Mint minden rendes proligyerek – meg néhány szellemi munkás is – a hatvanas évek elején én is a „több szocializmust” hiányoltam a Kádár-rendszerből. Sokakkal együtt úgy gondoltam, ha kellően puritán módon élnének a „vezetőink”, akkor nekünk is jutna előbb-utóbb fürdőszoba, benti WC meg színházbérlet. (Ez utóbbira még tellett volna: csak olyan méltó öltözékre nem, ami akkoriban még a színházlátogatás elengedhetetlen kelléke volt.) Bőszen egyetértettem Mao-val, aki szerint a munkát az tanulja meg igazán megbecsülni, aki maga is hajladozott a rizsföldeken, és ezért professzorok, művészek, vagy csak gondolkodó, ám feljelentett kínaiak ezreit zárta átnevelő táborokba.

Sokat olvastam, sokfélét, mindent, ami a kezembe került. Kedvenc költőm természetesen József Attila volt, sőt ma is ő, hiszen az ő műveit ismerem a legjobban. Csak ma már inkább az Óda robusztus szépségét, utolérhetetlen hasonlatait, a Csókkérés tavasszal játékos nyelvi bravúrjait csodálom. Hetekig spóroltam a napi uzsonnára kapott 2 forintokat, hogy megvehessem az egyik, papírfedelű József Attila összest. És abban megdöbbentő dolgokat találtam. Például olyasmit, hogy „ó jöjj el szabadság,/ Te szülj nekem rendet!” (Levegőt!) Ezen sokáig gondolkodtam, hiszen úgy tapasztaltam, hallottam, hogy éppenséggel korlátozni kell a szabadságot ahhoz, hogy rend legyen. Ezt az ellentmondást csak sokára, némely ingyenélő filozófusok műveiből sikerült feloldanom.

De nagy fejtörést okozott a „kommunista proletárköltő” egyik, a kötelező művek között nem szereplő verse is, különösen annak második versszaka. Így hangzik: „És vigasztald meg, ha vigasz/ a gyermeknek, hogy így igaz./ Talán dünnyögj egy új mesét, a fasiszta kommunizmusét -/ mivelhogy rend kell a világba,/ a rend pedig arra való,/ hogy ne legyen a gyerek hiába/ s ne legyen szabad, ami jó.” (Világosítsd föl 1936)

A tanáraim zavartan heherésztek, ha rákérdeztem, olyasmiket dünnyögve, hogy a költő megsértődött a kommunistákra, meg nem bírta a pártfegyelmet. Megbocsátható tévelygése ez egy zseninek, különben is minden lángelme zavaros egy kicsit. Jó pár évembe belekerült, mire ezt a különös szópárt is sikerült megértenem.

Egyrészt ugye akkoriban még csak a „fejlett szocializmust” építettük, a kommunizmus csak, mint elérendő Kánaán lebegett a szemünk előtt. És sokezred magammal úgy gondoltam, hogy aki nem ért egyet a nyílegyenes lenini úttal, azt meg kell nevelni, ha nem megy másként, akkor a proletárdiktatúra erejével.

Különös fintora a sorsnak, hogy éppen a marxizmus-leninizmus esti stúdiumain találkoztam először a szofisztikáltabb gondolkodással társadalomról, politikáról. Az iskolai töriórákon a fasizmus a zsidóüldözéssel volt egyenlő, Mussolini dolgairól nem is nagyon hallottunk – csak véletlenül jutott tudomásunkra, hogy az olaszok „nem vették olyan komolyan az antiszemitizmust”, és a „zsidótlanítás” programja tulajdonképpen csak a német megszállás után gyorsult föl. (Ugyanerre épít a mai magyar kurzus, nagyvonalúan elfeledkezve a deportálásokat megalapozó zsidótörvényekről, meg a húszas évektől zajló lélekmérgező hecckampányokról.)

Hogy van valami hasonlóság a két rendszer között, arra akkor figyeltem föl, amikor megláttam a negyvenes évekbeli propaganda filmek némelyikét. A tömegdemonstrációk képe kísértetiesen hasonlított egy-egy moszkvai november 7-iki erődemonstrációra, de nem voltak nagyon különbözőek a budapesti április negyedikék sem. És a szónoklatok szókészlete! A dolgozó (német-magyar-szovjet) nép dicsőítése, az „egységben az erő” mitizálása, és persze a változó identitású árulók fenyegetése egyaránt szerepelt a harmadik birodalom szónokainál és a béketábor-beli rétoroknál. Manapság gyakran vannak reminiszcenciáim, a kormányfő beszédeit hallván.

Ha ma lennék húszéves, lehet, hogy Jobbik-hívő lennék. Hiszen mit mond a Jobbik? Rendet, a „nép megvédését” szorgalmazza, akár úgy is, hogy a társadalmi együttélés normáit megszegőket táborokba zárnák, de mindenképpen elkülönítenék. Persze azt, hogy mik ezek a normák, és ki sérti meg azokat, azt ők mondanák meg. Készséges együttműködők is lennének, azok szolgálatainak felhasználására már jelentkezett a fidesz fiatal csapata. Egyelőre ugyan elhalt a hivatalos kezdeményezés, de nincs kétségem, hogy „fű alatt” azért gyűjtik azokat a provokátorokat a Kubatov-listák méltó utódaiként.

Alig 20-30 éve döbbentem rá, hogy a fasizmus nem egyenlő a zsidóüldözéssel, az némely nemzetthy (nacionalista) különbejáratú mániája. Ahogyan a Szovjetunióban is dúlt az antiszemitizmus, bár erről persze nem lehetett hallani. Csak nekem ütött szöget a fejembe, hogy pl. Ilja Ehrenburg ugyan miért csatangolt távol az „ígéret földjétől”, holott virtigli kommunista volt – és elég jó író. És hát a bankárok szapulása is elterjedt szokás volt a szocialista Magyarországon – ahol sokan tudni vélték, kiket értsenek „bankárok” alatt.

A hasonlóságok azonban az államszervezési elvekben a legszembetűnőbbek. A hatalom a népért dolgozik, és aki másként látja, az ostoba, sőt aknamunkát folytató ellenség. Ezért a társadalom különböző csoportjainak képviselőit a hatalomnak kell megszerveznie, kineveznie – lásd pedagógus kar. Aki ezzel nem ért egyet, az minimum kerékkötő. A hatalmon lévő pártnak – és különösen annak vezetőjének – mindig igaza van. Ha valami mégsem működik, akkor azt a „nem eléggé fölkészült” beosztottak szúrták el. Sőt, esetleg a „beépített ellenségek, provokátorok, szabotőrök”. Ez már ugyan a személyi kultusz egyik ismérve is, de úgy tűnik, a korporatív típusú állam egyenes következménye, akkor is, ha az érintett vezető ezt maga nem szorgalmazná. Kádártól eléggé távol állt az ilyesfajta hiúság, de emlékszem olyan tévéhíradóra a nyolcvanas évek elejéről, ahol volt olyan „utca embere”, aki az MSZMP első titkárát tartotta volna az aktuális szépségverseny méltó győztesének. Bizonyára Orbán Viktornak is inkább kínosak a kézcsók-szerű imádat rohamok – de bele lehet szokni ebbe.

Az infantilis ajnározásnál azonban van ennek az államvezetési módnak egy sokkal veszélyesebb vonása. Nevezetesen az, hogy minden döntés egy szűk bizalmasi körben születik, mindenféle vita, más szempontok, társadalmi hatások figyelembevétele nélkül, értelemszerűen ennek a körnek az érdekeiben. Nem hiszen, hogy a mai államrezon hívei valamennyien direkt a magyarok kifosztására, állami káosz megteremtésére törekednének. Csak éppen a fasiszta-kommunista korporatív államban nem működik a józan kontroll, kisebb-nagyobb államigazgatási vezetők rohangásznak fejvesztve a kedves vezető egy-egy mondatára, mert sose tudhatják, hogy éppen jól szolgálnak-e, vagy rájuk lehet sütni a defetizmus, vagy akár a szabotázs bélyegét. A törvények gyakrabban változnak, mint az évszakok, szegény mamelukok izgatottan nézik, ki integet a vezető közvetlen közeléből május elsején, vagy ropogtatja a szotyit a lelátó protokoll páholyában, hiszen a törvényekhez igazodni képtelenség. Ilyenkor erősödik föl „a gépház zaja”, többnyire amiatt, mert kiderül, hogy a csapágyak olajozása helyett homokot szórtak a tengelyekre – hogy a gépház hasonlatnál maradjak. Még az is lehet, hogy látják páran, homok az, nem kenőanyag, de majd hülyék lennének szólni. Senki nem akar „a nép” ellensége lenni.

Általában parlamentek is működnek, ahogyan volt országgyűlés Honecker NDK-jában és Csau elvtárs Romániájában vagy Salazar Portugáliájában is. Sőt, az NDK-ban egyenesen „többpárti” parlament működött. Választások is voltak – csak éppen a választék volt eléggé egyhangú. Érdeklődéssel figyelem, amint jobb és balszélen egyaránt „kitalálják” a jobb demokráciában reménykedők a 100 éve már kipróbált trükköket, mint amilyen például a képviselők visszahívhatóságának intézménye. Lehet, hogy sokan meglepődnek, de a Magyar Népköztársaságban 1990-ig visszahívhatók voltak a képviselők – csak éppen a kutya nem törődött ezzel. (1988-89-ben így került a parlamentbe pl. Tamás Gáspár Miklós.) És bár a visszahívhatóság intézménye látszólag demokratikus, de ki ne tudna összeszedni akár tízezer aláírást is egy népszerűtlen intézkedés nyomában? (Lásd vizitdíj – bár az népszavazás volt.)

Szóval, ez a demokrácia macerás dolog, nem csoda, hogy sokan bólogatnak lelkesen, amikor a „többség uralmáról”, a „nép egységéről”, meg hasonló általánosságokról hallanak, és büszkén vállalják, hogy a „jobb teljesítésben” élenjárnak.

Sajnos nekem már valószínűleg nincs 30 évem, hogy erre a magyar sokaság is rájöjjön…