A mai utazásom mementója:

Agyonvernénk a csúcsainkat döntögető pozgorokat!

Gyűlölöm! A pokolba kívánom! A lábaikat darabosra törném!
Én, mint büszke sportember álszemérmesen szoktam csak úgy véletlenül eldicsekedni, hogy már vagy kétszer- háromszor leküzdöttem az 50 km-es teljesítménytúrát Tatabánya-Vértes- Turul- Tatabánya útvonalon.

Győrből a vonaton hazafelé ezen merengtem vállaimat virtuálisan büszkén megveregetve, amikor belém hasított a fájdalmas felismerés a pár perccel azelőtti beszélgetés kapcsán, hogy gyermeteg teljesítményem legfeljebb lenéző mosollyal nyugtázható ezután önmagam előtt. Ugyanis a fenti beszélgetőpartnereimmel Győrben futottam össze az állomáson egy megbeszélésem után, amikor is apró, de annál fontosabb tolmácsolási segítséget nyújtottam pár elveszettnek látszott srácnak, akiknek egy lepedőnyi irat lett átadva az idegenrendészettől a táborba jutáshoz.

Mivel reggelim a nagy sietségben 3-4 kis pogácsa volt csak, ezért a korgó gyomrom jelzésére hallgatva néhány kérdés után meg is találtam azt a kifőzdét, amit javasoltak és lelkesen tüntettem el a rántott csirkemellet a sült krumpli és a megkívánt párolt zöldség köretével. Közben hessegettem zavaróan feltörő érzéseket, amelyeket nem is hagytam kibuggyanni a tudatalattimból, nehogy a fenséges zamatokat bármi mellékíz kergethesse tova.

No, azért a tányér kifehéredése után mégiscsak valami kesernyés, gyengén émelyítő ízfoszlány hullámokban támadott. Beugrott az a pár afgán srác, akik a vonatok menetrendjét bűvölték kevés határozottsággal.

Emlékezve a központba jutásom alatti sétán látott péksüteményes boltra, visszafelé beléptem, hogy lelkiismeretem feltörő tajtékait lecsitítsam, és egy kisebb szatyornyi zsemlét kezembe szorítva léptem vissza a forró utcára büszke öntudattal a pályaudvar ormótlan épületét becélozva. Jelentősebb bosszankodás közepette méltatlankodtam az ártatlan pénztárosnak, hogy a nyamvadt jegyért annyit kell fizessek, amennyibe a benzin került volna, ha autóval mennék. De már eközben arra koncentráltam, hogy a fiataloknak ajánlott vonatra én is felkapaszkodjak. És megnyugodtam, hogy nem kell napokig száraz zsemlén éljek, mert a társaság már izgatottan helyet foglalt, majd meglátva lerohantak lelkesen üdvözölve. Csak úgy mellékesen a beszélgetés közben körbeadtam a zsemlés zacskót, és örömmel vegyes meglepetéssel tapasztaltam, hogy udvarias tartózkodásuk után milyen szenvedélyes szemekkel raboltak rá a filléres elemózsiára. S előbukkant a tucat másik fele is, hiszen kiderült, hogy vagy 12-en gyalogoltak Kabultól részben busszal utazva a határig, majd Iránon végiggyalogolva átsétáltak Törökországba, ahol egy az eddigiekhez képest röpke gyalogút után elbuszoztak Isztambulig, ahonnan Edirnet érintve átsétáltak Bulgáriába. A dimbes-dombos túra folytatódott hasonló terepviszonyok között Szerbián végig. No, a földrajzi képződményekre nem ők tértek ki, csak én is emlékszem korábbi útjaimról a Balkán hegyeire és főként a Dinári-Középhegység kacskaringós szerpentinjeire, mély völgyeire. Arra is emlékeztem, hogy Irán kegyetlen nagy (vagy 10 Magyarországnyi, mint utólag megnéztem) és a forró sivatagos táj is többnyire kietlen hegyes az északi érintett részen.

Kiderült, hogy milyen bucira dagadt kegyetlen térdgyulladással vánszorgott végig az egyik srác, és számtalan atrocitás, megaláztatás után jutottak el a Kánaánba. No nem 40 év alatt, hanem gyötrelmes 45 nap kellett ehhez a pár ezer kilométernyi csúcsteljesítményhez.
Ezt tudatosítva a turul is összébb húzta magát Tatabánya felett, én pedig a büszkeségre okot adó sportteljesítményemet vele összhangban elkámpicsorodva süllyesztettem a feledés homályába, mint a lelkes nebuló, amikor kiderült, hogy az általa éjszakába nyúló matekpélda megoldását a többiek öt-tíz perc alatt abszolválták képességeik arányában.

Arra meg már ígéretemnek megfelelően nem térek ki, hogy az ellenőr hogy vette le a menekülteket pár ezer forintra, mert a pályaudvaron megkeresve barátilag nyomatékosan megkértem, hogy a véletlenül átvett pénzt adja vissza eredeti tulajdonosának. Közben visszafogott derűs színfoltot mázolt a hangulatomra, hogy a végállomást várva már majdnem leszálltak vagy négyszer budapesti elővárosi és általam még sohasem hallott mellékállomásokon türelmetlen várakozásuk hevében.

Persze, a Kánaán megtalálásának hamis látszatát helyretéve kétszer is hangsúlyozottan elmondtam az idevergÅ‘dött hálás barátaimnak, hogy vigyázzanak, mert igaz, hogy találkoznak majd segítÅ‘kész toleráns, empatikus Emberekkel is, de legyenek felkészülve, hogy jónéhány büszke Hazafi messze nem fog rajongani a társaságuknak, pengés szögesdróttal tagadnák ki a keresztyéni felebaráti szeretet nevében, sötét ismeretlenségbe toloncolnák, vagy egyenesen vissza kiátkozó hazájukba….

Vajon emelkedett hangulatukban felfogták ezt?

Szentgyörgyös S. Félix