Olyan a helyzet, mintha egy autógyár tervezőirodájában lennénk, ahol egy új modell fejlesztése folyik.

A tervezők – csupa-csupa nagy tapasztalatú szakember – közé bekerült valaki, aki azt érzi életcéljának, hogy megakadályozza, hogy a majdani gépkocsi gurulni tudjon, ezért rengeteg javaslatot tesz a fejlesztés során. Például javasolja, hogy motor helyett igásökrök kerüljenek alkalmazásra, a kerék készüljön fából, a karbantartás során alkalmazzanak kocsikenőcsöt és a vezetőülést nevezzék ezentúl baknak, melynek méreteit a saját testméreteire optimalizálják. Az ajtókat zár helyett hegesszék le és az első lökhárító helyére kerüljön egy guillotine, melynek alkalmazása után a duda játssza el a Budavári Te Deumot.

De közben a már elkészült részegységeken is elvégez néhány apróbb módosítást, például kiszúrja a gumiabroncsokat, egy-két maréknyi homokkal javítja a kenőanyagok minőségét és nyomja a rekedt hangú dudát, míg csak társai idegei kócosak nem lesznek.

Ez a mi hozzájárulásunk Európa sikeréhez – cserébe Európa már rúghatna egyet a kis polihisztor seggébe, ezzel járulva hozzá Magyarország sikeréhez.

Európa átalakul, és az átalakulás során – sajnos – ilyesfajta problémákkal is meg kell küzdenie a nemzetközi közösségnek, melynek egyébként is nagy gondokat okoz öröksége, a nacionalizmus és a sovinizmus, társadalmainak elöregedése, a multikulturalizmus vadhajtásainak nyesegetése, a különféle elképzelések összehangolása. Nem egyszerű dolog ez, hiszen – bár a cél adott – az eléréséhez szükséges egységes akarat még hiányzik.
Elsősorban tudati fékjei vannak ennek, hiszen nem csak nálunk, de az Unió egyéb országaiban is kevesen vannak, akik önmagukat európaiként definiálnák, pedig ez lenne az alap.

Európai magyar vagyok – ez lenne az első elérendő cél, hiszen ennek alapján tudnánk azonosulni azzal, hogy le kell mondani szuverenitásunk egyre nagyobb részéről annak érdekében, hogy a megváltozott nemzetközi viszonyokban helyt tudjunk állni.

Merthogy a tét itt az, hogy a soron következő évszázadokban tényezők leszünk a világban, vagy csak sodor majd bennünket a világpolitikai huzat, mint elhajított papír zsebkendőt a szél.

Nehéz dolog ez, hiszen évszázadok beidegződésein kell felülemelkednünk, alkalmazkodnunk kell egymáshoz, meg kell bocsátanunk azoknak, akik sértették nemzeti érdekeinket és bocsánatát kell kérnünk azoknak, akiknek mi sértettük az érdekeit.

El kell viselnünk azt, hogy mások másként látják a történelmet, mint mi, és azt is el kellene fogadnunk, hogy nem mi vagyunk a világ közepe, alkalmazkodnunk kell.

Ez a probléma egész Európára fennáll, hiszen hol vagyunk mi a hajdani gyarmattartókhoz, a mai atomhatalom Angliához, Franciaországhoz képest?
Pedig, ha sikeres Európát akarunk, akkor az azt jelenti, hogy nekik is le kell mondani önálló és mára már kissé illuzórikus nagyhatalmi státuszukról, hogy egy újabb, valódi nagyhatalom keretében magasabb minőségre léphessenek.

Velük együtt kell megtalálnunk a megoldást erre, és mindenki tudja, hogy az út vége az Európai Egyesült Államok.

Vannak, akik szerint a nemzetek együttműködésén alapuló Európa lenne a cél.

Ezek a politikusok olyanok, mint a libák, melyek egy faluszéli posványos libaúsztatón keresgélik az élelmet – nem sok sikerrel.
Együttműködésük meg leginkább arról szól, hogy hogyan tudják megkaparintani egymástól a kukoricát.

Ebben a majdani országban a tagállamoknak le kell mondaniuk önállóságuk nagy részéről, nemzeti sajátosságaik érvényesítési lehetőségeinek egy részéről és nacionalista büszkeségeikről.Hogy ezt milyen ütemben és milyen mértékben sikerül elérni, az fogja meghatározni, hogy az új világban valakik vagy senkik leszünk. Annak idején a Monarchia hozott soha nem látott fellendülést az országnak, annak az volt az ára, hogy a közös külügy, hadügy és pénzügypolitika érdekében el kellett viselnünk jogaink korlátozását.

Megérte.

Még akkor is, ha vesztes háborúba kezdtünk, hiszen gondoljunk csak Budapestre, mely abban a korban nyerte el világvárosi formáját.
De gondolhatunk a kis német államok egyesítésére is, aminek persze volt negatív hatása is, a német militarizmus létrejötte, de magával hozta Németország felvirágzását is, ami a mai napig alapja Németország gazdasági erejének.

Ha következetesek szeretnénk lenni, akkor az Uniónak arra kellene törekednie, hogy tagjai közé fogadhassa akár Oroszországot is, mely nem csak az oroszok, de Európa számára is minőségi ugrást jelentene gazdaságilag, politikailag, katonailag egyaránt. Persze ez ma illúzió, hiszen a nyugati hatalmak erre az országra mindig ellenségként tekintettek, kivéve, amikor létük forgott kockán. Talán nem lenne baj, ha most nem várnák meg ezt a helyzetet, de természetesen meg fogják várni. Mire ráébrednek, hogy már megint elkéstek, addigra már pálcikával esznek. Számunkra Európa egyszerűen kényszer – minden ide köt bennünket ezer és ezer szállal, ha ebből mesterségesen ki akarjuk szakítani az országot, abból csak olyan eredmény születhet, mint Albánia esetében született Enver Hodzsa idején a hatvanas években.

A mai magyar politika retrográd és kártékony a magyar nemzetre, mert az érdekeinket az szolgálná, ha belesimulnánk az európai átalakulási folyamatokba, ha azt a tenger pénzt, melyet az Uniótól támogatásként kapunk értelmes dolgokra költenénk, olyan fejlesztésekre, melyekhez a szükséges intellektuális kapacitással rendelkezünk és melynek eredményeire a világnak szüksége van. Ha az oktatásba és a nyelvtanításba invesztálnánk, hogy a magyar fiatal ne karikás ostort csattogtatva, örökösen hátrafelé nézegetve és az összes vele együtt haladóba belekötve álldogáljon a közös úton, hanem értelmes célokat tudjon kitűzni maga elé. Hogy a nanotechnológia fejlesztésében akarjon jeleskedni tarsolylemez-domborítás helyett, hogy nyelveket tanuljon, mert a nemzetközi kommunikáció nélkül menthetetlenül lemarad a világtól.

Kell a sport is, de a „mindennap legyen testnevelés” szép elve helyett – vagy mellette – legyen minden nap nyelvtanítás, legyen mindenkinek elérhető internet-hozzáférése, hogy mást is lásson, olvasson a fiatal, mint a televízió-sorozatokat, hogy más is vonzó lehessen neki, mint a kommersz giccsekből elképzelt világ.

És legyen Európai Egyesült Államok, hogy ne legyen tere az ostobáknak, akik vissza akarják forgatni az idő kerekét valamilyen olyan világba, ahol őseik még a falvakba se jöhettek be, ahol a zsellér kezet csókolt a gazdatisztnek, ahol kitörési pont a gyereknek csak az egyházak felé nyílt.
A mi Európánk legyen a cél.

Remélem, egyszer elérjük.