Lány cilinderrel, kutyával, karikával
(Hazám – 2015-16 fordulóján)
A levegő langyos, a város lágy, a versek szelidek.
Nem tudom, honnan valók a sorok, amelyek belülről úgy símogatnak, mint kívülről a Nap nyugta előtti fénye. Már-már hihetetlen e szilveszter előtti benti-kinti béke.
A kismetró lejáratánál az engem felismerő kiskutya orra felé nyújtom a kezemet, gyorsan, hevenyészve nyalja meg, mert dolga van. Egy lány cilinderrel a fején, hívja őt. Nem, a lány cilinderrel a fején, nem hegedült, mint a láttán, az a másik a fejemben. De mintha zenére táncolt volna, karikával a kezében. A kiskutya előbb a karikán, majd a lépésre tárt két vékony lábszára között szökken át, aztán mancsával a hirtelen lekuporgó lány hátán dobbantva ugrik egy nagyot. Vissza, énfelém. Megsímogatom a fejét, miközben a lány cilinderrel a kezében gyűjti az aprót az autósoron, mielőtt még a lámpa zöldre váltana.
Váratlanul ér, hogy a kiskutyát a szokottnál hosszabb ideig símogathatom. Felnézek újra, a lány nincs sehol. Hol van. Hol lehet? Hoppá, ott áll takarásban, meglehet, azért nem vettem észre, mert nem a fején, hanem még mindig a kezében tartja a cilinderét. Akivel szót vált az újra megálló autósor peremén, háttal van nekem, barna kabátja szinte leér, a járdaszélre lóg.
A kabátos alak, aki most felém fordulva keresztben vág át az autók között az úttest másik oldalára, nyakába akasztott táblát hordoz.
Abban a kabátban háltak az éjjel!
Egyszerre hűvös lesz bennem a levegő, meg a város, mert egy másik verssor, amelynek helyét és költőjét álmomból felkeltvén is tudom, kívülről rám csapott.
Testére tapadó fekete mezében fázik a lány is, mozdulata, ahogyan a markába szorított két fémpénzt a kisföldalatti lépcsőjét övező korlátra akasztott táskájába dobja, és szép arca a megrezzentett fülbéi között, haragos.
A nagykabátos nő, aki nem értette, vagy nem akarta megérteni őt, Romániából jött.
– Romániai magyar?
– Nem. Román.
– Mi van a táblájára írva?
– Hogy éhes, meg, hogy két gyereke van.
Amint az autók mellettünk megint megállnak, a lány eléjük perdül. Mosolygósan, roppant hajlékonyan és nagyon gyorsan vezeti be kutyás produkcióját, különféleképpen pörgetett, majd megállított karikáján szinte a mögötte haladó gyalogosok fölé lebbenve rebben át, és cilinderét megemelve, diadalmas kiáltással jelzi az autósoknak, hogy befejezte a műsorát, de ez nem igaz, a kiáltására a kiskutya érkezik, hogy gazdájával elvégezze mindazt, amire betanították.
Mindennek időtartama – a lenyitott autóablakok elé tartott cilinderrel folytatott rövid túrával együtt – a közlekedési lámpának az autósok számára szabad utat nyitó zöldreváltásáig tarthat. Ami egyetlen perc.
– Kemény munka ez – mondom a lánynak, miközben úgy érzem, hogy szemrehányó tekintettel sújt a kiskutya, amiért őt simogatva nem vele foglalkozom.
– Nem is csinálom egy óránál tovább – feleli a lány, de máshova néz. És bosszankodik. A második sávban megállt rendőrautót figyeli. – Kihagyom ezt a fordulót – mondja fáradtan, amikor a zebrán a zöldre megindul a tömeg.
Együttérez a kéregetőkkel, de zokon veszi, hogy amit szabad nekik, azt nem szabad neki, mert a cilinderébe gyűjtött pénzért megdolgozik.
Az újabb fordulóban a gyalogátjárón haladók közül is akadnak, akik pénzt nyújtanak felé, de ő mutatvány közben nem tarthatja oda cilinderét, intek hát az adakozni szándékozóknak, hogy nekem adják oda, én majd továbbítom a lánynak, amit odaadnak.
Egy kétszázas és egy százas kerül a kezembe. Azt szorongatom, amikor a lány megtapsolja a feladatát hibátlanul teljesített, felém futó kiskutyát. És miközben látom, amint a szokásos egy-két autó helyett ezúttal négyből-ötből is jut pénz a lány cilinderébe, szégyenemre, bizony, felötlik bennem, hogy egy félórája azért vásároltam a 390 forintos helyett százhetvenért kenyeret, mert csak így futotta tejre, amiért is az általam őrzött háromszáz forintra, per pillanat, a lányénál tán nagyobb szükségem lenne.
Ha tehetik, írják be a Google-ba: egy lány cilinderrel a fején hegedült, én is azt tettem, amikor hazamentem.
Aczél Gábor
Illusztráció: Emanuel M Ologeanu.
Author: Aczél Gábor
Korábbi, már elég régóta nem megszerezhető szakképesítésem betűszedő mester. A gimnáziumot nyomdászként, az egyetemet újságíróként fejeztem be. Ez utóbbi pályáról a pécsi Dunántúli Naplónál gyakornokként végzett másfél évi munka után – rendszerellenes tevékenységért kapott rendőrségi figyelmeztetés okán – 1965-ben “eltanácsoltak”. Nagy szerencsémre – és Nagy Jenő főszerkesztőnek köszönhetően – a Dunaújvárosi Hírlapnál mégiscsak elsajátíthattam ennek a másik mesterségnek az alapjait. Innen már főszerkesztő-helyettesként kerültem vissza a fővárosba 1980-ban, s lettem a Központi Sajtószolgálat egyik szerkesztője. Miután 1988 januárjában, immár főszerkesztő-helyetteseként (talán az ország egyetlen vezető beosztású szerkesztőjeként) az elsők között aláírtam a rendszerellenes Nyilvánosság Klub egyesületalapítási felhívását, s nem sokkal később a Központi Sajtószolgálatot nélkülem olvasztották be az MTI-be, a Települési (akkor Tanácsi) Önkormányzatok Országos Szövetsége 1989-ben általam alapított, ÖNkormányzat című országos havi folyóiratát szerkesztettem (előbb mellékállásban, majd kényszervállalkozó főszerkesztőként) húsz éven át. Voltam még megszűnéséig a Képes Sport olvasószerkesztője, aztán a Vasárnapi Hírek főmunkatársa, a rendszerváltoztatást követően mellékállásban folyóiratszerkesztő a Pénzügyminisztérium sajtóosztályán, majd a frissen alapított Új Magyarország olvasószerkesztője, az Esti Hírlap napos szerkesztője, a Magyar Hírlap címszerkesztője, majd az Esti Hírlap főszerkesztője is. Később, 2009-ben – országos önkormányzati kapcsolataimat és tapasztalataimat értékesítendő – nyugdíjas vállalkozóként Vince Mátyás, az MTI elnöke szerződtetett a távirati iroda Önkormányzati Sajtószolgálat című online-kiadványának kialakítására és önálló szerkesztésére. E munkakör sikeresnek minősített ellátása ellenére a szerződésemet 2014. január elsejétől – indoklás nélkül – megszüntették. Van két nagyfiam, hat unokám, második feleségemmel, gimnazista lányommal és Fahéj nevű kutyánkkal Budapesten élek.
1:23 du.
Jobb lenne ha a lány dolgozna és nem kéregetne, de úgy tűnik ez sikkesnek számit.
10:48 du.
Jobb lenne ha minden lánynak és fiúnak, kortól, nemtől és nemzetiségtől függetlenül lenne munkalehetősége ma Magyarországon. De nincs!
12:10 de.
Figyelő,
nem hinném, hogy a diszlexiára van orvosság, ezért segítek értelmezni a szöveget: a lány ugyanazt csinálta, mint az utcai zenészek, csak más volt a produkció.
És bizonyára dolgozna is,havolna mit, illetve meg lehetne élni belőle.
Amúgy meg a szemfülesebb fiatalok kijárnak koldulni, pl. Franciaországba, produkcióval vagy anélkül, és akár napi 120 €-t is összekoldulnak.
Így megy ez.
2:49 de.
Figyelő bemutatkozott. Jól tette, mindig akadhat új olvasó, aki nem még ismeri; egy újszülöttnek minden vicc új.
(Egyébként:
Zsille Gábor: Mi újság Krakkoban?)
4:29 de.
Figyelő Nem kéreget. Bemutat egy produkciót, amit a nézők honorálnak. Ha ponyva lenne fölötte, Cirkusznak hívnák.
7:44 de.
bonhomme A koldulást nem tartom szemfülességnek. Tapasztalatom szerint, a koldulókat nem tartják semmire nyugaton sem, hacsak nem beteg. Itt nagyon sok román cigány koldus van, akik nagyon keveset kapnak. Holott itt nagyon sokat jótékonykodnak, csak megnézik kinek. De ha valami produkciót adnak elő, akkor más a helyzet. Akkor nem csak pénzt, hanem tiszteletet is kapnak.
Nekem sem volt rokonszenves a magyar fiatal, aki pofátlan szöveggel jött oda Bécsben. Annyi esze sem volt, hogy Bécsben sok magyar van.
8:03 de.
llanfair, (y)
Ez annyira kézenfekvő volt, hogy nekem eszembe sem jutott. 🙂
8:44 de.
bonhomme Sajnos kénytelen vagyok műveletlenségemet felfedni, ha még nem látszott. Mit jelent az (y)? Nagyon csúnya?
9:25 de.
Figyelő, az nem szégyen, hogy a nyugdíjas újságírónak csak az akciós kenyérre „fussa”?
Ha az utcai mutatvány szerinted nem munka, akkor mi? A jogászkodás az ország házában, az munka?
9:12 du.
llanfair,
egyszerűen egy like akart lenni, csak itt a wordpress-en más a jelkészlet. Ez sajna az én műveletlenségem: nem néztem még utána.:)
10:54 du.
llanfair
2016 január 19
4:29 de.
Miért én mutatkoztam be? Amit cirkusznak látszik neked,. Csak megjegyeztem, hogy dolgozni is lehet, nem kell az utcán kéregetni, zenélni kutáyával egy fiatal lánynank.
Szerintem a lány mutakozott be, amire reagáltam.
11:34 du.
A „piacon” mindenki azzal kereskedik, azt adja el amije van. Más, talán pechesebb lányok az éjszakában adják el egyetlen reménységüket, amijük van nekik, ám ő íme…
Ennek a lánynak éppen ez, a mini művészete (art) az ő kenyere. Sok évezredes múltú show. A magyar is, az ilyen mutatványos tudással rendelkező embert artistának(!), tehát művésznek tartja és nevezi, de nem koldusnak. Aztán, nem is mellesleg, ennek az egy-perces – a városképet is színesítő – produkciónak bizony lehet, hogy több-száz „munkaóra” felkészülés az előzménye. Bezony! Oszt még, kedvenc munkaeszközét, a kis foxit is folyamatosan karban kell tartani. Minimum, megérdemli azt a baksist…
Tehát, Hölgyeim és Uraim, le a cilinderrel e kedves lány előtt ! 🙂
7:33 de.
Figyelő Nem én írtam a bemutatkozást, hanem Belzebub.
10:36 de.
Figyelő – úgy is mint a magyarországi munklehetőségek tudósa, de főképp mint „ember” – valóban bemutatkozott, hátha valaki még nem ismeri.
1:03 du.
Sajnálom, a cikk valóban megfogott. De én rosszúl fogtam meg témát.