak. Bánná a fene a boltokat – csakhogy a példa ma már a magyar gazdaság minden ágazatára, szinte minden alegységére, cégére, vállalatára igaz. És a jelenlegi kormány gazdasági elképzelései alapján ez így van jól, ez a jövő útja, a felemelkedés záloga. Hmmm.

A történet 1992-ben kezdődött, amikor még elég élénk volt a magyar társadalomban az örökös hiányok emléke. Vásároltak is az emberek, épültek a bevásárlóközpontok, utóbbiak szinte kizárólag külföldi cégek vállalkozásában. Új üzletek építéséhez viszont sok pénz kell, (befektetési tőke), ami azonban a magyar kiskereskedelemben éppúgy hiánycikk volt, mint az iparban, mezőgazdaságban stb. A volt közértesekből álló – kezdetben 17 fős csapat – ezért az együttműködést választotta: rájöttek, ha együtt vásárolnak, nagyobb tételekben, olcsóbban juthatnak áruhoz. Ehhez nem kell túl sok befektetés, csupán némi kooperációs készség. A közös név is jó ötletnek bizonyult: a korábban megszokott, köznévként használt abc megfordítását hamar megszokták a vásárlók. Nem kellett új boltokat építeni, a Közért privatizációja során piacra került boltokban zajlott a munka. A boltokat többnyire az addig ott dolgozók vezetői vásárolták meg, sok változás nem történt. Egyre többen csatlakoztak a beszerzési közösséghez – hogy önként, vagy némely esetben némi ráhatásra, ezt csak azok tudják, akik részt vettek ebben.
A CBA sosem lett tulajdonosa a sok kis üzletnek – ez a magyarázata, hogy a cba-kban nem egységesek az árak. Viszont a beszerzést irányító csoport a haszonból jónéhány, immár saját tulajdonú üzletet épített: persze a legforgalmasabb helyeken. Ezeket folyamatosan karbantartja, felújítja, a választék széleskörű, az árak gyakran alacsonyabbak, mint a sokat szidott angol és francia érdekeltségű diszkontokban. (Hogy ez mennyire köszönhető az áfa-kikerülés módszereinek, azt mostanában vizsgálják a szervek.)

Eddig ez akár a magyar kereskedelem sikertörténete is lehetne. Hanem egyszercsak a cég vezetőiben felhorgadt a nemzeti érzemény. Ugyan mindig is előszeretettel hirdették magukat „magyar üzletláncként”, ebben nincs semmi különös, se büntetendő. Csakhogy egyre nyilvánvalóbbá vált: a tulajdonosok úgy vélik, fennen hangoztatott magyarságuk ok arra, hogy ne a szabad kereskedelmi versenyben kelljen helyt állniuk. Nagyobb haszon, kisebb befektetés, ha a versenytársakat üldözik el, ha nemcsak egy-egy környéken, hanem akár az egész országban az ő cégük marad egyedül talpon.
Azt is felmérték: amíg a szabályozást a szabad piacgazdaság elvei vezérlik, addig nincs esélyük a versenytársak kinyírására. Megéri az a pár kedvezményes plakáthely, meg nyilvános kiállás. Számításuk fényesen bevált, segítette őket ebben az átlagpolgár – hogy is mondjam, hogy ne legyen sértő – nemzetiszín lózungok és a szolgáltatás helyett az ellátás utáni vágya. Ami sokakat megakadályoz abban, hogy felmérje: ha csak egyetlen cégnél vásárolhat, a világon semmi se kényszeríti a boltost, hogy üzletét csinosítsa, pénzt költsön arra, hogy széles választékot kínáljon, de az árakat sem tartja kordában a szomszéd kereskedő. Mesélhetnének erről kis települések lakói, ahol egyetlen üzlet képes megélni.
A magyar gazdaság legnagyobb gondja, mondhatnánk, rákfenéje, hogy a fenti módszer nemcsak a kiskereskedelmet jellemzi – csak ez van jobban szem előtt. Így működnek az útépítők, a mosodák és étkeztetési cégek, a hidászok és nyomdászok, fuvarozók és személyszállítók, kistermelők és nagyobbak. Hogy a különböző tanácsadókról, elemzőkről, oktatásszervezőkről ne is beszéljek.

A bojkott nem sokat ér egyetlen üzletlánccal szemben. Bojkottálni a rövidlátó, kicsinyes, mindent maga alá gyűrő államrezont érdemes.