Egy pünkösdszombati templomszentelést követő sajótájékoztatóról adtam hírt nemrég a Facebookon, értetlenkedőn idézvén a hír egyetlen sorát, ami szerint a tájékoztatóról központi felvétel nem készül. Értetlenkedésemet indokolja, hogy ezt az igen sok tekintetben különleges templomot nem állami, hanem önkormányzati támogatással, több egyház összefogásával, a helybéli és nem helybeli művészek (építészek, szobrászok, üvegfestők), orgonaművész által vezérelt mesteremberek kétkezi munkájával, lakossági hozzájárulással nem egészen egy esztendő leforgása alatt emelték. Ráadásul egy olyan településen, amelynek több mint fél évszázada ugyanaz az öt ciklust megélt tanácselnök és hét ciklusra újra meg újra megválasztott polgármester a vezetője. A kérdésemre azonban, hogy miért nem készül központi felvétel a tájékoztatóról, senki nem válaszolt, s nem is kommentálta sem az eseményt, sem a kérdést senki sem.

Az alapkő elhelyezése.

Meglehet, azért nem, mert a csatolt szöveget az MTI egyre kevesebb olvasót vonzó önkormányzati honlapján a nem túl beszédes Meghívó sajtótájékoztatóra címmel jelentette meg a veresegyházi polgármester.

Akinek pedig beszédes neve van: Pásztor Béla.

Aki a templomot felépíttette.

Aki e sorok címe ellen minden bizonnyal tiltakozna.

Amennyire ismerni vélek téged, Béla, meglehet, hogy a bibliai jó pásztorként még a templomépítés időszakában se gondoltál magadra soha.

Nem gondoltál és nem gondolsz arra, hogy “eltérő gondolkodású emberek” (akik – te szavaiddal szólva – “egymáshoz közel kerültek” ebben a folyamatban) vélik úgy: te kerested, te lelted meg, s hoztad haza az oktalanul elkószált, legyengült bárányt. A válladra vetve és a melledre szorítva, hogy felmelegedjen és megnyugodjon. A jó pásztorról Jézus, a tanító mesélte ezt a történetet a fariezusoknak, akik abban a korban az igen sok pénzt elsikkasztó vámszedők ellen zúgolódva állították: “örvendezés van a mennyben, amikor a vétkezők elpusztulnak”. Szerintük Isten nem szeretheti a gonoszokat, a bűnösöket, az oktalanul eltévelyedőket. Jézus megértette velük, hogy ez nem így van.

A zsidók országában a szép zöld mezőket nehéz volt megközelíteni. Sziklás völgyek ölében, tüskés bokrok övezték őket, a pásztornak meredek hegyi ösvényeken kellett átvezetnie a nyáját, hogy elérjék a füves legelőt. És bizony előfordult, hogy valamelyik bárány letért az ösvényről. Előfordult, hogy miután a pásztor hazavezette nyáját és megszámlálta a juhait, azok kevesebben voltak a kelleténél. Megtehette volna, hogy hazavárja a hiányzót, de tudta: a kutya hazatalálhat, az oktalan bárány soha. Lemondhatott volna róla, hiszen maradt állata elég, de ő aggódott az elveszettért. Sötét, viharos éjszakán a keresésére indult, sziklákra hágva, meredek ösvényen, tövises, köves, bogánccsal teli úttalan utakon gyalogolt, egyre szólongatva báránykáját, várván a bégetését, s amint végre meghallotta azt, rátalált. Nem szidta meg, felemelte. Örült neki, hazavitte. Otthon a barátai vele örültek.

Te, Béla az építendő templomról nem egészen egy éve mondtad: “Ha nem megyünk be, akkor is tudjuk (majd), hogy van, és ez biztonságot ad mindenkinek, aki ehhez a városhoz ragaszkodik.”

Ez nem egy templom a sok közül. Ez a te településeden élők közös temploma.

Pünkösdszombati templom

Nem egészen egy éve nagyon szerencsés dolognak tartottad, hogy az építész ennek a templomnak a megálmodását “egy szellemi óriásfeladatnak fogadta el”, s azt szabta meg magának, hogy ez a templom sokféle célra használható, a szakrális dolgokon túl ennek a városnak hosszú időre egyik kulturális központja lehessen. “Új templom építése egyrészt szól a mindennapi világnak, az épített világnak, másrészt szól a léleknek, mely a legfontosabb alkotó eleme az embernek”, mondtad akkor. A nem egészen egy év alatt felépített Szentlélek templom 2015. május 23-án tartott alapkőletételi ünnepségén magabiztosan tudattad a világgal a közös óhajt: “… az új templomot… a püspök atya meghatározása szerint, plébános úr egyetértésével és mindenki hozzájárulásával a következő esztendő Pünkösd szombatján szeretnénk felszentelni.”

Láttam egy filmen, mi minden kellett ahhoz, hogy ez az óhajtás beteljesedjen. Láttalak téged az alapkőletételi ünnepségre vonulók előtt a püspök fölé esernyőt tartani, figyelemmel kisértem a helyi szobrászok közös és mégis egyéni munkálkodását, a szentély és a közösségi tér alakítását, a biztos kezű üvegfestők fortélyait, a kupola beemelését, a három harang készítését és április 16-ai megáldásukat (a középsőn az áll: Donatio civitatis Veresegyhaziensis hanc ecclesiam erigentis anno Domini MMXVI. – A templomot építő Veresegyház város adománya az úr 2016. évében), s megtudtam, hogy a pontosan 2152 síppal mitől és miként lehet rendeltetésszerűen zengetni az orgonát.

Emellett ismerni vélem az új templom építésének első okát. Az ötlet 2013-ban, az “Öregtemplom” felújítása közben született, amikor a tizennyolcadik századi barokk épület alatt középkori alapfalakra, s más múzeális értékekre, a többi között tizenharmadik századbeli ereklyékre bukkantak. Legyen hát a Szent Erzsébet nevét viselő öregtemplom őrzője ezen értékeknek, a város lakói pedig teremtsenek új templomot maguknak. Amelyről, amikor még nem volt, azt mondtad, Pásztor Béla: “Ha nem megyünk be, akkor is tudjuk, hogy van, és ez biztonságot ad mindenkinek, aki ehhez a városhoz ragaszkodik.”

Az alábbi sorokat pedig a helyi plébános meghívójából idézem:

“Szeretnénk, ha az új katolikus templom nyitott lenne az egész város felé. Pünkösd csodája, hogy a sok különböző nyelvű embert is egyesítette a Szentlélek kiáradása. A Szentlélekre bízzuk a templomunkat, aki az egység és a közösség Lelke, kérjük tőle, hogy a szeretet és az egység egyre inkább növekedjen városunkban.”

És újra idézem a szombati templomszentelés után tartandó sajtótájékoztató egyetlen sorát, ami szerint a tájékoztatóról központi felvétel nem készül.

És ismét megkérdezem: Miért nem?

Aczél Gábor