Az imént botlottam bele egy tavalyi hírbe, s szégyelltem is, hogy mindezidáig nem tudtam arról, amit a BBC egy kutatás révén megállapított. Hogy az a csapat, amelynek híres tizenegyét álmomból felkeltve is felsorolom (Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor), s nem egyedül vagyok ezzel így, szóval, hogy ezek a grundon tanult fiúk minden idők legjobb nemzeti válogatottjában játszották a focit.

Ezt tudni véltem ugyan róluk eddig is, de ezt most kimérték, kiszámították, kimutatták!

És ezeket a játékosokat egyazon csapatban én magam, személyesen láthattam futballozni.

Tizenötévesen a Népstadionban két meccsen is.

Illetve nem mindüket, a Púpos egyiken se játszott. Uramisten, micsoda focistáink voltak! Budai helyére egy labdarúgó zseni, aki a nevéről utóbb elnevezett szögből rúgta a gólokat, nem fért be. Igen egy Sándor Csikar nem fért be ebbe a válogatottba!

Tóth Bozsi volt a jobbszélső mindkét meccsen.

Tóth II József, aki napjainkban a kilencvenedik életévéhez közelít, valahol Csepelen lakik, a Csepeli Vas és Fémműből nyugdíjazták, ahol dolgozott, igen, dolgozott, esztergályozott a Rákosi Mátyás Művekben, amikor nem futballozott.

A fotó a Csepeliek újságja című helyi lapból való, három éve tették közzé, azután és amiatt, hogy Tóth II Józseftől az 1954-es labdarúgó világbajnokság ezüstérmét egy máig ismeretlen tolvaj ellopta.

A magyar bajnoki címet nyert Csepel jobbszélsője volt, azé a csapaté, amelyik a szemem láttára az én csapatomat, a kispesti isteneket, Puskásék Honvédját verte meg, akit a kor pártkorifeusai (“Vörös Csepel vezesd a harcot!) nem engedtek el a Fradiba, de az MTK-ba sem, aki az évszázad mérkőzésén (6:3 az angolok ellen a Wembley gyepén) azért nem játszhatott, mert rokona élt Nyugaton, s az illetékesek tartottak tőle, hogy lelép.

Mindkét meccsen – amelyeken szurkolóként láthattam a világverő válogatottat – lőtt gólt a Józsiból lett Bozsi (aki persze nem volt összemérhetö egy Bozsik Cucuval, de a Púpossal igen, egyébiránt Bozsik Cucuval senki sem).

Meglehet, győztes gólt lőtt Bozsi az olaszok ellen (2:0), amely válogatottat nagyon sok év után győzték le a magyarok (rendkívüli prémiumot is kaptak érte az Aranycsapat tagjai, köztük Tóth II József – úgy tudom – kétezer forintot, mintegy dupláját annak, amit havonta melósként keresett).

Tóth Bozsi nem volt Kocsis Sanyi sem. Az 1954-es svájci vb berni negyeddöntőjében Kocsis két fejesgólja döntött Hidegkuti találata és Lóránt 11-esből szerzett gólja mellett (Magyarország-Brazília 4:2). A képen a beadott labda Hidegkutinak (jobboldalt) magas, a felugráshoz készülő Kocsis pedig (a képen balra) hiába várja azt: a náluk alacsonyabb Tóth II szinte felrepülve is alig éri el, és kapu fölé fejel. Az Aranycsapat e legendás győzelmének azonban vitathatatanul részese.

A magyar-angol simább meccs volt.

A hétvégi találkozókra elővételben az akkor Népköztársaság útjának nevezett Andrássy út elején valami boltfélében hétfőn kezdték árusítani jegyeket, s ezúttal nem ért az Operáig a sor. És az iskolából se késtem sokat.

A stadion is lazán volt tele.

Az alig több mint 92 ezer (!) néző előtt hét egyre győztünk.

És a sokadik gólt rúgta a Tóth Bozsi.

Emlékszik-e még rá valaki?

Aczél Gábor

[supsystic-tables id=’1′]