Szondy Györgynek, nekem, s Fahéj nevű, hosszúszőrű tacskómnak a szemünk se rebbent, amint a Kodály körönd fölötti bárányfelhőben eltűnt a repülőgép. Ez érthető az arrafelé meredten figyelő Szondy György esetében, aki így „álla halála vérmosta fokán”, kivont karddal, s másfélszáz katonájával várja Ali pasa tízezres seregét pontosan 462 esztendeje, illetve ez eseményre emlékeztető szoborként 58 éve már, érthető továbbá a lábamnál heverő, arrafelé néző, de a mai távoli látványt ugyancsak nem érzékelő kutyám esetében. Én azonban láttam gépet, de a vele ellentétes irányba haladó kicsiny felhőből kibukkanni hiába vártam.

És megvontam a vállam.

Igen sok fontosabb téma volt a fejemben, semhogy egy felhőben eltűnt repülőgép – talán megfejthetetlen – rejtélye érdekeljen.

Hoppá! Hirtelen egy hinta rejtélye ötlött fel bennem, amiről – szeretett egykori főszerkesztőm, Nagy Jenő kacsintásától boldogítva – tárcát sikerült publikáltatnom a Dunaújvárosi Hírlapban, valamikor a hetvenes évek legelején.

Amelyet tíz évvel később, Jenőnél jóval kisebb kockázatot vállalva – immár a Központi Sajtószolgálat (KS) szerkesztőjeként – “besuszteroltam” a MSZMP megyei (városi) bizottságai és a helyi tanácsok által megjelentett napilapoknak küldött csomag kulturális anyagai közé.

Mindenesetre egzisztenciálisan veszélyesebb lett volna például a Beszélő című folyóirat szerkesztőségével – Haraszti Miklós, Kis János, Kőszeg Ferenc, Nagy Bálint és Petri György elérhetőségén – kapcsolatot teremtve minél több ember számára ebben a szamizdatként megjelentetett újságban (egy szűk, de táguló körben) demonstrálni az önálló cselekvés lehetőségét, mint egy tárca néhány mellékmondatába rejtett álláspontomat országosan elterjeszteni. Mert ma is igaz ugyan, hogy az újraértékelés szándéka hiányzik belőlünk, hogy nem a világot, hanem önmagunkat féltjük, hogy félelemből vagy lustaságból véljük teljes egésznek ismereteink láncát, hogy kényelmesek vagyunk megkeresni e lánchoz egy-egy hiányzó láncszemet, de jóval fontosabb volt akkor, s jóval fontosabb ma is, hogy “önmagáról tudjon igazabb képet az a halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség – az ellenzék és az ország vezetése – fennhangon perel egymással”.

Akkoriban már – ahogyan azt a fenti idézet szerzője, Kis János lapajánlásában írta volt – a sajtót jobbára csupán a szerzők és a szerkesztők öncenzúrája tartotta kordában. Nem volt túl nagy durranás tehát, hogy a tárcámat a többi között Brecht “Háromgarasos operája” Ljubimov-rendezte nemzeti színházi bemutatójának képes híre (Bicska Maxi Újlaki Dénes volt, Moór Mariann és Udvaros Dorottya mellett vendégként lépett színpadra Garas Dezső és Törőcsik Mari) és a Fleming születésének századik évfordulójára emlékeztető Penicillin című keresztrejtvény társaságában közölték a lapok. Az akkor még szokványos Világ proletárjai egyesüljetek! jelmondattal megjelentetett Komárom megyei napilap is.

*

Discombobulated dream / Mirek Bialy

A HINTA

– Hogy az elején kezdjem: nap nap után ugyanazon a játszótéren vágok keresztül. Különben ez nem is fontos.

– Akkor miért mondod?

– Mert annyira különös, amit el akarok mondani, hogy magam se tudom, mi fontos, mi nem. Most például eszembe jutott, hogy sráckoromban feltalálónak hittem magam, pedig amit találmánynak véltem, azt nemcsak kitalálták, hanem el is vetették, mire én megszülettem. Rohadt érzés volt, amikor rájöttem, hogy mégse vagyok zseni.

– Valamilyen hinta volt a találmányod?

– Bicikli. Nem a találmány kapcsolódik a történetemhez, hanem az a tény, hogy feltalálónak mertem hinni magam, pusztán azért, mert gyerekfejjel nem tudtam, hogy mennyire hiányosak az ismereteim.

– A hintáról beszélj. Azt mondtad, hogy egy hintáról fogsz beszélni.

– Várj még. Látom, nem értesz. Annak idején egy olyan biciklit találtam fel, aminek a hátsó kereke sokkal nagyobb volt, mint az első. Elképzeltem, sőt, latolgattam magamban, hogy egy ilyen nagyobb kerék mennyivel gyorsabban haladna ugyanazzal a meghajtással. Hetekig töprengtem ezen, aztán egyszer a moziban láttam egy régi filmet, amiben pontosan az én találmányomon bicikliztek. Nagyon elkeseredtem, de nem kérdeztem meg senkitől, hogy ma miért nincsenek ilyen nagy hátsókerekű biciklik, én akartam rájönni. Már tudtam, hogy nem vagyok zseni, de magamnak én fedeztem fel, hogy minél nagyobb a kerék, annál lassabban tudom tekerni a pedált. És azért ennek is örültem.

– Nem tudom, mi ebben a különös.

– Semmi. Tudod belőlünk, felnőttekből sok minden hiányzik, ami gyerekönmagunkban megvolt. Például az újraértékelés szándéka… Nagyon kérlek, ne nézz az órádra, tudom, hogy sietsz. Akkor este, amikor átvágtam a kihalt játszótéren, én is siettem. Odanéztem a hintára, oda kellett néznem, mert ahogy lengett, egészen hangosan nyikorgott. Mondom, odanéztem, láttam, hogy leng, de továbbmentem.

– Na és?

– Nem érted? Én, amikor megértettem, hogy mit láttam, megrémültem. Még most is beleborsódzik a hátam, ha rágondolok. Az a hinta… jól figyelj: magától lengett.

– Meglökte valaki.

– Nem volt a közelében senki. A házak is messze vannak tőle. Amíg a játszótéren átvágtam, az legalább két percig tartott, tehát legalább két percig lengett változatlan sebességgel, anélkül, hogy valaki hozzányúlt volna.

– Talán a szél…

– Nevetni fogsz, ez a képtelenség nekem is eszembe jutott, pedig csak egyetlen hinta lengett, a másik kettő mozdulatlan volt.

– Akkor egyetlen megoldást tudok: részeg voltál.

– Nem voltam részeg. És tudom, hogy jól láttam. Még most is hallom az egyenletes nyikorgást, hidd el, iszonyú.

– Tudod mit? Nem hiszem el az egészet. Kitaláltad!

– Megértem, hogy kételkedsz. Egyetlen épeszű ember se hinné el, és az a legszörnyűbb, hogy már-már én is jobban hiszek a józan eszemnek, mint a szememnek és a fülemnek. Már-már én is kételkedem abban, hogy az a hinta lengett, pedig láttam és hallottam. És tudod, mi ebben a szörnyű? Hogy a legtöbben ilyenek vagyunk. Ha észre veszünk valami szokatlant, valami olyant, ami az ismereteink szerint nem létezhet, egyszerűen elmegyünk mellette. Nem megyünk oda ehhez a szokatlan valamihez, hogy megnézzük, megvizsgáljuk, hogy a gyakorlatban összevessük a legújabb tapasztalattal az eddig tudottakat, nem; továbbmegyünk, mert más dolgunk van, mert sietünk, és ha később eszünkbe jut is ez a valami, előbb-utóbb elvetjük, mint képtelenséget…

– Szóval mégse lengett az a hinta?

– Most nem a hintáról van szó. Azt el lehet intézni azzal, hogy álmodtam, hogy vízióim vannak, vagy mit tudom én. Arról van szó, hogy te is, meg én is, meg még nagyon sokan tudjuk ugyan, hogy a világ, éppen, mert megismerhető, tartogat meglepetéseket, de ezt csak tudjuk, valójában félünk elfogadni. S ne hidd, hogy a világot féltjük; pusztán önmagunkat. Azt nem kell hinned, hogy szellem mozgatta azt a hintát, hajthatta azt egy eddig ismeretlen energia, lehetett ott vákuum, ahol lengett, jó, jó, én is nevetnék, ha ezt te mondanád, de most nem a hintáról beszélek, hanem magunkról, arról, hogy félelemből vagy lustaságból nem kutatunk eddig általunk nem ismert összetevőket, hogy egyszerűen nem merjük hiányosnak vélni ismerteink láncát, vagy már kényelmesek vagyunk megkeresni egy-egy hiányzó láncszemet… Hogy a hinta lengett-e, avagy sem? Talán tévedtem. Igen, így nekem is kényelmesebb.

(1981. okóber 4., vasárnap. Dolgozók Lapja, Kulturális melléklet, 7. oldal.)

Aczél Gábor