Az én álmom egy párt, az én pártom.

Na, nem úgy, mint Orbánnak a Fidesz, inkább úgy, hogy ez az én élethelyzetemhez hasonló emberek, a korosabb emberek pártja lenne.

Tagja lehetne mindenki, aki a nyugdíjkorhatáron túl van, függetlenül attól, hogy kap-e nyugdíjat.

Tagjai lehetnének a rokkantnyugdíjasok, a korkedvezményes járadékosok – mindenki, aki kiesett, vagy belátható idÅ‘n belül ki fog esni az aktív munka világából.

Tagjai lehetnének azok, akik a nyugdíjkor előtt állnak öt évvel és azok is, akiknek reményük sincs arra, hogy valaha majd nyugdíjasok legyenek.

Az én pártom nemigen érdekelnék a tagok politikai elvei, engedélyezném a kettős párttagságot és tőlem még pincér-jelmezben is szaladgálhatnának, bár erősen remélném, hogy ha lenne az érdekeiknek valódi képviselője, nem mennének gyűlölködni.

Az én pártom az idős embereket képviselné, mondjuk úgy hatvan és Miskolc között, amikor az ember még ki tudna hozni valami jót hoznia hátralevő évekből, ha hagynák, meg, ha módja lenne rá.
Amikor még el tudna járni kirándulni, utazni, barátkozni, horribile dictu szerelmeskedni, ha egyébként a társadalom csak a töredékét tenné érte, mint amennyit ő tett a társadalomért.
Tulajdonképpen ez az ok, hogy ilyesmiken álmodozom.

Ma mindenki valaminek a károsultja, a devizahitelek károsultjait ma követhetik a Questor károsultjai, de rengetegen vannak, akik egyéb ügyek károsultjai, például Orbán károsultjai.
Például a hatvankét év feletti vezetÅ‘k, akiket alkotóerejük teljében világgá zavartak, a korkedvezményes nyugdíjasok, akiket éppencsak nem tolvajnak bélyegeztek, de az egész nyugdíjjogosult réteg, akiktÅ‘l elvették a jogot, hogy a befizetéseik után járjon nekik a nyugdíj, és a megélhetést biztosító járandóságot egy laza mozdulttal áttolták az „adható” kategóriába.

És még sokan mások, ahogy mondani szokták…

A magán-nyugdíjpénztárak pénzének ellopásával a ma nyugdíjasainak megélhetését is veszélyeztetik, nem is szólva a gyerekeinkről.

Ügyesen csinálták, a nyugdíjasok zöme még mindig azt hiszi, hogy a nyugdíj jár, jóllehet már a szája se nagyon járhat.

Idős embernek lenni soha nem volt kellemes, az ember egészsége kopik, sok esetben egyedül marad, annak minden anyagi és lelki következményével, amit még akkor is nehéz cipelni, ha a megélhetés biztosított.

A tetejébe a mai kor kissé erÅ‘szakos fiatalabbjai az öreget leginkább csak nyűgnek tekintik a társadalom nyakán, akiket – úgy képzelik – Å‘k tartanak el, jóllehet talán meg sem születhettek volna, ha az egymást követÅ‘ generációk nem gondoskodnak elÅ‘djeiktÅ‘l.

Talán már a dédapjuk is éhenhalt volna, és akkor oda a mai ifjú, éhes és mohó, türelmetlen titán.

Kiment a divatból a társadalmi gondoskodás, a szolidaritás, márpedig az idÅ‘s ember – más és más mértékben – gondoskodásra szorul.

Na, nem úgy, hogy majd a család megmondja a hülye nagypapának, hogy mit tehet meg mit nem, hanem úgy, hogy odafigyel rá.

Kezdve a törvényhozótól, aki gondoskodik arról, hogy ki tudja fizetni szükséges gyógyszereit, a szomszédasszonyig, aki odafigyel arra, hogy Lencsi néni már két napja nem jött ki a lakásából, csak a köhögését hallani.

Lehet, van, akinek csak az hiányzik, hogy legyen kihez szólnia, és egy beteggel kevesebbet számlálhatunk máris.

Aztán itt van ez a nyugdíjas kifejezés is.

Nyugdíjas sokféle van, van például nyugdíjas pedagógus, nyugdíjas orvos, nyugdíjas szőlőmunkás,nyugdíjas nyomdász, és így tovább, mindenki más és másfajta ismeretekkel, felhalmozott tudással, élettapasztalattal, különféle anyagi helyzetben.

Ebből adódóan máshogy viselik a feleslegessé válás érzését, merthogy szépen lassan ebbe a helyzetbe akarja őket tolni a társadalom.

Aki még tudna dolgozni, azt is elhajtják a munka környékéről, és nem mindenki képes arra, hogy lekösse magát, jóllehet mindenki azt képzeli, hogy ha nem kell a munkahelyre bemenni, az lesz az aranykor.

De a feleslegesség öl és butít.

Az idős ember ma olyan, mint az a szakács, akinek tele van a kamrája, de nincs kinek főzzön, így aztán a kamra tartalma is lassan tönkremegy.

Nem minden az anyagi biztonság, hasznosnak is kell lenni egy embernek.

A magyar falu van a legnagyobb veszélyben, mert ma nincsenek nyugdíjjogosultak, a TSZ megszűnt, huszonöt éve nem fizet senki a feketemunkából járulékot, így aztán nyugdíja se lesz, jóformán senkinek, a gyerekekre vagy az önkormányzatra szorul mindenki, aki nem halmozott fel kis megtakarítást.

Elképzelhetetlen problémákkal néz szembe az ország, de mindenki a homokba dugja a fejét, mint a strucc, jóllehet már régen pokoli ricsajt kellene csapnia mindenkinek, mint libáknak az ólban, Karak látogatása idején.

Az én pártom ezeknek az embereknek az érdekeit képviselné, nem az aktív generációkkal szemben, de nem is engedve a generációs önzésnek, az öregek lenézésének, kitaszításának.

Értelmesebb országokban tisztelik az idős embereket, nálunk perifériára lökik és átgázolnak rajtuk.

Na, az én pártom ezt nem hagyná.

Minden településen lenne szervezetünk, a szervezet a közös politika alakításán kívül a helyi gondok megoldásában vállalna részt, s szervezetek klubként is működnének, együtt a már létezÅ‘ nyugdíjasklubokkal – feladat van csÅ‘stÅ‘l, jutna mindenkinek.

Ez a párt megmutatná az idősebb generációk erejét, mert sokan vagyunk, tapasztaltak vagyunk, okosak vagyunk, roppant vásárlóerővel rendelkezünk, és ha felismernénk érdekeinket, mi lehetnénk Magyarország legerősebb pártja.

Természetesen lenne hőbörgés eleinte, de aztán beletörődne mindenki,hogy számolni kell velünk, meg azokkal, akik utánunk jönnek, mert ha már generációs párt lennénk, hát fel kellene karolnunk a gyerekek ügyét, mert mégiscsak tűrhetetlen, hogy telhetetlen és felelőtlen hazárdjátékosok, bűnözők elvegyék a jövőjüket.

Amerikát mondják a korlátlan lehetőségek hazájának, a fiatalok tönkretétele nálunk azt bizonyítja,hogy ez a korlátlan hülyeség országa.

Igen, van egy álmom, szép álom.

Vajon hányan lennének – rajtam kívül -, akik valóra szeretnék váltani?