Kutyasors
Előszőr ülök mellé a padra. Disztingvált öregúr, nyakkendővel, műanyag borospalackkal az ölében, de sose láttam, hogy meghúzta volna. Ha engem nem ismer is, a kutyámat ismeri: mindig rámosolyog. Most őt nézi.
– Tacskóm volt nekem is. Nemrég halt meg.
Reszelős a hangja. A kutyám helyet keres magának a padon, kettőnk között.
– A kutya jobb társ, mint amilyen az ember tud lenni.
– Mi lett vele?
– Megmérgezték. A futtatóban szórták ki a mérgezett eledelt aljas kamaszok. Láttam őket, ahogy vigyorognak, mielőtt eltűntek volna a bokrok mögött. Ölben vittem szegényt, rámnézett és öklendezett. Véres volt a szeme. Hamar vége lett. Legalább.
Hallgatok. Ó szólal meg megint.
– Nem lesz több kutyám.
– Miért nem?
– Mert öreg vagyok. Gondoskodni tudnék róla, ahogy magamról is. Van egy csöpp lakásom, akkora, hogy naponta takarítom. Mosok, főzök, mosogatok, elvagyok. Még egy ideig. És nem akarom, hogy a kutyám utánam sírjon.
Beszélgetünk még erről-arról. Kiderül, hogy hét évvel fiatalabb nálam. Mondom neki, hogy én éppen hét éve mentettem meg a kutyámat.
– Miért nem akar még élni?
– Ezeknek?
*
The Old Man and the Dog
Ameddig látunk
– Adna egy kis helyet?
– Szívesen – nézek fel, de látván az engem megszólító szatyros hölgy terjedelmét, inkább átadom a helyemet: – Tessék leülni!
– Ó nem. Maradjon csak. Elférünk.
És tényleg. Egymás mellett ülve várjuk a metrót.
– Azért kell többet kell várni – fészkelődik a szatyrával –, mert ritkították a járatokat.
– Sokszor várt már itt?
– Minden nap.
– Látta már a táblát, itt, a fejünk fölött?
– Melyiket?
A testes asszony próbál megfordulva felnézni. Alig sikerül.
– Nem. Nem láttam.
– Sajnálhatja. Az van rajta: “Lelkemre/ többre/ nem/ vágyom/ lenne/ bár/ egy/ padom/ lenn/ az/ Arany János/ nevét/ viselő/ metróállomáson”. Ez egy vers. Kányádi Sándor írta.
– Az szépeket szokott írni.
– Igen. És most itt a pad.
– Milyen pad?
Aczél Gábor
Amin ülök.
Author: Aczél Gábor
Korábbi, már elég régóta nem megszerezhető szakképesítésem betűszedő mester. A gimnáziumot nyomdászként, az egyetemet újságíróként fejeztem be. Ez utóbbi pályáról a pécsi Dunántúli Naplónál gyakornokként végzett másfél évi munka után – rendszerellenes tevékenységért kapott rendőrségi figyelmeztetés okán – 1965-ben “eltanácsoltak”. Nagy szerencsémre – és Nagy Jenő főszerkesztőnek köszönhetően – a Dunaújvárosi Hírlapnál mégiscsak elsajátíthattam ennek a másik mesterségnek az alapjait. Innen már főszerkesztő-helyettesként kerültem vissza a fővárosba 1980-ban, s lettem a Központi Sajtószolgálat egyik szerkesztője. Miután 1988 januárjában, immár főszerkesztő-helyetteseként (talán az ország egyetlen vezető beosztású szerkesztőjeként) az elsők között aláírtam a rendszerellenes Nyilvánosság Klub egyesületalapítási felhívását, s nem sokkal később a Központi Sajtószolgálatot nélkülem olvasztották be az MTI-be, a Települési (akkor Tanácsi) Önkormányzatok Országos Szövetsége 1989-ben általam alapított, ÖNkormányzat című országos havi folyóiratát szerkesztettem (előbb mellékállásban, majd kényszervállalkozó főszerkesztőként) húsz éven át. Voltam még megszűnéséig a Képes Sport olvasószerkesztője, aztán a Vasárnapi Hírek főmunkatársa, a rendszerváltoztatást követően mellékállásban folyóiratszerkesztő a Pénzügyminisztérium sajtóosztályán, majd a frissen alapított Új Magyarország olvasószerkesztője, az Esti Hírlap napos szerkesztője, a Magyar Hírlap címszerkesztője, majd az Esti Hírlap főszerkesztője is. Később, 2009-ben – országos önkormányzati kapcsolataimat és tapasztalataimat értékesítendő – nyugdíjas vállalkozóként Vince Mátyás, az MTI elnöke szerződtetett a távirati iroda Önkormányzati Sajtószolgálat című online-kiadványának kialakítására és önálló szerkesztésére. E munkakör sikeresnek minősített ellátása ellenére a szerződésemet 2014. január elsejétől – indoklás nélkül – megszüntették. Van két nagyfiam, hat unokám, második feleségemmel, gimnazista lányommal és Fahéj nevű kutyánkkal Budapesten élek.
11:12 de.
Kedves Gábor!
Üdítő volt. 😀
4:14 du.
emberkecskestunde
Köszönöm!
4:46 du.
Megérintett.. Kösz..
10:16 de.
Gábor! Nem értem meg, hogy az emberi gonoszság, hogy képes ilyenre. Persze nevelésen is múlik, de aki képes egy állatot így megölni, az képes lesz egy másik embertársát is eltenni lábalól ha éppen arra szottyan kedve. Mondjam azt, hogy ezek a fiatalok képeseklesznek akkor is őlni ha erre nincsen semmi okuk? Pedig ez az igazság. A másik írásod is nagyon jó. Nemrég jártam arrafelé, igaz nagyon siettem mert el kellett érnem a vonatot és késésben voltam, de legközelebb megnézem magamnak ezt az emléktáblát és a padot is.