A hatvanas évek közepén, miután a káderlapomon esett fekete folt miatt a Dunántúli Naplótól megválni kényszerültem, és e folt törölhetetlensége okán, igen kevés esélyem volt, hogy ebben az országban bármely lapnál munkatárs legyek, Nagy Jenő főszerkesztő a folt okát, azaz a rendszerellenes izgatás miatt kapott rendőrségi figyelmeztetést újságírói pályám biztató kezdetének tekintette, s azzal a feltétellel vett fel, hogy a már diákként abbahagyott versírást továbbra se művelem.

Számomra a Dunaújvárosi Hírlapnál töltött esztendők – ezt akkor még csak gyanítottam, de utóbb, több más szerkesztőségben folytatott munka és átélt légkör meggyőződéssé erősítette bennem – főképpen Nagy Jenő miatt feledhetetlenek. Nem csupán azért, mert minden rovatban és minden műfajban kipróbálhattam magam, nem csupán azért, mert a heti egyetlen értekezlet vitáiban nekem is lehetett szavam, hanem mert az egyébként ízig-vérig kommunista főszerkesztő életét, megfontolt mondatait, bölcs humorát és tetteit áthatotta a szabadság, a demokrácia szelleme, a másokért való kiállás szükséglete. Elveiben megingathatatlan volt, de az ő szerkesztőségében egymástól is különbözhettünk és magunk is változhattunk. Szeretett bennünket. Egyazon dologról szabad volt mást gondolnunk. És a gondolataimat nem leírni, hanem megírni tanultam meg tőle.
hirdetés

Értem, a beosztott munkatársáért egy alkalommal olyat tett, amit az ő pozíciójában senki más nem tett volna meg. Bízom benne, hogy a történetet nemcsak megírni érdemes, hanem érdekes lesz olvasni is róla.
Arra nem emlékszem, melyik évben történt, de bizonyos, hogy azon a május elsején, amikor egy semmi kis, de botrányt kavaró glosszám megjelent, Sárosi volt az MSZMP Városi Bizottságának első titkára, Topánka a KISZ városi titkára, Sasvári Gyuri a Dunaújvárosi Hírlap főszerkesztő-helyettese, Miskolczi Miklós meg a rovatvezetője. Az írásom címére azért emlékszem, mert máig szégyellem: „Egy elmaradt utcabál margójára”, holott margója egy megtartott utcabálnak sincs. De azon az április 30-án a május elsejét megelőző esték szokásos Vasmű úti forgataga valóban elmaradt. Hiába várták fiatalok ezrei a zenekart, később pedig valakit a rendezők közül. Benéztem hát a Lenin-szobor mögötti pártbizottsági épület földszinti ablakán, hogy mit csinálnak a rendező kiszes funkcionáriusok. Topánkával az élen éppen egy felülről jött elvtárssal poharazgattak.

Ezt írtam meg, ez jelent meg, ebből lett a botrány, mert a KISZ városi titkára a városi pártbizottságnak is tagja, a Dunaújvárosi Hírlap pedig a városi pártbizottság lapja volt. Az első titkár, Sárosi, mihelyst tehette, a Nagy Jenőt távollétében helyettesítő Sasvárit hívatta magához, aki a szokásos lapértekezletre tőle érkezve mondta el, hogy baj van. Aztán mindenki előtt megkérdezte tőlem, hogy hajlandó vagyok-e egy újabb cikkben módosítani a leírtakon. Már mit módosítsak rajta, értetlenkedtem, mire azt kérdezte, hogy igen vagy nem. Nem, feleltem kis szünet után, mire Miskolczi megveregette a vállam: Jól van, Kisaczél. Akkor, mondta Sasvári Gyuri, megvárjuk a Jenőt.

Megvártuk. Amikor megjött, már tudott a botrányról, s mielőtt raportra ment volna, tőlem is érdeklődött a történtek felől. Mivel Sárosival szemben az általam leírt történtekhez ragaszkodott, az első titkár ebben az ügyben összehívta városi pártbizottságot, amelynek Jenő is tagja volt. A bizottsági tagok többsége a helyreigazítás közzétételének szükségessége mellett döntött.

Nem tudom, hány mondatban ismerte el Jenő, hogy a városi pártbizottság lapjának főszerkesztőjeként erre ő valóban kötelezhető, de tudtommal ezt követően jelentette ki, hogy mert ezt nem tudja megtenni, lemond főszerkesztői tisztségéről. És bizony, az igazi nagy botrány ebből keletkezett. Mert a városban órákon belül elterjedt a híre, hogy a legendásan becsületes Nagy Jenő, a szinte aszkétaként élő, hithű kommunista egy szocialista városban azért mond le mindenről, amit elért, mert ragaszkodik az elveihez. Igen, ha a dolog másként alakul, lehet, hogy kirúgtak volna, de rólam már szó sem volt. A téma Nagy Jenő volt, akinek persze nem fogadták el a lemondását. Az ügy a megyéhez került, s a vége az lett, hogy Topánkát a lapban közlendő bocsánatkérés-félére kötelezték.

Jóval később, amikor már újságírónak képzeltem magam, Nagy Jenő ébresztett rá, hogy még nem vagyok az. Történt pedig, hogy a dunaújvárosi Birkás Pistának Budapesten, a ferencvárosi Mester utcában nyílt egy önálló pincetárlata. Lapértekezleten azt javasoltam, hogy a kiállított festményekről szóló újságcikk megírására kérjünk fel egy ismert műkritikust. Nem, mondta Jenő határozottan, te fogsz írni róla. Én?! – döbbentem meg, hiszen még sohasem írtam képzőművészeti kritikát. Nem is azt kérem tőled, mondta Jenő, hanem azt, hogy állj oda a képek elé, láss, érezz, gondolkozz, s írj meg mindent, ami az eszedbe jut. Még makacskodtam egy keveset, mondván, hogy absztraktak Birkás festményei, mire Nagy Jenő egy kérdő mondattal spékelve adott a munkára nekem egy hetet (ó boldog idők!). A mondat így hangzott: És ha Birkás realista képeket festene, akkor vállalnád, hogy írj róluk? Aztán több napon át ott álltam a festmények előtt a pesti pincében, és jegyzeteltem. A jegyzetekből nagy gonddal és elég sok idő alatt megírt, majd megjelent dolgozat sokak tetszését elnyerte a helyi képzőművészek közül is. Te ilyet is tudsz?– kérdezte tőlem elismerően egyikük. Emlékszel, Pálfalvi Janó?

Nem sokkal a rendszerváltozás után, székesfehérvári lakásában látogathattam meg a nyugdíjas Nagy Jenőt. Boroztunk. Érdekelte, miképpen lettem az Új Magyarország olvasószerkesztője. Elmeséltem, hogy Kocsis L. Mihály az új lap felelős szerkesztője kért fel erre engem a lapalapítási bulin (a Blahán lévő székházban, ahol korábban mindketten a félemeleten dolgoztunk, ő a baloldalon – a Nők Lapjánál –, én a jobboldalon – a Központi Sajtószolgálatnál –, engem néhány novellámról is ismert (amelyeket a lapjában rendre megjelentetett), s több pénzt ajánlott, mint amennyit akkor a Vasárnapi Hírek főmunkatársaként kerestem. Nem lehet, mondtam a felkérésre, mert én baloldali vagyok. Ugyan már, felelt erre ő, az MSZMP-nek is többen voltunk tagjai. No de Levente, szólítottam meg a használt keresztnevén, azért nem lehet, mert én most vagyok baloldali.
Hogy miért kellettem mégis, azt koccintás után tudtam csak elmondani. Szóval, dünnyögte Jenő a búcsúzáskor, te most vagy baloldali. Most is, válaszoltam, miközben megölelt.
Szúrt a bajusza.

Aczél Gábor