Alkoholtól angyalokig
A drámapedagógia kapcsán írandó bevezetőként nyugodtan idemásolhatnám egy korábbi poszt lead-jét. Nem teszem. Még akkor sem, ha a társulat más, a téma más, csak a cél hasonló. Hogy mihez képest? Nem a vasedényhez, hanem ahhoz a darabhoz képest, ami legutóbb 2015. december 9-én volt látható a MU-színházban. A címe: „Kovács János felnövekedése és bukása 14 stációban elmesélve”. Előadója a RÉV Színházi és Nevelési Társulat.
Azért persze tovább is van. Vagy inkább itt kezdődik. Vagy inkább a végén kezdődik. A játék tulajdonképpen igen. A végén kezdődik. Majdnem a végén. Amikor megjelenik Kovács János a színen, akkor már kifejlett alkoholista. Mint a játékidő végére megtudjuk: túl az első, angyallátomásos, delíriumos rohamon. Munka nélkül, haveroknál csövezve. De előre szaladtam, mert ezek olyan részletinformációk, amelyek apránként keverednek elő. Abból a bugyorból, amelynek a neve: élet. S amelynek egyes, az alkohollal kapcsolatos stációit hivatott a játék elővarázsolni. A MU-szinház színpadán nem annyira a 18-as karika boldog tulajdonosainak, mint az azon már átkeveredett korosztálynak. De eredendően mégis inkább középiskolásoknak. Abban a reményben, hogy hatással lehet az alkoholhoz való személyes viszonyokra. Amely azért mégis csak egyedi.
Charles Atlas: Delirious Digital Project
Talán ezért nem is baj az, ha egyes jelenetek után hiányérzete marad a nézőknek. Ahogy az sem, ha mások kicsit túljátszottnak tűnnek. Hiába, no. Rég voltam tizennyolc éves. S bezzeg az én koromban….is ittak a fiatalok. Még csak nem is sokban különböző okokból, mint amit a játékbeli Kovács János elképzelt élete villant elénk. Feszültségoldás, beavatási rítus, csoportnyomás, kivagyiság, önbizalomhiány, családi példa, és még ki tudja mi minden okból. Tulajdonképpen bármely okból. Számos esetben a kezdetben, vagy menet közben visszahőkölő pohárszorongató torkán legurítva a következő kortyot. Amely folyamat végén sok minden van. Sok minden lehet. Egyedileg. Mint az alkoholba fojtott pillanatok mögött. Joggal téve fel a kérdést: Mennyiben segíthet a dráma-pedagógia az alkohollal kapcsolatos viszony felülvizsgálatában?
Talán semennyire? Talán az absztinenciáig? Valószínűleg az egyik válasz sem igaz. egyszerűen azért, mert nincs univerzális válasz. Általában sincs. Egy drámapedagógiai foglalkozástól elvárni különösen hiú ábránd lenne. Ne is várjuk el. Ha azt eléri, hogy a tizenéves néző végiggondolja a helyzeteket, vagy akárcsak megjegyezze, már tett valamit. Még akkor is, ha esetleg csak apró csengőket, helyzet-figyelmeztetéseket ültet el a személyiségében. S aligha vállalkozhat egy ilyen előadás többre. Egyfajta ön-, és közismereti tréningre. Talán nem is csak az alkohol kapcsán, hanem minden olyan esetre, amikor egy csoport beavatási rítust akar olyasmiből csinálni, ami hosszú távon nem előnyös, és esetleg már akkor is megalázó. Figyelmeztetve arra is: aki ma ilyen áron fogad be a csoportba, az simán ellened fordul, ha sikerült bedarálnia. Aki az első poharat nyújtja, aki megtapsol, ha elájulsz, az fog kiátkozni, amikor nem tudsz ellenállni, és nála is többet iszol. Amikor szétromboltad magad. Amikor mindenedet, az életed is tönkretetted a hatására. Akkor fog megtagadni. S lesz ok, és lesz helyzet, amikor nem tehet mást. Akármilyen embertelennek is fog tűnni. Akármennyire félredobott leszel: félredob. Ha van esze, félredob. Mert, ha nem teszi: veled pusztul.
De ez már talán csak a kor mondatja. A biológiai. Valamint a hírek, amelyek alapján a folyamatosan lecsúszó alkoholista után már nem nyúl a család, nem nyúlnak az ismerősök, és eldobják a szeretők. Okkal. Nagyobb áldozat, több emberre kiterjedő áldozat az akarata ellenére megpróbált segítség kísérlete, mint az elszigetelődés. Nem közönyösségből, hanem felelősségből. A család, a környezet többi tagja felé. S hát igen. Ez a gondolat így, nem jelenik meg a játékban. De a jelzés, a sárga lámpa kigyullad azért. Azt véletlenszerűnek gondolom, hogy felmerül-e a majdani középiskolás nézőben. Ahogy az is: egyfajta beavatási, felnőtté avatási rítus az is, ha valaki NEM-et tud mondani. S általában keményebb, szilárdabb döntés. mert az biztos, hogy az övé. A csoportnyomás pedig a hangyáké.
Egy másik vonulat megjelenését kevésbé hiányoltam. Annak a bevillantását, hogy a függőség a pszichikum olyan öngyilkossága, amit a test aktív vagy passzív kivégzése túl gyakran követ. Nem feledve persze azt sem, hogy az okok sokszor rokonok. Az, aki elveszti önnön fontosságának tudatát, a hitet, hogy számít önmagának, hogy személyes fontossági listán az ő neve is szerepel, az sokszor pusztítja el magát. S aki így dönt, annak az eszköz már csak az időt szabja meg. A célt sosem. Mert a célja már eldőlt. Lebeszélni azzal, hogy ki mindenki másnak van rá szüksége: aligha lehet. Sem öngyilkost, sem alkoholistát. De ez már nem középiskolásoknak való vidék.
Author: Endre István Simay
Az írások, gondolatok nem elfogulatlanok, mivel rajtuk a szerző árnyéka. az enyéimen is.Kár elvárni azt, hogy egy hír alapján alkotott vélemény steril, minden elfogultságtól mentes legyen. Még azt sem lehet mondani, hogy aki ezt várja el, az a cenzúra híve, vagy akár az öncenzúráé. Azon egyszerű okból, hogy a cenzúra sem steril, és az sem mentes az elfogultságtól. Az öncenzúra pedig a gondolatok önigazoló darálója csupán, melynek eredménye a hatalom hintőpora. Hogy jobban csússzon, és a szerző jobban csússzon-másszon. Miközben a legkisebb szellő is felkavarhatja a hatalom hintőporát, torkára forrasztva a szót a szerzőnek, és a betakarva, a múlt homályába taszítva azt. A vitának, véleménynek szerintem szabadnak kell maradnia. A szabadságot és a szabadosságot, személyeskedést azonban nem szeretném hagyni, hogy összekeveredjen.
12:02 de.
Kedves Simay István Endre!
Nagyon is időszerű az írásod, az ünnepek előtt különösen. Sok családnál nem számít bűnnek, amikor a tizenéves gyerekeknek bort, likőrt töltenek, mondván, hadd szokja… Igen, igen, van hogy felelőtlen, buta szülők, akik maguk is az alkohol rabjai, a saját gyerekeik felé tolják a félig töltött boros, vagy likőrös poharat. A későbbieket könnyen „kiszámolhatjuk”.
Ismertem olyan egyedülálló asszonyt, aki szinte észrevétlenül vált alkoholistává. A hozzá közel állók meghaltak, a lakásában egyedül, magányosan élt. A közeli szomszéd házaspárhoz „pártolt”, mert ők mindig szeretettel fogadták. S, kínálgatták is az akkor divatos borból, a Kövidinkából. (Hja, nem is láttam már sokadik éve ezt a bor fajtát). Az asszony mondta is nekem, hogy „kövön terem, s dinka aki issza, vagy itta”.
No igen, ezt a fajta bort később felváltotta a Zöldszilváni, (no ezt is de régen láttam a boltok polcain, nem mintha kerestem volna). Az asszony előbb csak kóstolgatott, majd egyre jobban belesüppedt abba az életmódba, hogy munka után valami hideget vásárolt és a BORT.
Az ő bevallása szerint egyszer azon kapta magát, hogy még a kenyér megvásárlása előtt, a boros polcok előtt találta magát. Akkor döbbent arra, hogy MÉG van visszaútja, MÉG most van arra lehetőség, hogy megszabaduljon a szesz, a bor „démonától”.
Akkor „megrázta” magát és a kenyeres pult fele vette az útját. Neki szerencséje volt, a (bor)barátságot megszakította a házaspárral, akik immár ivócimboráivá váltak. Szerencséje volt, így tiszta maradt. Azóta is kerüli a szeszes ital minden változatát.
No igen, ilyen alattomosan foglalja el az életét annak a szesz, akit rászoktatnak fiatalon, amikor fel sem méri ennek a veszélyét. Vagy önmagától nyúl a boros/sörös v. bármilyen szesszel töltött pohara felé. Van amikor már a Vodkát hiányolja a szervezete és kísérőnek a sört issza.
Elképesztő, hogy emberek, akik saját életükért felelősek, ilyen könnyedén vesztik el azt. Elvesztik, az önbecsülésüket, a reményüket, a családot, egészséget és ezzel a mindent.
*
Becsülöm azokat a meggyógyult alkoholistákat, akik keresik egymás társaságát és segítik önmagukat is azzal, hogy ki merik mondani: igen, igen, alkoholista vagyok. Gyógyult. Újjá születtem ekkor meg akkor. Ez az a dátum, amikor letette a poharat. Ők az Anonim Alkoholisták. Magyarországon is több klubban élik, egymást segítő találkozásukat. Ez a klubrendszer valamikor Amerikából indult, s a világon több helyen meggyökeresedve az emberek javára vált és válik.
*
Szász Anna, a Nők Lapja főmunkatársa az anonim alkoholistákról egy könyvet írt. Igazi élethelyzetekkel, igen, igen a gyógyultakról és mindazokról, akik belevesztek a szesz örvényébe. A könyv megírásában segítségére voltam. A magnóra mondott szöveget én kaptam meg, s azt számítógépre vittem. Megrázó tragédiáknak voltam így fültanúja. Nem titkolom, volt, hogy folytak a könnyeim úgy gépeltem.
Mentsen meg a Teremtő ettől és minden más szenvedélytől minden embert, mely a porba kényszeríti azt, aki él a „szerrel”.
G.B.
4:00 de.
Georgina Bojana
2015 december 13
12:02 de.
Nem kioktatásilag: a Kövidinka és a Zöldszilváni is egy-egy nagyon régi szölőfajtánk. Régen fajtamegjelöléssel kerültek a borok forgalomba, de ezekkel a borokkal ugyanaz a helyzet, mint a Szörkebaráttal.
Anno, csak „Badacsonyi Szürkebarát” névvel több bort palackoztak le, mint amennyi a fajtából az országban termett. Összesen. Jórészt Olaszrizlinget palackoztak be. Házasítva. Ami stabilan és sokat termett. Viszont felismerhető arról, hogy ha lassan engeded leszivárogni a garaton, akkor egy nagyon enyhe kesernyés utóízt hagy. Mert a a többi fajtánál (kivéve a Juhfark) kicsit csersavasabb a bogyókocsány, bogyóhéj, amit belepréselnek.
Azért látni most ritkábban az említetteket, mert ilyen keveset terem ma Mo.-on. Azok után, hogy a zsellérnosztalgikus földosztás nyomán ezek a nagy munkaigényű és csak nagy termőfelületen (s ott is csak részben) gépesíthető kultúrák tönkrementek, megszüntek.
Az utóbbi nyomán is kialakuló szemrehányásokhoz előre jelezném, hogy eredeti végzettségem kertészmérnök, és a mezőgazdaságban volt „szerencsém végigélvezni” a gengszterváltást.
S még láttam azt az állapotot pl. Sárváron, amikor kukoricaföld, illetve gépállomás volt ott, ahol később összeszerelő-üzemet létesítettek. Nagyjából feleannyi embert foglalkoztatva, mint korábban a mg.
4:04 de.
Andy Mage
2015 december 13
4:00 de.
A témához: Gyermek és ifjúságvédelmi képzésen meséltek különböző „sikertörténeteket”. Nagyon kevesen tudnak önerőből absztinenssé válni. Amikor a saját döntés megvan, akkor is sokszor előfrodul, hogy a környezet nem ereszti, és kell a külső segítség. De segítség, és nem egy társadalmi észosztás és kényszer, amit sokszor gyakorolnak manapság (is).
Az annak idején még divatosabb „kényszerleszoktatások” eredménye nagyon gyakran vezetett öngyilkossághoz. Vagy gyors visszaeséshez.