Az elmúlt napokat Hollandiában töltöttem. A D66 nevű progresszív-liberális párt elnöke, Alexander Pechtold meghívására csatlakoztam a kampányhajrához, és ott voltam a párt választási ünneplésén is. A tanulságokat néhány pontban foglalom össze.

Szigetvári Viktor egy holland egyetemen.

1. Az arányos választási rendszer jó. Választási éjszakákhoz szokott szemmel sem itthon, sem Romániában, sem az Egyesült Királyságban nem láttam még olyat, hogy a pártok döntő többsége örömmel ünnepelt. A miniszterelnök a szinte biztos újraválasztását, az elmúlt években előretört pártok a több szavazatot és mandátumot, a kicsik pedig a parlamenti képviselet megerősítését, megteremtését tapsolták. A populista szélsőjobboldal és a szociáldemokraták kivételével mindenki örült, függetlenül attól, hogy ellenzékben vagy kormányon lesznek az elkövetkező ciklusban. Mindenkinek annyi mandátuma lesz, amennyi rá arányosan esik, és néhány politikus az úgynevezett preferenciális lista miatt hátulról előre is ugorhat majd, függetlenül a pártalkuk szerint meghatározott listás helyezésétől. A koalíciós kormányok sok egyeztetéssel működnek, de így képezik le a holland társadalom sokféleségét. Jó ez így, nekünk is arányos választási rendszerre volna szükségünk, ahogyan az Együtt javasolja is.

2. Egy miniszterelnök demokratikus újraválasztása nagy siker. Mark Rutte miniszterelnök és jobboldali liberális pártja jóval kevesebb szavazatot kapott és kevesebb mandátumot nyert el, mint az előző választáson, de a populista fenyegetéssel a hátában, a menekültválság után ez tiszteletreméltó eredmény. A maga módján higgadt populizmussal igazodott Rutte saját, jobboldali választói elvárásaihoz a menekültek és vendégmunkások ügyében. Nem értek vele egyet, de saját táborának kellett politizálnia, elfogadhatatlan erkölcsi hanyatlás nélkül. Sikerült neki.

3. A balliberális és centrista választók díjazták az elvszerűséget. A politikai spektrum túloldalán a kormányzó szociáldemokraták összeomlottak. Ismerek ott személyesen néhány vezető tanácsadót, tavaly Montreálban beszéltem velük utoljára, amikor Justin Trudeau miniszterelnök meghívására vettünk részt együtt egy konferencián. Abban bíztak, hogy elveik elárulása nélkül fordulatot tudnak végrehajtani a szabad munkavállalás és a menedékkérők megítélése ügyében, és ezzel maguk mellett tudják tartani a baloldali, középosztályi és munkás-szavazókat. Nagyon nem sikerült, rengeteg szavazatot vesztettek. Eközben az Együttéhez hasonló, progresszív-liberális középúton járó D66 és az új, zöld-baloldali párt nagy mértékben tudta növelni támogatottságát és mandátumainak számát. E két párt emberséges és biztonságteremtő, törvényes eszközöket használó menekült- és bevándorló-politikát javasolt, mindenféle populizmus és néphülyítés nélkül – a középosztályok honorálták kitartásuk és inspiráló kampányaik. Egyikük baloldalibb hangsúllyal, másikuk centrista hangütéssel beszélt arról, hogy mit tudna tenni a különböző választói csoportokért. A választások igazi nyertese ez a két párt, mert általuk megerősödött a progresszív-liberális centrum, illetve a zöld-baloldal.

4. A szélsőséges populizmus legyőzhető. Wilders pártja az elmúlt hónapokban egyre rosszabbul szerepelt, és tegnap kudarcot is vallott. Mert nekik nem siker, ha egy vékony hajszállal és egy mandátummal a második helyen végeztek. Többre készültek. Wildersnek gyakorlatilag nincs pártja, a kampány földharcában nem vettek részt, a közterületeket hanyagolták, rendezvényeik nem voltak, és Wilders a médiában is csak néha szerepelt. Twitter-kampányát orosz kamuprofilok segítették, de nem jutott messzire, hiszen a néhány mandátumos erősödés sokkal kevesebb a vártnál, ráadásul biztosan kormányképtelen, így ellenzékben lesz. Ettől még létező társadalmi elégedetlenségre ad rossz válaszokat, ezt sem szabad figyelmen kívül hagyni.

5. Erősebb jóléti állam kell, és megújított hit a személyes gyarapodásban. Az elemzéseket látva egyértelmű, hogy a szociáldemokrata és a jobboldali liberális párt két irányban veszített szavazatot: középosztályi és vagyonosabb támogatóik a centrista liberálisokhoz és a modern, zöld-baloldaliakhoz mentek; a kiszolgáltatottak, a kétkezi munkások és az elbizonytalanodott élethelyzetűek pedig Wilders szélsőséges pártjához. E két dolog közül az utolsó kíván igazi politikai választ Hollandiában és világszerte is. Ha a jövedelmi és vagyoni egyenlőtlenségeket nem csökkentjük, ha nem adunk újra reményt a kékgalléros munkásságnak, ha nem tudnak ők is újra hinni abban, hogy jövedelmi helyzetük és életpálya-várakozásaik stabilizálódnak és újra javulni fognak, akkor nem csak a populista néphülyítés erősödése lesz a baj, hanem a gyengülő és széteső társadalmak folyamatos válsága is. Ehhez új növekedési modell, új jóléti politika és a középosztályokkal kötött új megállapodások kellenek, különben szétesnek európai országaink nyugaton is, keleten is.

6. A kampány az utcán és a tévévitákban dőlt el, nem plakátháborúban. A magyar szokásokhoz képest rengeteg többpárti vitát rendeztek, amelyeken a listavezetők egymást váltva körbevitázzák egymást. És közben minden párt a számára fontos településeken jelen volt szórólapozással, kopogtatással az utcákon. A nagyobb városokban csak centrista, liberális és baloldali pártokkal találkoztam, a kereszténydemokrata párt és a jobboldali liberális kormánypárt inkább a kisebb településeken kampányolt az utcákon, de Rutte pártjának kevés aktivistája van, így ezt a műfajt sok helyütt hanyagolták. Egy-egy 10-20 százalék támogatottság közötti párt 2-3000 aktivistával küzdötte végig az egész országos kampányt, ami magyar szemmel is belátható, szervezhető mennyiség. Az amerikai kampányokhoz képest kevés aktivista mégis képes volt érdemi hatást gyakorolni a részvételre és a választói viselkedésre. Sajnos a televíziós viták területén sokkal többet kellene még tanulnunk. Plakátháború minimálisan volt, figyelmetlen szem a közterületi felületeket nézve alig-alig találkozhatott hirdetéssel, akkor is leginkább Rutte pártja és a D66 részéről. Mindezzel együtt az is látszik, hogy a közösségi média kivételével Howard Dean demokrata párti kampányai óta a világban valójában semmi új sem jelent meg a politikai kommunikációban.

Irigylem a hollandokat. Egy kiszámítható ország képes úrrá lenni saját nehézségein. Nem törekszenek hamis nemzeti egységre, de vannak közös értékeik, vannak kőkemény vitáik, és mégis fejlődik az ország az egymást partnernek tekintő pártok versengése közepette. A részvétel 80 százalék feletti volt, agresszióval mégsem találkoztam pedig legalább 7 városban szórólapoztam, beszélgettem az emberekkel. Akik nem a D66-nak adták a szavazatukat, kedves angolsággal közölték, hogy ők más pártot kedvelnek.
Szomorú viszont, hogy amikor hazánk került szóba a beszélgetésekben, akkor Budapest és a Balaton szépségének sokszoros elismerése mellett még a jobboldaliak is inkább aggódtak. Ki a minapi menekültügyi európai bírósági döntés szégyene miatt, ki az unió oroszos szétverési szándéka miatt, ki pedig csak a saját útján az elmúlt évtizedekben szerinte eltévedő Magyarország miatt.

Mindezek ellenére az elmúlt napok megerősítettek abban, hogy lehet és érdemes populista néphülyítés nélkül tisztességes progresszív-liberális politikát képviselni itthon is, mert mindig vannak, akik számra az indulatok nélküli, világos értékrendű, de középutas megoldások jelentik a helyes utat. Ehhez jön az Orbán-rezsim kőkemény, forradalmi támadása, ami a nyugalom és az együttműködés megteremtésének előfeltétele. Ezért egyedül azt sajnáltam, hogy nem lehettem ott Juhász Péterrel és más barátaimmal a Nemzeti Múzeum előtt. Cserébe kokárdát tűzve örültem Alexander Pechtold D66-os pártvezér és több száz aktivista társaságában tegnap este a hágai tengerparton.

Szigetvári Viktor