Művészek, akik képesek kiragadni bennünket a mindennapok szürkeségéből…
Vagy harminc éve nem hallottam lemezen Callassal, Di Stefanóval, Gobbival a De Sabata iranyítása mellett megjelent Toscát. Ez az 1953-as felvétel hol máshol készült volna, mint Milanóban, s egykor nagymamám átszellemülten hallgatta. Most apósomék jóvoltából remek bakelit lemezen élvezhetjük. Nem is recseg, és van háttere a felvételnek, egyfajta árnyéka, amely nem kelti a stúdiófelvétel hamis illúzióját, hanem életszerű, emberi. Vagyis igazi operai: egyszeri és megismételhetetlen.
Jaj, Callas, Di Stefano es Gobbi. Csupa nagyság! És mi volt Magyarországon ’53-ban? Nem csoda, ha nagyszüleim ilyen álomba menekültek… Éljenek a művészek, akik képesek kiragadni bennünket a mindennapok szürkeségéből és mocskából. És éljen örökké távoli testvérem, Giacomo mester, akinek valami csoda folytán minden sorát, hangját értem.
*
A bakelit visszatér. Fotó: Kerék-Bárczy Szabolcs.
A lányok elbűvölten nézik ezt a szerkezetet, talán sok mai fiatal barátom is. Mi annak idején még egy édesapám készítette, rendkívül tiszta hangzású, ám mono gramofonon hallgattunk zenét. Az a gép még a huszas-harmincas évek lemezeit is le tudta játszani a megfelelő fordulatszámon. Voltak kislemezeink is, például az ABBA első felvételeivel. Én idén nyáron fedeztem fel újra ezt a technikát, s örülök, hogy a világ is ismét rátalál a bakelit korongra. Nagyon élvezem a CD hangzását, sőt az interneten hallgatható jó zenék minőségét is, de összehasonlíthatatlan az LP nyújtotta élmény.
Kerék-Bárczy Szabolcs
Author: KMH Vendégszerzők
10:06 de.
A baj azt hiszem, az új felvételeknél a technika előtérbe helyezése. A régi felvételek tudnak jobban szólni, de ott is rengeteg rossz felvétel készült. Sajnos a szocialisták ebben is élen jártak. A Melodia, Supraphon, Eterna és Hungaroton dinamikaszűkítővel készült lemezei szörnyűek. Pedig milyen nagy művészeket örökítettek meg. Szerencsére van 700 vinyl lemezem, nem tudom miért száradt szegényekre a bakelit elnevezés. Sajnos azonban hiába vigyázott rá az ember, a kedvencek tökéletesen elkoptak, és pótolhatatlanok. De Toscanini és Ferencsik még így is nagyot szól.
2:32 du.
Nade kedves Szabolcs, habar kozepkoru kezdesz lenni, azert annyira megsem vagy fiatal, hogy ne emlekeznel, vagy ne tudnad, hogy akkoriban azert a magyar operahaznak sem kellett szegyenkeznie a szemelyzete miatt.
1953-ban meg Klemperer dirigalta az operahazat, majd nem sokkal kesobb Ferencsik, egeszen jolhangzo nevek. Az enekesek kozott vilagsztarok voltak, mint Szekely Mihaly, Sved Sandor, (mindketten a Met veteranjai) szoprannak ott volt Gyurkovics Maria, ha nem is Callas, de vilagszam. Igaz viszont, hogy nem tudok egy igazi nagyformatumu tenorrol. Az elso, aki szoba johetett volna, Ilosfalvy, egy generaciot elkesett. Szoval, 53-ban meg szo-szo volt az operahaz.
Mult heten viszont lattam a Bohemeletet es remeknek talaltam, kulonosen a nok, Eleanor Lyons (Mimi) es Varady Zita (Musetta) brilliroztak. (Bogtem, bogtem mint egy taknyoos kolyok es remekul szorakoztam.) A ferfiak egy kisse halvanyabbak voltak.
5:11 de.
Nekem volt a kezemben, illetve volt szerencsém meghallgatni olyan régi gramofont és lemezt is, ahol a barázdák spirálisan, belülről haladtak kifelé, a korong széle felé…
Valóban csondás érzés a zenekedvelő számára, egy mechanizmus által életre kelteni már régesrég halott személyeket a hangjukon keresztül, ám megvallom, nekem az Internet, a You Tube manapság legalább akkora megélést jelent, ugyanis ennek repertoárja időben és térben (a darabok számában és választékában) már ma is a végtelent súrolja. Ezen túl, még a lírai és prózai művek végtelen tárháza vár bizonyítva, a térnek a mikrokozmoszban is elfoglalt végtelen mivoltát.
A példának okáért, egy hirtelen jött ötlettől vezérelve, olyan dalokat és slágereket, személyket hallgatok, még láthatok is rajta – másodpercek alatt rátalálva – amelyeket, vagy akiket utoljára kisgyermekkoromban a néprádiónkon hallottam, v. a Filmhíradóban láttam… – Nem is árulom el hány évtizeddel ez előtt… Szívfacsaró élmény… mit mondjak! Ez már valóban elképesztő. 🙂
5:12 de.
Kerekes Sándor!
A bohéméletet én is láttam többször, a nők szinte kivétel nélkül brillíroztak,legutóbbi alkalommal Fraknó Tünde Mimi,Sümegi Eszter Musette,és a férfi énekesek valóban halványabbak voltak, aminek az okát nem igen tudom én sem, talán mert a férfiszerepekkel Puccini itt ebben az operájában talán kissé szűkmarkúbban bánt!
Az Operaház aurája viszont teljes pompájában most is szívdobogtató érzést nyújt – tegnap végig sétáltunk az Andrássy úton, hogy ez se maradjon ki a karácsonyból ( ez nálunk már hagyomány, de most nem jutottunk el előbb) megcsodáltuk az előtérben a piros-zöld-arany színekben pompázó fát, kipróbáltuk a földszinti új kávézót (nemrégiben nyílt, méregdrága de legalább ki van használva, hisz ez a terület azelőtt valami raktárféle volt) és megállapítottuk, hogy van ami örökbecsű még akkor is ha nem épp odavaló emberek „kufárkodnak” benne, ill vele!
Gyurkovicsról annyit, hogy szerintem ha ő nem itt születik és boldogul, hanem tőlünk nyugatabbra, nagy valószínűséggel Callason is túl tett volna – azóta sem volt igazi koloratúr szoprán énekesünk!
5:27 de.
Ui:
Valaha az ARS LONGA, VITA BREVIS – a művészet örök, az élet múlandó – csak a képző és iparművészeti alkotásokra nézve volt igaz bölcsesség, ámde mára az emberi és instrumentális hang digitális rögzítése és online közvetítése képes az alkotójának és az előadójának egyaránt valóban örökre(!) megörökíteni nemcsak a nevét, de akár az egész életművét is, amint eddig legföljebb egy szobrászét, vagy festőét élhettük meg…
5:27 du.
Attol tartok, kedves Besancon, hogy tul szigoru vagy. Emlekeidet megszepiti a tavolsag. Gyurkovics jo volt, de kozel se johetett volna a kesobbi Tokodi Ilonahoz, nem is beszelve Miklosa Erikarol. Ot ket evvel ezelott Veszpremben hallottam es lattam, a Don Pasquale-ban, mint Norinat es mondhatom, hogy abszolut tokely volt. Az enekles mellet latvanynak sem volt eppen utolso.