Hát bizony, nem egyszerű az élet, vannak napok, amikor nem is érdemes kimászni az ágyból.
Tegnap belebotlottam Gyurcsányék babájának képébe, gondoltam örömet szerzek ismerőseimnek, meg mindenkinek, aki az oldalamra téved – megosztottam a leglátogatottabb közösségi portálon, kis kísérőszöveggel.
A szövegben kicsit elpoénkodtam a pici jövőjéről, megelőlegeztem neki egy miniszterelnökséget, odacsippentettem egyet a kedves papának, közben mosolyogtam, mint szinte mindig, ha kisbabát látok.
Szeretem a kicsiket, a mai napig csodálkozással nézem, ha módom van rá, hogy hogyan ismerkednek a világgal, azon meg aztán végképp csodálkozni szoktam, hogy hogyan lesznek ezekből az édes, csepp babákból rosszkedvű, rosszindulatú, korlátolt és morcos felnőttek.
Meggyőződésem, hogy valaha Viktor is ilyen aranyos baba volt, kedvesen gügyögött, mosolyogva rugdalózott a kőbölcsőben – rá is mosolyogtam volna bizonyára.

Szóval, azt hittem, hogy ennél a kis posztocskánál majd mindenki hasonlóképpen fog viselkedni, mint én, de hát megint bebizonyosodott – nem vagyunk egyformák.
Jöttek a kommentek, és kiderült, hogy rengeteg a humorérzék nélküli ember.
Először a bloggerek közül esett nekem egy-kettő, egyikük mélyenszántó elemzést pazarolt rám a lapjában, aztán biztos, ami biztos a kommentek közé is belinkelte – hadd tudja meg mindenki, mecsoda elvetemült egyede vagyok én a törzsfejlődésnek.
Nem elég, hogy nem értek egyet a rögeszméjével, még Gyurcsánynak is csinálom a reklámot.
A másik meg gyárilag olyan, hogyha otthon véletlenül elmosolyodik, akkor kihívják hozzá a rohammentőt – baj van a Papával, lehet, már pulzusa sincs!

Aztán jöttek azok, akik tulajdonképpen talán nem is haragszanak rám, csak egyszerűen nem értik a viccet, ők mindenfélét belemagyaráznak a dologba, ezzel nem tudok mit kezdeni, meg – nagyon őszintén – nem is akarok.
Az ilyeneknek nem hozzám kellene járniuk, hanem pszichológushoz vagy varázslóhoz, de természetesen tiszteletben tartom a véleményüket, meggyőzni sem akarom, csak sajnálgatom őket csendesen.Tudom, az élet nehéz, de ha állandóan görcsbe rándult aggyal szemléljük a világot,akkor oda a boldogság, ami nagy kár lenne, merthogy mindösszesen egyszer élünk.
A gyerek – öröm, nekem még a más gyereke is örömet okoz, valahogy ez az ép lelkű emberekbe bele van kódolva.
Talán maga az Úr gondoskodott arról, hogy a felnőtt emberben legyen valami óvó, védelmező ösztön a picikkel kapcsolatban, és legyen mosoly az arcán, ha babát lát, legyen az bármilyen színű, legyen a szüleinek bármilyen vallása, politikai elve, hite.

Ha állatkölyköt látunk, akkor is mosolygunk, hát miért ne mosolyognánk az ember gyerekére?
A blogger helyzete még annyival speciálisabb, hogy miután szinte minden nap bosszantja a politikusokat, élvezi azt a pillanatot, amikor velük együtt örülhet – merthogy az ép mentalitással rendelkező ember képes örülni a más boldogságának is – és egy kisbaba születése – a nagyon szerencsétlen eseteket kivéve – boldogság a szülőknek.
Azt mondják, ökör iszik magában, és ez áll az örömre is.
Egyedül örülni kicsit olyan, mint egy kézzel tapsolni, valahogy nem az igazi.
Ha bárhol baba jön a világra, összegyűlik a rokonság és mindenki dicséri az újszülöttet, hogy milyen szép, pedig hát a világrajövetel keserves dolog, annál már csak a világból való távozás tud keservesebb lenni – ez a babákon meg is szokott látszani.
A volt vejem kétszer is kihozatta a babát az újszülött-osztályon, merthogy a pici – közvetlenül a szülés után – kicsit UFO-pilótára emlékeztetett, és nem tudta elképzelni, hogy egy olyan szép embernek, mint ő, ugye…
De eltelt egy-két nap és mire hazaértek a kórházból a kicsi gyönyörű lett – és okos, milyen ügyesen leköpte a nagypapát!

Nekem egyébként Gyurcsányhoz nincs közöm, életemben egyszer beszéltem vele két szót, úgyhogy semmi érdekem nem fűződik a sztárolásához, de a baba szép és ez abból is látszik, hogy érdek nélkül tetszik.
Ellenben a társadalom nem tetszik, mert egyre jobban elembertelenedik.
Negyed századdal ezelőtt ha baba született, akkor jöttek a munkatársak, a rokonok, hozták a kismamának a komatálat, a húslevest, a babinét – voltak helyek, ahol be is osztották egymás között a nők, hogy ki, mikor mit visz a kismamának, hogy ki tudja magát kicsit pihenni.
A férfiak elpoénkodtak egymással, hasonlítgatták a kicsit a postáshoz meg a gázszámláshoz, aztán az apuka fizetett egy kört a helyi krimóban, és mindenki örült.
Mikor a lányom született, akkor mentem hazafelé és meghívtam az első szembejövőt egy italra – nagyon vigyorgott, gratulált és eszébe sem volt morcos pofával odalökni, hogy mi köze van neki ehhez?
Aki azidőtájt úgy viselkedett volna, mint most a posztban némelyik kommentelő, azt azonnal kiírták volna betegállományba.
Itt meg töröl az ismerősei közül valamelyikük, akkora a bűnöm…

Ez bizony baj, mert ép társadalmat csak ép lelkű és épeszű emberekkel lehet csinálni, márpedig az elmúlt időszak lassan már megbolondít mindenkit.
A mosolytalan, rosszkedvű, gyanakvó és mindenben-mindenkiben ellenséget, rossz szándékot látó embereknek lassan már mindegy lesz, hogy ki van kormányon, csak tépnek, morognak, harapnak, mint a hiénák.
Nagy baj ez, mert az ilyen ember gyereke ezt kapja viselkedésmintának, holott otthon kellene megtanulnia a társadalomba való beilleszkedés művészetét.
Valamelyik kommentelő idézte is a közismert mondást: aki érti a humort, az mindent tud, aki nem érti, az mindenre képes – és itt egyre kevesebben értik a humort.
Valahogy vissza kellene adni az emberek nyugalmát, lelki békéjét, humorérzékét, de persze ehhez elsősorban kenyeret kellene adni nekik, meg létbiztonságot, mert a bizonytalanság frusztrál, hosszú távon pedig rombolja a személyiséget.

Egy egész országot nem lehet pszichiátriára küldeni, talán nem is kell, megaztán, ugye, az egészségügyi intézmények teljesítményvolumen-korlátja is bejátszik, de egymást talán gyógyíthatnánk, sok-sok türelemmel, jóindulattal.

Meg kellene próbálni…