A mi káoszunk
Tegnap délelőtt, féltíz után az Oktogon megállójában rostokolt egy, a Margit-híd felé tartó villamos. Benézve a nyitott ajtaján nem volt nehéz felismernem a viszonylag tartós megállás okát; fekvő, ájult nőt élesztgettek a kocsi padozatán. Csak az erőtlen kezét láttam, de nem szálltam fel, mint mások, én is vártam a mentőt.
Amíg ott álltam – szűk tíz percen át –, az nem jött. Előbb jött a villamos, amire felszálltam. Sárga mellényt viselő köztájékoztatótól tudtam, hogy a Margit-híd felől érkező járat megy visszafelé, mert az Oktogon és a Blaha között villamospótló autóbuszok fuvarozzák az utasokat.
Ennyi volna történet.
Máshol.
Itt, Budapesten a szűk tíz percen át, amíg a mentőt én is hiába vártam, megdöbbentően sok dühödt embert láttam. Főképpen az álló villamosra hiába felszállók között. Fent is, majd lent is.
A legvisszafogottabb mérgelődő, egy értelmesnek látszó középkorú nő a kommunikáció hiányát a moccanatlan villamos lépcsőjén rótta fel, nem tudni, kinek, amikor a járműről leszállni volt kénytelen.
– Kom-mu-ni-ká-ci-ót, kom-mu-ni-ká-ci-ót! – tagolta a megálló népének, amelynek többsége egyetértett vele. Ez a többség kissé arrébb nyüzsgött, mint ahol a sárgamellényes köztájékoztató magyarázott a nekitámadóknak, s próbált válaszolni a hozzá intézett kérdésekre, miközben újra és újra elmondta, hogy rosszul lett egy utas, azért áll a villamos, ne szálljon fel rá senkise.
Aki nem hallotta, felszállt. Néhány olyan is, aki hallotta. Körülnézni. Vagy azért, hogy nem csapják-e be.
Aztán leszálltak dühöngve.
– Hogy képzelik – üvöltötte egy férfi a kocsi mellett álló villamosvezetőnek –, direkt visszatartják a közlekedést! Az ember menne munkába és késleltetik!
– Képzelje magát az ott fekvő helyébe – intett a kocsiba a megszólított –, akkor is így beszélne?
Közben a sárgamellényesek váltották egymást. Kettejük között az üvöltöző férfi fellépett a lépcsőn, ahonnan a fekvő embert látni lehetett. Aztán vörös arccal kiabálta mindenkinek:
– Az ott egy cigánykurva! Egy mocskos cigánykurva tetteti magát, hogy dögölne meg. Miatta van az egész!
És nem torkollta le senki.
Én sem.
Nem tudom, hogy azért hallgattam-e, mert megjött a villamosom, vagy mert féltem megszólalni.
Mindenestre felszálltam. Ahogyan felszálltak többen is. Köztük egy idős hölgy, aki fáradtan zöttyent le az ülésre.
– Ez megy a Széll Kálmán tér felé?
Örömmel észleltem, hogy engem szólítottak meg.
– Igen – válaszoltam széles mosollyal a lánynak –, igen-igen!
– Képzelje, kedves – mondta neki az idős hölgy, akivel szemben a lány leült, s aki valósággal felélénkült, hogy egy újonnan érkezőnek mondhatja el az általa átélt borzalmakat –, képzelje – mutatott az egyik kezével az Oktogonon túlra, amihez kissé hátra is kellett fordulnia, minthogy a menetiránnyal szemben foglalt helyet –, azt mondták, hogy odaát indulnak a villamost helyettesítő buszok, át is mentem oda, de kiderült, hogy azok nem erre mennek –, mutatott a másik kezével maga elé, – amerre én akarok. Ott tudtam meg – folytatta a szóáradatot –, hogy ezen a másik vágányon, alattunk, igen, itt, innen indulnak visszafelé, érti, visszafelé, a Széll Kálmán tér felé a villamosok. Meg az a sok ember, idemennek, odamennek, lökdösődnek, kiabálnak. Ez maga a káosz.
Elindult a villamos.
– Erre van eszük – kiabálta valaki odalent –, erre igen!
Sose tudom meg, hogy kiknek és mire.
Amikor este hazaértem, hiába kerestem a hírt, hogy megmentették-e az oktogoni villamos ájult emberének életét.
Aczél Gábor
Chaos after / Darwin Leon.
Author: Aczél Gábor
Korábbi, már elég régóta nem megszerezhető szakképesítésem betűszedő mester. A gimnáziumot nyomdászként, az egyetemet újságíróként fejeztem be. Ez utóbbi pályáról a pécsi Dunántúli Naplónál gyakornokként végzett másfél évi munka után – rendszerellenes tevékenységért kapott rendőrségi figyelmeztetés okán – 1965-ben “eltanácsoltak”. Nagy szerencsémre – és Nagy Jenő főszerkesztőnek köszönhetően – a Dunaújvárosi Hírlapnál mégiscsak elsajátíthattam ennek a másik mesterségnek az alapjait. Innen már főszerkesztő-helyettesként kerültem vissza a fővárosba 1980-ban, s lettem a Központi Sajtószolgálat egyik szerkesztője. Miután 1988 januárjában, immár főszerkesztő-helyetteseként (talán az ország egyetlen vezető beosztású szerkesztőjeként) az elsők között aláírtam a rendszerellenes Nyilvánosság Klub egyesületalapítási felhívását, s nem sokkal később a Központi Sajtószolgálatot nélkülem olvasztották be az MTI-be, a Települési (akkor Tanácsi) Önkormányzatok Országos Szövetsége 1989-ben általam alapított, ÖNkormányzat című országos havi folyóiratát szerkesztettem (előbb mellékállásban, majd kényszervállalkozó főszerkesztőként) húsz éven át. Voltam még megszűnéséig a Képes Sport olvasószerkesztője, aztán a Vasárnapi Hírek főmunkatársa, a rendszerváltoztatást követően mellékállásban folyóiratszerkesztő a Pénzügyminisztérium sajtóosztályán, majd a frissen alapított Új Magyarország olvasószerkesztője, az Esti Hírlap napos szerkesztője, a Magyar Hírlap címszerkesztője, majd az Esti Hírlap főszerkesztője is. Később, 2009-ben – országos önkormányzati kapcsolataimat és tapasztalataimat értékesítendő – nyugdíjas vállalkozóként Vince Mátyás, az MTI elnöke szerződtetett a távirati iroda Önkormányzati Sajtószolgálat című online-kiadványának kialakítására és önálló szerkesztésére. E munkakör sikeresnek minősített ellátása ellenére a szerződésemet 2014. január elsejétől – indoklás nélkül – megszüntették. Van két nagyfiam, hat unokám, második feleségemmel, gimnazista lányommal és Fahéj nevű kutyánkkal Budapesten élek.
2:13 de.
˙
Jogosan borzalmas a közhangulat… Lassan tele lesz a hócipő.
Ellenzék, ezt lovagold meg!!! Minden szinten!!! – Nyulak…!
2:32 de.
Az amúgy rémunalmas és igazából teljesen* fölösleges ún. vasúti és közlekedési hírekben (amelyek amúgy általában az állami szponzoráció [v. inkább korrupció] egy formája) egyre gyakoribbak azok a hírek, hogy pl. egy vidéki vasútállomásnál „gázolás miatt” szünetel a vasútközlekedés mögött az áldozatok öngyilkossága lapul. Csakhogy ennek az igazi hátterét ezek „az informátorok”, a központi MTI Hírcentrum még véletlenül sem szellőzteti meg…
Magyarul: a rengeteg öngyilkosság nem komilfó Orbanisztán egén, és csak akkor szerzünk róluk tudomást, ha már véletlenül kilóg hulla lába…
˙
.
* Fölösleges, mert soha nem a tényleges helyzet hangzik el.
3:27 de.
Voronyezs !
Nem kéne ezt az öngyilkossági témát egy ellenzéki politikusnak, vagy egy oknyomozó riporternek felkutatni és statisztikába foglalni. Nem kizárt, hogy sok eddig eltitkolt, félelmetes szociológiai következtetésekre derülne fény…
.
5:35 de.
Aczél úr,már elnézést, de a mentőt nem várni, hanem HÍVNI kell, – ezáltal is csökken a mi káoszunk !
8:35 de.
Dubois:
„Nem kéne ezt az öngyilkossági témát egy ellenzéki politikusnak, vagy egy oknyomozó riporternek felkutatni”
Ladányi professzor úr ugyan nem riporter,még kevésbé politikus, de talán nem érdektelen a könyveskéje:
http://www.harmattan.hu/konyv_1267.html
8:16 de.
Belzebub, köszönöm.
8:19 de.
folyt.: Belzebub felé
…Bár szerintem II.Orbanisztán virágzása óta ez a tendencia csak nőtt.
8:59 de.
Tudjátok, nekem ez az, ami hihetetlen Budapesten. Valamikor – még eocén korszakban,- szinte biztos, hogy valaki beszólt volna a pöcsfejnek, hogy” higgalom, ez itt most nem a te anyád”..
10:35 de.
Számomra a cikk újdonság erejével hatott.
Öt éve élek életvitel szerűen Magyarországon, és nagyon sok mindent láttam, tapasztaltam. A cikk által leírtakat nem.
Balesetnél, rosszullétnél inkább a szájtátó kíváncsi tömeg az általános. Valamint extrém esetben a közöny, amikor továbbmegy valaki.
Azt tapasztaltam, hogy ilyenkor inkább a kíváncsiság a döntő, amikor el kell hessegetni az embereket, mert levegőt sem hagynak, annyira közelről akarják látni az eseményeket. Kíváncsiskodás, kérdések, két percenként megkérdezi valaki, hogy a mentőket hívta-e már valaki. Viszont ha hozzá kell nyúlni a sérülthöz, akkor kevés a vállalkozó. Segélynyújtási képzés szinte nincs is magyarországon, csak egyes szakmákhoz kötötten.
A mentőszolgálat kivonulási ideje a fővárosban 10 perc, Vidéki városban 15 perc, egyéb vidéki településre 30 perc, ha közvetlen életveszély van. Nem sürgősségi mentés esetén 2-3 óra.
Vagyis ez a hiába vártam, egyrészről időhatáron belül csúsztatás, mivel a mentőautó nem kísér minden állampolgárt. A depóból a forgalomban ki kell érkeznie, ezért vannak az időhatárok. Másrészről nem derül ki a rosszullét mibenléte, vagyis egy lábtörésnél mivel nem sürgősségi, akár órák is lehetnek a kiérkezésig.
A cikkből még az derül ki, hogy cirka 10 percenként mennek a járatok. Így még extrémebbnek hat hogy valaki 10 perc miatt hisztériázna. Hiszen a szerző is 10 percen belül átszállt más járatra.
Én értem, hogy a tolerancia csökkenéséről írna a szerző, de eddig még egyszer sem találkoztam a cikkhez hasonló esettel. Más helyzetekben viszont tényleg csökken a tolerancia.
11:59 de.
Az öngyilkosságok száma magasabb volt a Kádár-korban Magyarországon, mint utána a demokráciában. Hogy most mi a helyzet, nem tudom.
Múlt héten nálunk összeesett egy negyvenes férfi a kisboltban, és meg is halt. A sok szívinfarktus szerintem a sok idegeskedés miatt van a munkahelyi dolgok miatt. A rákos betegek meg van, hogy a kórházak miatt halnak meg, akik inkább agyonkemózzák a betegeket, mint hogy kivegyék a daganatot!
Ami jó hír mostanában, az az OECD fölmérés, amely szerint a fiatalok közti vagyoni különbség és egészségügyi panaszok mértéke alapján a középmezőnyben vagyunk. Svédország és Kanada nálunk rosszabb eredményt ért el, Dánia meg Finnország jobbat.
6:50 du.
hazai lámpa
Olvasom a beszámolódat és az jut eszembe, amit mondani szoktam. Valamiben meg kell halni!
Mindenki meghal egyszer.
Öngyilkosokról, az indán topikban írtunk. Azok viszik itt el a pálmát.
Vannak idők és helyzetek amikor „dívatba jön”!
Csak két magyar író jut erről eszembe, akik az emigrációban lőtték fejbe magukat: Márai Sándor és Wass Albert.
Mindkettő öregkorban tették, 89 és 90 éves korukban.
Szerintem midegyik attól félt, hogy „öregotthonba”
kerülnek.
Ma láttam a TV-n, hogy fiatalokkal is bajok vannak, azok is csoportosan akarják megtenni.
Igen sajnálatos, ha nincs az embereknek életcéljuk.