Elhunyt Kun István.
Olyan keveset tudunk róla, hogy a neve mellett nem szerepel a születési éve sem. Valamikor a harmincas évek végén születhetett, a hatvanas években végzett Gödöllőn, majd termelőszövetkezeti elnök volt.

Jómagam is csak pár éve ismertem meg a nevét szelíd hangvételű, ám keményen következetes írásaiból. A Népszava, az Élet és Irodalom mellett párszor itt is lehetett olvasni cikkeit, amelyekben mindig a magyar földért, a magyar vidékért emelte föl a szavát. Nem csapkodta a szónoki pulpitusokat ripacskodva „magyar földünk” védelmében, nem szalonnázott a Hősök terei kempingezés idején a traktorok üléseiben – csak világos, tiszta szavakkal érvelt a mezőgazdaság fejlesztése érdekében. Szenvedélyesen érvelt egyszerű, logikus igazsága mellett: a föld sorsa egyben meghatározza a vidék sorsát, a falvakban, kisvárosokban lakó milliók életét. Nadrágszíjparcellákon, ökrös fogattal nem lehet korszerű árutermelést folytatni, bármennyire is idillinek gondolják a XIX. századi falusi életképet a flaszterkoptatók.

Időben szólt: ha ismét nagybirtokosok kezébe kerül a föld, az ott élőknek megszűnik a munkavállalói jogokkal is járó állásuk: marad az éhbérért is kegyelemből adott napszám, és azzal a zsellérsors.

Kevesen hallgattak rá, és a magyar vidék ismét az urak martaléka lett.

Ha bárki kíváncsi lenne mondanivalójára, íme, a szemelvények:

Torgyán rikító jelmezben
„Az agrárvilág lelassulása nem a rendszerváltozással kezdődött, az már évekkel előbb érezhető volt, a KGST-ben kialakult viszonyok miatt. Például 1981-ben beütött az almakrach. Mit jelentett? Azt, hogy a Szovjetunió a korábbinak töredékét vette át ebből a gyümölcsből, mondván, nem alapvető élelmiszer, ezért mérsékli az importját. Ez ugyan nem váltott ki országos döbbenetet, legföljebb az almatermelő megyék szívták a fogukat.”

Az áradás kimosta a gyökereket
„Orbán Viktor miniszterelnök 2000 novemberében remek beszédet mondott Tarpán, a Tisza gátjánál. Ecsetelte, hogy a gát felújításával milyen nagyszerű helyzet alakult itt ki, mennyire biztonságban élnek a folyóparti települések lakói, hiszen mindent megtett a kormány a Tisza áradásaival szemben. Bő három hónap múltán a beszéd helyszínétől mintegy háromszáz méterre súvadt – vagyis fagylaltként olvadt – a gát az őrületes víznyomástól.”

Hatszázmillióért a csodás tettekről
„A kormány hatszázmillió forintot fordít arra a plakátkampányra, amely ötévi tevékenységének sikereit tárja majd a nagyérdemű elé. Sokan megütközve dühöngnek, hogy közpénzből – vagyis lerótt adóinkból – dicsekszenek Orbánék, meg hogy micsoda eljárás ez, előbb háromszázmilliót a gyűlöletkeltésre szórni, a migránsok ellen, most meg ez. Több érv is a levegőben forog, ám nem mindegyik reális.”

Majdhogy egész életműve itt olvasható: ÉS

Vannak még Kun Istvánjaink. Vannak még Kun Istvánok, akik szót emelnek a magyar vidékért. Vannak még, akik sorsa nem egy autóról leesett létrától függ. Vannak még Kun Istvánjaink? A szerk. megjegyzése.