Ausländeriáim sorában különleges helye lehet a világ talán legterjedelmesebb napilapriportjának, amit, ha nincs rendszerváltoztatás, napilapban nem közöltek volna sohasem. A jobban emészthetőség kedvéért itt, a KMH-ban is több részre bontva olvashatják (a második rész itt olvasható), akiknek van hozzá idejük. Az orbáni magyar igazságszolgáltatás sűlyedése is tartósnak ígérkezik, mert bár egyelőre még nem merült el a múlt század nyolcvanas éveinek e riportban feltárt mélységeibe, de már léket kapott, s vannak előírások, amelyek akadályozzák e lék betömését, illetve vannak felhatalmazottak, akik a lék tágítására törekednek.

*

Despair / Lanie Wood

Ítélet és Sikoly – Megkésett adalékok  egy elutasított kegyelmi kérvényhez

(Az előző rész itt olvasható)

Vagy három hónap telt el a bűncselekmény óta, amikor Cs-nét a rendőrségen másodízben is kihallgatták. Ekkor már gyanusított volt. A vádirat szerint ő bírta rá segédápolónő kollégáját arra, hogy olajosbenzin vénába adagolásával öngyilkosságot kövessen el, illetve, hogy ezt megelőzően nyolcéves gyermekét ugyanígy ölje meg. A Cs-nét még jobban terhelő vádpont az elsőrendű vádlott, valamint egy takarítónő vallomásán alapult. Eszerint Cs. Lászlóné sajátkezűleg segédkezett a halálos elegy elkészítésében.

A vallomások némileg ellentmondtak egymásnak. Az elsőrendű vádlott azt állította, hogy számára Cs-né az orvosi szobából hozta az étolajos flakont a nővérszobába, a tanúskodó takarítónő viszont úgy nyilatkozott, hogy éppen az orvosi szobában látta – amikor ő oda belépett – az elegy összeállításával foglalatoskodni mindkettőjüket.

Ha azonban egy harmadik személy tanúvallomása igaz, akkor mind az elsőrendű vádlott, mind a takarítónő vallomása valótlan. Ez a tanú ugyanis azt állította, hogy a takarítónő már bent volt az orvosi szobában, amikor a segédápolónő és Cs-né oda beléptek.

Egy következő tanú semmit nem tudott a halálos keverékről, de a többiekkel együtt olyan kijelentéseket tulajdonított Cs. Lászlónénak, amelyek a segédápolónőt szándéka megvalósítására serkenthették.

A gyanúsítottként kihallgatott Cs. Lászlóné kategorikusan tagadta, hogy segédkezett volna az olajosbenzin elkészítésében. Állította, hogy erről tudomása se volt. A neki tulajdonított kijelentések némelyikét elismerte, de tagadta, hogy ezek bármelyike bírta volna rá az elsőrendű vádlottat a bűncselekmény elkövetésére.

Megijedt, persze, Cs. Lászlóné, hogyne ijedt volna meg, kapkodott fűhöz-fához, segítséget, tanácsot remélve beszélt az ügyéről illetékesnek, illetéktelennek. Még mindig nem hitte, hogy a tanúvallomások ellene szőt hálóján a bíróság ne lásson át, el se tudta képzelni, hogy helyt adjon munkatársa ama nyilatkozatának, ami szerint a karján a vénát, s hogy hova bökje a tűt, a hosszú ideje segédápolónőként dolgozó fiatalasszonynak ő mutatta meg. Az ügyről azonban városszerte egyre többen szereztek tudomást, s bizony – a “nem zörög a haraszt” kezdetű sztereotípia alapján – egyre kevesebben hittek neki. Egyedüllétében fogadta élettársul a papírgyári munkahelyén megismert, korábban külföldön dolgozó férfit, akinek anyagi segítsége nélkül nem is tudott volna ügyvédet fizetni.

A megyeszékhely egyik ügyvédi munkaközösségének irodájában rémült meg aztán igazán. Az ügyvéd ugyanis felhívta a figyelmét arra, hogy a vádirat szerint terhére rótt bűncselekmények úgynevezett részesi alakzatnak minősülnek, s a Btk. értelmében a részesre ugyanolyan büntetést kell kiszabni, mint az elkövetőre. Márpedig az előre kitervelt emberölés bűntettét a Btk. 10 évtől 15 évig terjedő, vagy életfogytiglan, vagy halálbüntetéssel rendeli büntetni, míg az öngyilkosságban való közreműködés büntetése öt évig terjedő szabadságvesztés lehet. Amennyiben a megyei bíróság mindkét cselekményben megállapítaná a bűnösségét, halmazati büntetést szabhat ki. Ráadásul a védelem ellátásával megbízott ügyvéd – miután betekintett a megyei bíróságon levő iratokba – nem sok jóval kecsegtette védencét.

Cs. Lászlóné mindebből annyit fogott fel, hogy börtönbe kerülhet, s talán ezen a napon gondolt először arra, hogy lányai – a tizenöt éves Szonja és a tizenegy éves Gabriella – egyedül maradhatnak, s hogy mi lesz velük nélküle. És ez az erős, sokak szerint túlságosan kemény asszony itt és ekkor, az úgyvédi irodában, 1980. július 23-án veszítette tán el először azt a belső szilárdságot, amelynek kitartását, harcosságát köszönhette. Látszatra erős maradt, igen, még a bírósági tárgyalásokon is egyenes derekú, könnytelen, de legbelül feszültségben élhetett hónapokon át, hogy aztán a végső, észveszejtően nevetséges, de számára tragikus tárgyalást követően összeroppanjon, s kitörjön belőle – 1981. szeptember 11-én, a Legfelsőbb Bíróság épületében – ama bizonyos, üvöltésbe váltó, iszonyatos sikoly.

Az első bírósági tárgyalás előtt egy tekintélyes és segítőkésznek mutatkozó vezetőtől azt a tanácsot kapta, hogy ne hozza szóba a szociális otthonban tapasztalt állapotokat, s akkor elkerülheti a börtönt. Megfogadta a tanácsát. És elítélték.

*

A megyei bíróság 1980. október 15. napján kelt ítéletével Cs. Lászlóné II. r. vádlottat bűnösnek mondta ki emberölés bűntettének kísérletében mint bűnsegédet és öngyilkosságban való közreműködés bűntettében. Ezért halmazati büntetésül 3 évi és 6 hónapi szabadságvesztésre ítélte, továbbá 5 évre eltiltotta a közügyektől. Megállapította, hogy a szabadságvesztést börtönben kell végrehajtani. (Az elsőrendű vádlott jóval enyhébb ítéletet kapott: 1 év és 8 hónapi szabadságvesztés, 3 év próbaidőre felfüggesztve.)

Az első fokú bíróság ítélete ellen az ügyész fellebbezést jelentett be az előre kiterveltség megállapítása és – mindkét vádlott esetében – súlyosabb büntetés kiszabása végett. Cs. Lászlóné másodrendű vádlott és védője felmentésért jelentettek be fellebbezést.

Cs. Lászlóné továbbra is a papírgyárban dolgozhatott, mert az ítélet még nem volt jogerős. A város közvéleménye – illetve a városlakóknak az a része, amely Cs-nét nem vagy csak felületesen ismerte – megdöbbenéssel fogadta, hogy a “gyilkos nő”-nek még van bátorsága az emberek szemébe nézni. Viszont a Cs-nét ismerő emberek – elsősorban Cs-né volt kollégái – egyre többen mutattak hajlandóságot arra, hogy Cs-né érdekében az újabb tárgyaláson tanúskodjanak. Egyebek között arról, hogy az otthonbeli állapotokat okkal bíráló Cs-né ellen, pontosabban a rovására nyilatkozók esetleg hamisan tanúskodtak, mert mást mondtak a bűntényt követő napokban és mást később a rendőrségen, a bíróságon. Hogy az elsőrendű vádlottnak eleinte esze ágában se volt azt állítani, hogy tettét kolléganője biztatására követte el, azt pedig még kevésbé, hogy az ő segítségével készítette el a halálos elegyet.

Cs. Lászlóné mindenesetre új ügyvédet fogadott, s némi bizakodással várta az újabb tárgyalást.

Ekkor kapta meg a hivatalos értesítést, hogy be kell vonulnia a börtönbe.

A Legfelsőbb Bíróság 1980. december 22-én a megyei bíróság végzését megváltoztatva elrendelte Cs. Lászlóné II. r. vádlott előzetes letartóztatását az eljárás jogerős befejezéséig, de legfeljebb az első fokú bíróság által kiszabott szabadságvesztés tartamáig. Az indoklás szerint azért, mert a kiszabott szabadságvesztés mértéke folytán tartani kell a vádlott szökésétől, a büntető eljárás eredményességének veszélyeztetésétől.

Az árván maradó gyerekek – Szonja és Gabriella – ellátását és gondozását némi huzavona után az élettárs vállalhatta. A huzavona abból származott, hogy a városi gyámhatóság nem ismerte el a Cs-nével csak rövid ideje együtt élő férfit hivatalos élettársul, a gyámhatósági hivatalnok pedig úgy vélte, hogy a fiatalember nem önzetlenül, hanem Cs-né tanácsi lakásának megszerzéséért kíván a gyerekekről gondoskodni. Hivatalosan aztán az élettárs édesanyja vette magához őket, de a férfi dolgozott végig naponta két műszakot, hogy a gyerekeket elláthassa, s hogy az ügyvédre is teljen.

Az ügyvéd 1981. január 14-én kérelmezte védence szabadlábra helyezését. A Legfelsőbb Bíróság az 1981. január 15-én tartott tanácsülésén a kérelmet elutasította.

Az élettárs semmit se értett, s lehetetlen módokon próbált támogatókat, segítséget szerezni Cs-né számára. Egyik központi képes hetilapunk szerkesztőségét például azzal kereste fel, hogy Cs. Lászlónét cigánynak nézik, ezért nem hisz neki senki, ezért van mindenki ellene.

*

Az újabb tárgyalás előtti napokban úgy gondoltam, hogy a bűnüggyel kapcsolatos ismereteimről kötelességem tájékoztatni a Legfőbb Ügyészséget. Ezt egy eléggé hosszú levélben tettem meg, amely – nézetem szerint – a teljes igazság feltárásához volt hivatott segítséget nyújtani.

A levélben nem titkoltam, hogy Cs-né ércdekeit kívánom szolgálni, de kijelentettem, hogy vele sem rokoni, sem baráti, sem bármi más közelebbi kapcsolatom nincs és nem is volt.

Megírtam, hogy a Cs-né által bírált elképesztő munkahelyi körülményeket az intézmény vezetőségén kívül a felettes hatóság is bizonyíthatóan leplezni igyekezett, amiért is Cs-né már a bűncselekmény előtti időszakban hatalommal rendelkező ellenségeket szerzett. A bűncselekményt megelőző időszak nyomozati úton felderíthető anyagi visszaélései közül egyebek között az alábbiakról számoltam be.

A szociális otthon egyik gondozottja (megírtam a nevét) 1980-ban meghalt. Halála után a nővérek egy csomag vécépapírba csomagolva – belehajtogatva – 12 ezer 600 forintra bukkantak. A pénzt leadták, erről a Halotti Jegyzőkönyvben feljegyzést készítettek, amit hárman írtak alá (az aláírókat ugyancsak megneveztem). Másnap, amikor az aláírók egyike (megneveztem őt is) kolléganőinek akarta megmutatni a feljegyzést, az ezt tartalmazó lap hiányzott a Halotti Jegyzőkönyvből. Később – az egyik aláíró szerint – az egész jegyzőkönyv eltűnt.

A bűncselekmény közvetlen előzményeiről és lehetséges okairól szólva megírtam, hogy az elsőrendű vádlott hosszú ideig egyedülállóként nevelte a lányát, s egy (általam megnevezett) válogatott birkózóval létesített kapcsolata boldogsággal, biztonságérzettel töltötte el. Amikor az illető elhagyta – mintegy két héttel a bűntény előtt –, zaklatott lelkiállapotba került, amiről szinte valamennyi munkatársa tudott. Többször kijelentette, hogy öngyilkos lesz, mert nincs értelme annak, hogy tovább éljen. Kijelentette továbbá – többször – hogy a gyerekét is “magával viszi”, mert nem akarja, hogy olyan helyzetbe kerüljön, amilyenbe ő került. A munkatársai nem vették komolyan öngyilkossági – és gyilkossági – szándékát, volt, aki azt “javasolta”, hogy ugorjon ki az ablakon, volt, aki azt, hogy levegőt fecskendezzen a vénájába, mert az biztos halált okoz. (A levegőbefecskendezés indítványát maga az indítványozó ismerte el már a bűntény után, két tanú előtt, s én őt is megneveztem.) Mindezt azért írtam le, mert hihetővé teszi, hogy az elkövető fiatalasszony hangoztatott szándékának még a bűntényt megelőző napon – tehát 1980. március 16-án, vasárnap – sem tulajdonított senki különösebb jelentőséget. Annál kevésbé, mert – erről is beszámoltam – a fiatalasszonyt e vasárnap reggelén kissé illuminált állapoban szállította be egy férfi a munkahelyére, ahol is nyugtatókkal és élénkítő szerekkel “orvosolta magát”, s szerelmi bánatából fakadó korábbi kijelentéseinek ismételgetése mindenki számára komolytalannak tűnt. Az egyik munkatársa – aki később tanúként tett terhelő vallomást Cs-nére – többek szerint azt mondta a kiborult fiatalasszonynak, hogy “azt csinálsz magaddal, amit akarsz”, nyilván őt is idegesítette a napok óta tartó panaszáradat, s nem hitte, hogy kolléganője meg is teszi, amit elakadt gramafonlemezként hajtogat… Megírtam továbbá, hogy a benzin-étolaj elegy elkészítésének körülményeiről nincs ugyan tudomásom, de szerintem mindazok az egészségügyi dolgozók, akik tudtak erről – ha Cs-né tudott róla, akkor vele együtt –, bűnös közömbösséggel, hivatásuk vétkes megszegésével vádolhatók.

Levelemben kivizsgálandónak tartottam, hogy annak a férfinak, aki az elsőrendű vádlott lakásán töltötte a hétfőre virradó éjszakát (nem a volt szerelme volt, s nem is az, aki őt vasárnap reggel a munkahelyére fuvarozta, hanem egy harmadik), vajon volt-e része a bűncselekményt kiváltó lelkiállapotban.

A bűntény következményeiről szólva ugyancsak kivizsgálandónak tartottam, hogy a szociális otthon vezetői miért látogatták meg a kórházban már a bűncselekmény napján a beosztottjukat. Mert feltehetően ők céloztak arra először, hogy a fiatal segédápolónő a maga védelmében – és, persze, az intézmény védelmében, ahol mindenféle mérgező anyag hozzáférhető volt – tettéért Cs-nét tegye felelőssé. Ennek fordítottja, tehát, hogy a bűntett elkövetője említette volna a látogatóknak Cs-né felbújtó szerepét, azért nem valószínű, mert ez esetben az őt másnap meglátogató kolléganőjének (megneveztem az illetőt) sem kizárólag a hűtlen szerelméről beszélt volna. Az elsőrendű vádlottban minden bizonnyal csak jóval később érett elhatározássá, hogy Cs-nét felbújtóként, bűnsegédként vonja be a saját bűnügyébe, mert ellenkező esetben a vele készített rádióriport során feltétlenül megemlítette volna Cs-né szerepét. Hogy ezt nem tette, erről nemcsak az elhangzott rádióriport tanúskodik, de tanúsíthatja a rádióriport készítője is, akivel személyesen beszéltem. A riporternő szerint sem a megvágott anyagban, sem a felvételen kívül nem esett szó Cs-néről. Igaz, a riporternő hozzátette, hogy ez őt nem is érdekelte, őt, mint mondta, az “fogta meg”, ahogyan a fiatalasszony a szerelméről beszélt, amiért is ezt az emberölési és öngyilkossági kísérletet a maga részéről nem tartja bűncselekménynek, mert – és ez az ő “felfedezése” – szerinte jellegzetesen “anyai tett”, hogy az elkeseredett nők, ha öngyilkosságra szánják el magukat, a gyereküket is magukkal akarják vinni a halálba. Levelemben megjegyeztem, hogy a jó isten mentse meg a büntetőjogot az ilyesfajta “felfedezésektől”, továbbá újságíró kollégám szép lelkétől is, mert okom van feltételezni, hogy a rádióriport hangvétele a későbbi bírósági tárgyalásra hatással lehetett.

Az első fokú bírósági tárgyaláson ugyanis a bíró – Cs-né élettársa szerint – sietett kijelenteni, hogy ennek a bűnügynek politikai jelentősége van, mert az elhangzott rádióriport miatt országos érdeklődésre tarthat számot. Azért lenne érdemes ellenőrizni, hogy elhangzott-e ilyen kijelentés, mert ez a körülmény valószínűsítené, hogy a rádióriport valóban hatással volt a tárgyalás menetére, amelynek végén éppen a bűntett elkövetője kapott valószínűtlenül enyhe ítéletet. Cs-né élettársának egy másik állítása szerint a bíróság azzal utasította vissza a védelemnek az elsőrendű vádlottat elhagyó férfi tanúkénti meghallgatását, hogy az illető élsportoló. Ez számomra képtelenségnek tűnik, de mindenképpen figyelemreméltó – és ellenőrizendő – bejelentés. Ami számomra nyilvánvaló – írtam –, hogy sem a nyomozás, sem a bírósági tárgyalás nem fordított gondot az üggyel kapcsolatos tények teljes körének megismerésére, nem hallgattak meg minden lehetséges tanút. A tárgyalás során fel se merült annak lehetősége, hogy Cs-nének a bűnügybe való bevonása esetleg retorzió következménye, aminek kiderítése az otthonbeli korábbi viszonyok vizsgálatát is szükségessé teszi. Ezzel szemben a bíróság – ahogy erre a másodrendű vádlottat sújtó ítéletből következtetni lehet – a Cs-nét terhelő, egymásnak ellentmondó vallomásokat fenntartás nélkül elfogadta. Nem vette figyelembe, hogy a Cs-nét leginkább terhelő tanúvallomást az a takarítónő tette, aki Cs. Lászlónénak régi haragosa. Ez a tanú ugyanis ki nem állhatta Cs-nét, aki – a maga nyers, szókimondó modorában – többször is kifogásolta a munkáját, egyebek között azt, hogy a legfelső emelet szobáiban – ahol a súlyosan beteg öregek fekszenek – a parkettről nem takarította fel az ürüléket. Nem vette figyelembe a bíróság, hogy egy másik tanú szavahihetősége – éppen a bíróságon tett tanúvallomása alapján – erősen megkérdőjelezhető. A bíróság, persze, nem tudhatta, hogy ez a tanú a bűncselekmény után közvetlenül egészen mást mesélt a munkatársainak a bűntettet megelőző nap eseményeiről, mint amit a tárgyaláson mondott. De fenntartással fogadhatta volna a szavait, hiszen a tanú arra a kérdésre, hogy merültek-e fel költségei, állítólag a következőket válaszolta: Köszönöm, nem, mert ami volt, azt Jutka (az elsőrendű vádlott) megtérítette. Arra a kérdésre pedig, hogy megittak-e a szociális otthonban alkalmanként egy-egy pohárka szeszt, a tanú kijelentette, hogy a munkahelyén soha nem fordult elő ilyesmi, holott közismert tény, hogy az intézmény dolgozói és az ápoltak is rendszeresen isznak. A tanú például – munkatársai szerint – kifejezetten sokat ivott, lévén alkoholista.

Mindezekkel – és még több más, itt nem említett esetleges eljárási, nyomozati hiányosság felsorakoztatásával – együtt levelemben nem állítottam, hogy Cs-né ártatlan, de indokoltnak véltem – és ezt is kértem – a jogerős ítélet előtt egy teljesebb körű vizsgálat elrendelését, a tárgyalás elnapolását.

A levelet – mivel csak néhány nap választott el az újabb tárgyalástól – személyesen vittem be a Legfőbb Ügyészségre, ahol az illetékes főosztályvezető fogadott. Beadványomat elolvasta, betekintést engedett a bűnügy irataiba, s bár biztosított arról, hogy az ügyészség elsősorban a törvényesség őre, s hogy az ügyésznek mindenekelőtt az igazságosság elkötelezettjének kell lennie, úgy vélte, hogy a tárgyalás elnapolása szükségtelen, nincs is rá ok. Beadványomat természetesen eljuttatja a tárgyalás ügyészéhez, és a Legfelsőbb Bírósághoz is, a kezdő lépést azonban Cs-né védőügyvédjének kell megtennie, s amennyiben a bizonyítási indítvány alapos, lehet foganatja.

Aczél Gábor

(1991. 07. 09. Új Magyarország)

(folytatjuk)