Nem tudom, meddig bírja egy ember, ha egy sötét szobában ülve állandóan azt kell várnia, hogy valaki rátámad majd, legyilkolja, elveszi a hazáját, megbecsteleníti nőrokonait, elveszi a munkáját, nyomorba dönti. Állandó fenyegetettségben élni igen stresszes állapot, az pedig, ha rosszul kezeljük, akkor különféle szervi megbetegedésekhez, de akár halálhoz is vezethet. A magyar társadalom 1989 óta ül a sötét szobában, permanens rettegésben.
Először maga a rendszerváltás forgatta fel az életviszonyokat, majd a nagy remények meghiúsulása, aztán a csodavárás időszaka során kiosztott pofonok adtak okot az elkeseredésre. Megrendült a családok stabilitása, lassan elkoptak az illúziók, ezzel egy ütemben a tartalékok, a társadalom nem hitt már senkinek. Nem maradt kapaszkodó a túléléshez, miközben láthatta, hogy tehetségtelen, de gátlástalan senkik merülnek fel a menet közben elmocsarasodott közéletből, meggazdagodnak, elpofátlanodnak és elkezdik kioktatni a kádári kor kisemberét erkölcsből, tisztességből.

És akkor felbukkan a szartengerből a Messiás, aki tisztának tűnik, magyarember meg sietve elhiszi ezt. Két oka van ennek. Egyik az, hogy magyarember nem ért a gazdasághoz és nem tudja elképzelni, hogy hogyan lehet ellopni egy palota árát, nem tudja elképzelni, hogyan lehet az első állami támogatásból Boss öltönyöket venni, hogyan lehet kőbányát venni apunak úgy, hogy a végén ne kerüljön szinte egyetlen fillérbe se.
A másik, hogy magyarember ha hinni akar, hát akkor hinni fog akkor is, ha a józan ész fejre áll, mint liba a cefréshordó megdézsmálása után.
Így aztán a nagymamák igaz könnyeket ejtettek, a nagypapák elismerően bólogattak, jöjjenek a fiatalok. Pedig amikor a kocsmában a cigánnyal húzatták, akkor még tudták, hogy a zenész meghatározó ismérve nem a kora, hanem a tehetsége, de valamiért ezt a politikusra nem tekintették érvényesnek.

Akik ilyen előzmények után hatalomra jutottak, azok meg akartak gazdagodni, de tudták, hogy ez az ország végzetesen ki van véreztetve, a nép tűrőképessége is a végét járja, tehát nem elég szépeket mondani, kell valami egyéni plusz is, ami egységbe kovácsolja az ostobákat.
Nem mai találmány – ellenséget kell felmutatni, mely létében veszélyezteti a nemzetet. Ha található ilyen, akkor a többség hajlandó elfeledkezni saját sorsáról és hajlamos emelkedettebb célok érdekében fegyvert ragadni – sokszor nem is csak képletesen. Hogy a felmutatott elleségkép hamis?
Kit érdekel, ha már ott van, akkor közdeni kell ellene, méghozzá lelkesen és ha lehet, jelmezben. Merthogy hátha megretten az ellen a sok alakzatban masírozó potrohos vitéztől, vagy a karikásostorral csattogtató műcsikóstól, akik a csődörtől fejt kancatejtől megmámorosova ijesztgetik a békés járókelőket.

Az ellenség ellen pedig gyűlöletet kell érezni, és ebben nincs is hiány. Rákosi börtönőreinek mai utódai értik a hajdani feladatot, melyet a börtönkörletekben plakátoltak ki, nehogy elfelejtse a börtönőri állomány: Ne csak őrizd, gyűlöld is! Persze eleinte próbálkoztak pozitív üzenetekkel is, de nem tudtak akkora Szentkoronát rakni a hajóra, nem tudtak annyi zászlót osztani, ami el tudta volna takarni tolvajlásaikat, jóllehet, akkor még voltak gátlásaik – no persze, csak mai önmagukhoz képest. Amikor kipottyantak a hatalomból, rájöttek, hogy ez kevés lesz, és megindult az ellenség-képzés.
Ellenség lett a szocialista kormány, ellenség lett Medgyessy, aztán rátaláltak a legfőbb ellenségre, Gyurcsányra.

Könnyű volt belőle ellenséget csinálni, hiszen annyira különbözött a suttyótól és szavazóbázisától, hogy ha el tudnám zongorázni a különbséget, jobb lennék, mint Arthur Rubinstein valaha is volt. Mindenesetre az ország egyik fele ezzel volt elfoglalva, a másik fele meg azzal a reménytelen feladattal hogy megpróbálja meggyőzni őket arról, hogy nincs igazuk. Nem sikerült, visszatértek a hatalomba és folytatták, csak már sokkal bátrabban és tudatosabban, még gátlástalanabbul, megteremtve az egzisztenciális félelem légkörét.
Aki állásban van, azt félti, aki meg nincs az a segélyt, a közmunkát, a kenyerét.
Megmérgezték a lelkeket is, neveletlenségük és bunkóságuk lett a viselkedési etalon az országban, emberi selejtekkel, nemegyszer manifeszt elmebetegekkel töltöttek fel fontos kormányzati pozíciókat. Ha a Vezér lengetheti a nyelvét, akkor a Nemzeti Bank elnöke bátran lehet formabontó. Talán gyerekkoromban volt divat a „nem telefontéma” hangoztatása, ma Lagzi Lajcsi tudna mesélni arról, hogy ez ma is mennyire indokolt elővigyázatossági szabály.

Aztán ellenség lett a cigányokból – ne mondd, hogy az a Jobbik – a Jobbik a fidesz radikális szárnya, ölbéli magzatja, a bármikor felhasználható nyers erő. Ellenség lett az Unióból, ellenség lett a tuggyukkikből, és most ellenség lett a menekültekből is, akik nem a háború elől menekülő szerencsétlen emberek, hanem úton Szíriából idefelé terroristák lettek, akik majd felrobbantják a spejzodat. És ellenség lett mindenkiből, aki idegen, aki nem olyan ősmagyar, mint őseink, akik innen-onnan idekeveredtek – ki fegyverrel kért letelepedési engedélyt, kit a földesúr telepített be, ki meg egy ekhósszekéren érkezett, hóna alatt a hegedűjével.
Aki ezzel nem ért egyet, az vagy idegenszívű, jelentsen ez bármit is, vagy hazaáruló.
Miközben gyűlölködtünk, oda lett a jogállam.
Sikerült mára elfelejteni a költő sorait is: Haza csak ott van, hol jog is van, S a népnek nincs joga…

Szóval, a társadalom fél és gyűlölködik, az enberek már képtelenek őszintén megnyilatkozni egymás előtt, az ország egyetlen nagy színház, s színész benne majd mindenki, aki félti a kenyerét. A kérdés csak az, hogy mennyi ideig lehet fenntartani egy ilyen állapotot, merthogy a történelmi tapasztalatok szerint a végtelenségig nem megy.El kellene spekulálni azon is, hogy nem lehet egy húrt a végtelenségig feszíteni, egyre könnyebben pattanhat el. A mi suttyó Cipollánk ezt nem ismeri fel, vagy azt gondolja, hogy ellenséget mindig lehet találni, és ha éppen nem találunk, akkor lehet csinálni.
Téved.

Eljöhet az a nap, amikor belőle csinálnak ellenséget, talán éppen azok, akik ma támogatják ámokfutását. Hogy hamar vagy csak nagysokára, az rajtunk is múlik. Nem igaz az, hogy minden jobboldali ember náci, vagy hogy mindegyikük imád diktatúrában élni, hát össze kellene fogni azokkal, akiknek szemében érték még a demokrácia. Nem okvetlen egy pártban, de nem elképzelhetetlen egy program mentén, melynek kidolgozásában minden demokrata részt vehet.

Talán illúzió, nem vitatom. De az élet mégis ki fogja kényszeríteni, mert elemi érdekünk, hogy ebben az országban béke és nyugalom legyen, hogy véget vessünk ennek a permanens elmebajnak, a társadalom feszültségben tartásának, hogy végre tudjunk foglalkozni fontos és lényeges ügyeinkkel is, nem ötletelgetve, nem emlegetve hazát és Istent, egyszerűen csak gondolkodva és dolgozva.

El kellene mennem utópista szocialistának…