Közgazdász legyen a talpán, aki kiigazodik Magyarország aktuális pénzügyi folyamataiban, aki átlátja a pénzügyi rendszer összeomlásának valódi háttérmozgásait.

Egy biztos, a pénzügyi rendszer ma romokban hever, kezdve a kisbankok csődjeivel, melyek korántsem biztos, hogy valóban csődök voltak, hiszen pár nap alatt született döntés a felszámolásukról anélkül, hogy egy-egy bank helyzetét konkrétan és alaposan megvizsgálták volna.

Mindenesetre eltakarították azokat a halálra szántan bátrakat, akik szembe mertek menni Orbán elképzeléseivel a takarékszövetkezeti vagyon bekebelezéséről.

Pedig nem kis pénzről szól ez a történet, a takarékszövetkezetek ugyanis remekül működtek, a helyi lakosság beleláthatott a működésükbe, igazgatóságaik és felügyelőbizottságaik mindenesetre sokkal átláthatóbban végezték munkájukat, mint a nagybankoknál.

A tevékenység gazdaságos volt, ellenben akadályozta Orbánt abban, hogy az OTP-vel szemben valamiféle ellensúlyt képezzen – a Vezér nem szeret emlékezni a hét szűk esztendőre, ennél jobban már csak hálásnak lenni utál.

Pedig a takarékszövetkezetekben a keményen dolgozó kisember gyűjtögette pénzecskéjét, onnan kérte az icipici mikrovállalkozó a hitelt egy új libatömő és kopasztó berendezés megvásárlásához, és ott helyezte el a tollfosztásból befolyó pénzét, mert megbízott bennük.

Erősen hitt abban, hogy a libái után nem ő kerül sorra megkopasztás ügyében…Aztán most nyakunkon a Questor összeomlása, melyből az ott elhelyezett állami pénzeket Orbán utasítására egyik napról a másikra kivonták, ami természetesen hozzájárult a cég azonnali összeomlásához.

Ez valami olyasmi, mint amikor Kadhafi kivonta a líbiai pénzeket Magyarországról, és közel kerültünk az államcsődhöz.
Természetesen már megint a keményen dolgozó kisember szív, mint a torkosborz, habár a cég tulajdonosai sem fetrenghetnek örömmámorban.

A legutóbbi fejlemények szerint az Erste Bank fiókjaiban állnak sorba a betétesek, mert híre járt a bank csődjének.

Ezt természetesen cáfolták, de aki emlékszik a Postabank csődjére, az tudja, hogy van egy pont, amin túl már mindegy, hogy cáfolnak-e vagy nem, a folyamatok kicsúsznak az ellenőrzés alól és a bank tönkremegy. Úgy látszik az Erste is ebből a kottából kell majd játssza saját gyászindulóját…

A keményen dolgozó kisember meg befogja a pofáját és a seggét veri a boldogságtól a földhöz, ha visszakapja a pénzecskéjét.
Az ne tévesszen meg senkit, hogy ez a pénzecske esetleg milliókat jelent, többet, mint amennyire a betétvédelmi alap fedezetet nyújt.

Aki például egy-két hónapra a Questornál helyezte el a pénzét, melyet mondjuk egy életen át építgetett vállalkozása termelt meg számára és amelynek már megvolt a helye, az most ténylegesen is földönfutó lett, hátralevő életében pedig azt fogja maga elé motyogni, hogy újratervezés, de tőke hiányában már tervezhet ő akármit is. Ő is keményen dolgozó kisember, hiszen nem állami megrendelésekből visszacsurgatott pénzekből szerezte a vagyonát, jövedelme a munkája után keletkezett.

Most pedig ellopták tőle, és még az árfolyamváltozást sem szidhatja, nincs értelme jogászkodnia, a pénze huss – elment. Persze várható volt.

A jogállam már összeomlott, az iskolarendszer nem ér egy kalap sz@rt, irányítói még annyit sem. Az egészségügy gyakorlatilag halott, a várólisták hossza a Bajkál-Amúr vasútvonal hosszával vetekszik. A nyugdíjrendszer összeomlása is küszöbön áll. Hát miért éppen a pénzügyi rendszer működne még normálisan? Éppen itt volt az ideje porig rombolni.

A munka sikeres volt, hiszen egy pénzügyi intézmény pénztőkéjénél sokkal többet ér a bizalmi tőkéje, ha van, ha viszont az hiányzik, be lehet csukni a boltot. Márpedig a mai helyzet éppen ezt a bizalmi tőkét olvasztja el, ez pedig az ország helyzetét is megrendítheti.

Köztudott, hogy a bankok nem a saját pénzeikkel dolgoznak, hanem a betéteseik pénzét helyezik ki, de ha nincs betétes, nincs pénzkihelyezés, nincs hitel sem.

Aki ránéz Orbán ábrázatára és ennek utána magyar államkötvényekbe fekteti megtakarításait, az bizony kihívásokkal küzd szellemi téren.

Merthogy ez a folyamat döngő léptekkel halad az állam összeomlása felé. Lehet itt papolni GDP emelkedésről anélkül, hogy mellé ne tennénk a pármilliónyi nyomorgót, az életminőség romlását, az államgépezet működési zavarait és a fenyegető szélsőjobbos veszélyt. A lényeg mégiscsak az, hogy a jogállam itt menthetetlenül halott, Magyarország a II. Világháború utáni mélypontján van.

Még Rákosi is lenyomja a kis micihuszárt, hiszen az alatt a tíz év alatt, míg szava volt a magyar politikában, hihetetlen társadalmi mobilitás kezdődött, az ország megteremtette a nehézipart, fejlődött az egészségügy, közkinccsé lett az oktatás, fejlődött a kultúra, és nem halt éhen senki ebben az országban, nem fagyott meg senki a fűtetlen szobában, mindenkinek volt munkahelye és munkával szerzett jövedelme.

A kisembernek módja volt keményen dolgozni.

Ha valaha volt itt ellenforradalom, akkor az most van, amikor a keményen dolgozó kisembert arra ítélték, hogy cseléd és zsellér legyen, rabszolga, esetleg adósrabszolga. Arra, hogy kétszer haljon meg, mire sorra kerül egy vérvételnél, a gyereke soha ne lehessen több, mint az apja, a zsellér ne juthasson nyugdíjhoz, majd eltartja a gyereke, ha akarja – de ha nem, hát az se baj – szögezze rá a nyári konyha ajtaját, míg meg nem hal. Aztán a család majd kiássa a sírját a temetőárokban, oszt eltemeti valami túlméretes cipődobozban. Odavinni nem lesz nagy teher, már úgyis igen könnyű lesz szegény…

Hogy Orbán már megint átverte választóit, ezen nem csodálkozom, azon viszont igen, hogy a szerencsétlenek még mindig nem jöttek rá, hogy a játék az ő bőrükre folyik. Rasi nem véletlenül áll szilárdan a saját lábán, Tiborcz panasza meg ma nem arról szól, hogy őt a szükség kényszerítette lopni, hanem arról, hogy a lehetőség. Panaszkodni meg legfeljebb akkor panaszkodik, ha egy beruházást nem az ő cége nyert.

A keményen dolgozó kisember meg megérdemli a sorsát.