Az embermentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg feltételezhető halálának idén van 70. évfordulója. Eltűnésének napján minden évben megemlékezéseket tartanak Budapesten A Holokauszt Emlékközpontban Wallenberg-díjakat adtak át, este pedig a XIII. kerületi Raoul Wallenberg utcában, az emléktábla előtt volt koszorúzás.

Raoul Wallenberg 1944-45-ben, Budapesten folytatott tevékenységéről már sokan, sokat írtak, mégis újra és újra fel kell idézni, mert örök időkre szóló példát mutatott helytállásból és emberségből. A róla elnevezett díjat mindig olyanak kapják, aki folytatói ennek az eszmeiségnek. Este, az emléktábla előtt összegyűlteknek is elmondták: az idén – mások mellett, ezt az elismerést vehette át Beer Miklós váci megyéspüspök, akinek egyik figyelemre méltó kijelentése volt, hogy „a cigányság nem maga kereste nyomorúságát, és saját erejéből nem is tud abból kiemelkedni.” Hofher József jezsuita szerzetes szintén az elesettekért végzett munkájával érdemelte ki a díjat. Járóka Lívia, aki az első roma származású nő volt az Európai Parlament képviselői között, tehetségmentő egyesületet alapított és ugyancsak díjjal ismerték el a felvidéki Tan Kereke Egyesület jogvédelem, tanulás művészet terén végzett munkáját a szepsi cigánytelepen.

Bár Wallenberg nem volt tanár, mégis leckét adott az utókor számára tisztességből, emberségből, felelősségből – emelte ki az esti megemlékezésen, Gavallérné, Kancsal Ágnes, a Raoul Wallenberg Szakgimnázium és Szakközépiskola igazgatója, aki maga is átvehette a kitüntetést ezen a napon. Mi, ma, bár egy másik korban élünk, nem felejthetjük el tevékenységét – mondta. A Wallenberg iskola Budapest egyik legnagyobb középiskolája. A tanulólétszáma 1900 diák. Olyan munkakörökben fognak majd elhelyezkedni, ahol rászoruló beteg, sérült gyerekekkel, felnőttekkel, idősekkel fognak találkozni. Tehát a humanista értékrend, az emberi élet tisztelete, az előítéletmentes gondolkodás, a segítő szándék, olyan szakmai kompetencia, amire minden diákuknak szüksége van. Elsajátításukhoz olyan pedagógiai légkör kell, melyben érvényesül a különbözőségek tiszteletben tartása, a másság elfogadása. Így válhat eggyé a wallenbergi eszme és pedagógiai programuk mottója: „Nem önmagunkért, hanem másokért élni a legszebb hivatás!” Sok évvel a vészkorszak után, még mindig jelen van társadalmunkban a rasszizmus, az intolerancia, az idegengyűlölet. Minden oktatási-nevelési intézménynek fontos szerepe van abban, hogy tényszerűen tanítsa meg a múltat. A holokauszt hőseire emlékezés jó alkalom arra, hogy a diákokkal megértessük, el kell utasítaniuk minden jogfosztást, meg kell akadályozniuk a gyűlöletkeltést, csökkenteniük kell a társadalmi megosztottságot. Nekünk, pedagógusoknak, ebben óriási szerepünk van – hívta fel a figyelmet az igazgatónő.

Tíz nagykövet és legalább öt nagykövet-helyettes jelent meg a bronztábla előtt a koszorúzáson, január 17-én este, azon a napon, amikor Wallenberget utoljára látták élve Budapesten. Wallenberg példaképünk és hősünk is – hangsúlyozta beszédében őexcellenciája Niclas Trouvé, Svédország magyarországi nagykövete. Nekünk, mai kollégáinak, ő jóval több egy távoli történelmi személyiségnél. Bátorsága, ahogy a jóért küzdött a gonosz ellen, hogy megmentsen számára is oly fontos emberi értékeket –jelzőfény a mi számunkra is, utat mutat a mai, bizonytalan világban, ami különbözik az 1940-es évek Magyarországától, de sajnos sokban hasonló. Ezért nem csak az fontos, hogy megemlékezzünk Wallenbergről, de a tettei inspiráljanak minket. Egy ember nem segíthet mindenkin, de mindenki segíthet valakin! Válaszúthoz érkeztünk, amikor döntenünk kell és ez a döntés fontosabb, mint valaha. Vannak, akik szenvednek most is köztünk, itt Európában, beleértve a saját hazámat is. Azokra gondolok, akiknek nincs otthona, ahol eltölthetnék a hideg januári éjszakákat, nincs ágyuk, ami melegen tarthatná őket, nincs ételük és nincs munkájuk, amivel pénzt kereshetnének a családjuknak. Ha Wallenberg tízezreket menthetett meg néhány hónap alatt egy brutális háború közepén, farkasszemet nézett egy teljesen embertelenné váló ellenséggel, vajon számunkra nem lehetséges-e itt, békében, jólétben élve segíteni a rászorulóknak, étellel, menedékkel, biztonsággal. Bizonyos, hogy Raoul ezt tette volna! Milliók érkeztek az országainkba. Háború, terrorizmus, üldöztetés elől menekülnek, családosként, gyerekekkel, sokan közülük mindenüket elveszítették.

álasztanunk kell! Dönthetünk úgy, hogy követjük keresztényként tanult értékrendünket és menedéket, élelmet, oktatást, munkát kínálunk nekik. Vagy hátat is fordíthatunk a szenvedőknek, őket vádoljuk a helyzetükért és naivnak nevezzük azokat, akik segíteni próbálnak. Megpróbálhatjuk akadályozni őket, hogy révbe érjenek itt, nálunk. Volt, hogy számtalan magyarnak kellett elhagyni az otthonát, más országban keresve menedéket, köztük az enyémben. Mi nem fordítottuk el a fejünket, nem emeltünk falakat a menekültek megállítására. Kitártuk otthonaink, iskoláink, kórházaink, munkahelyeink ajtaját, ma pedig hálásak vagyunk a magyarok hozzájárulásáért társadalmunkhoz. Gazdagították a tudásunkat, kultúránkat, gazdaságunkat. Nem kérdés, hogy kötelesek vagyunk-e segíteni a nélkülözőknek. Az empátia, az együttérzés tesz emberré bennünket. Sokan vannak, akik általánosítanak, hazudnak, a rossz híreket választják a jók helyett.

Wallenberg is mondta: „egyre gyakrabban találkozom azzal, hogy milyen relatív az igazság.” Ha egy embercsoportot idegenként, veszélyesként bélyegzünk meg, azzal növeljük a feszültséget, a gyűlölet és az erőszak kultúráját támogatjuk. Ahelyett, hogy hidakat építenénk, kezet nyújtanánk, pedig pontosan ez a feladatunk, a befogadás és a megértés kultúrájának támogatása. Újból felteszem a kérdést: mit tenne ma Raoul?

Ugyanúgy segítene, mint ahogyan több tízezer magyart mentett meg hetvenkét évvel ezelőtt. Nem azért tette, mert egy hiten volt velük, hanem mert az ő hite ezt diktálta. Ma sem azért kell segítenünk, mert ők keresztények, hanem, mert mi keresztények vagyunk – fejezte be beszédét a nagykövet, majd elsőként ő helyezte el koszorúját az emléktáblánál.

Révay András