A Műcsarnokban frissen megnyílt „Kilenc műteremből” című kiállításnak már van egy sikeres előzménye. Két évvel ezelőtt, „Frissen” címmel volt kiállítás, ahol tíz kortárs festő és szobrász munkáit a Műcsarnok kilenc munkatársa rendezte tárlattá. Most hasonlóra kerül sor és a látogatók számára március 18-ig érdekes összehasonlításokra nyílik lehetőség.

A két évvel ezelőtti kiállítás egésze igazolta, hogy az innovatív és a tradíciókkal élő művészi szabadság nem az alkotó évjáratának függvénye. Most is, akárcsak 2016-ban a műtermek bemutatása mellé olyan párhuzamos kiállítást illesztenek a Műcsarnokban, amelyen a feltörekvő nemzedék munkái szerepelnek. Ők a Derkovits-ösztöndíjasok, akiknek az életkorát a pályázat kiírása szabályozza. A DERKÓ 2018 és a Kilenc műteremből ugyanúgy ki fogják egészíteni egymást, ahogyan ez 2016-ban a Frissen esetében történt. A vállalkozást most folytató Kilenc műteremből az autonóm alkotók megújulási képességére, szellemi nyitottságára épít. Az alkotói magányból kilépés nemcsak a közönséggel való találkozást kínálja, de – az életkorok adta kereteket szétfeszítve – a másik „műteremmel”, egy hasonlóan elhivatott alkotó személyiséggel való párbeszédnek a lehetősége is.

Ennek az épületnek a homlokzatán az olvasható. „A Magyar Képzőművészetért” és az elmúlt 130 évben ez a feladata nem változott – nyomatékosította az új kiállításról szólva Bán András vezető kurátor. A két évvel ezelőtti, a műteremből frissen kikerült alkotások bemutatása nagyon jól esett a művészeknek, jól esett a közönségnek, és számunkra – a ház munkatársainak – pedig igazi jutalomjáték volt, mert az egy terem – egy művész – egy kurátor rendszerben szoros együttműködést tett lehetővé. Most is ez ismétlődik meg – csak más művészekkel. A néző majd eldönti magának, hogy a termekben csak véletlenül került egymás mellé éppen az két művész vagy a szervezők rátapintottak a művészetnek valami mélyebb mozgására, amit az együttes bemutatkozás megfogalmaz. Egy hét múlva nyílik majd meg a DERKÓ, az idei ösztöndíjasok pályázati kiállítása, ahol a huszon-harminc évesek mutatkoznak be és így a most látható „középgeneráció” műveivel összhang vagy kontraszt jöhet létre.

A kilenc művész alkotásait felvonultató tárlaton a látogató elsőként Kapitány András munkáival találkozik. Ő egy apró erdélyi faluban született, onnan került Budapestre a rendszerváltás táján, itt végezte el a Képzőművészeti Főiskolát. A közelmúltban New Yorkban telepedett le. A helyváltoztatások, alkalmazkodási kényszerek, a kulturális és nyelvi különbségek leküzdése bölccsé tette: a nagy rendszerekbe személyes tapasztalatain keresztül lát bele. A klasszikus tudósokhoz (csillagász, fizikus) hasonlóan Kapitány egyszerre mikroszkopikus alapossággal és madártávlatból vizsgálja a világot. Leképezi, vászonra viszi, digitálisan is rögzíti a mindenséget mozgató rendszereket. Elgondolása szerint szintetikus, üvegszerű világunknak csak látszatra főszereplője az ember.

Továbblépve, Bullás József nyugtalanságát megfontolt akkurátussággal lefedő képeivel találja szembe magát a látogató. Az ismétlődő motívumok sorát olykor átírja egy villámgyors gesztus, vagy a kialakított rendet megkérdőjelezi a szemkápráztató vibrálás. A nyolcvanas évek derekán mindinkább érdekelni kezdték a komputergrafikában rejlő lehetőségek, a számítógép-monitoron létrehozható kép tér- és színhasználata foglalkoztatta, és ez mind közelebb vitte az absztrakt megoldásokhoz. Bár a komputerkísérletekkel felhagyott a kilencvenes évek elejére, a számítógéppel nyert vizuális tapasztalatok beépültek a festészetébe. Az utóbbi három évtizedben már kizárólag absztrakt képeket fest. Tudatosan szakított a természeti ábrázolás minden formájával, a képein megjelenő kompozíciók nem tartanak kapcsolatot tájformákkal, emberalakkal vagy létező tárgycsoportokkal.

Lajtai Péter az 1960-as évek végén kapcsolódott be a magyar neoavantgárd művészeti életbe. Kiállításának címét Salamon Példabeszédéből kölcsönözte. Ahogy a bölcs költő-király írja, ideje van a születésnek és a halálnak, a rombolásnak és az építésnek, a sírásnak és a nevetésnek, a hallgatásnak és a beszédnek, a háborúnak és a békének. A teljes szöveg 14 fogalompárt sorol fel. Magunkra eszmélésünk stációképeit monumentális festői gesztussal fogalmazza meg. Az erőteljes, határozott színfoltok távolról szemlélt szépsége mögött számtalan gazdagon rétegzett, aprólékos, soha nem ismétlődő képi részletből, töredékből, finom vizuális elmozdulásokból nyugtalanító, homályos, kétértelmű, veszedelmes és ugyanakkor reményteljes, megértő szeretettel teli, biztató tartalmakat is hordozó zónák bontakoznak ki.

A szomszédos teremben Turcsányi Antal, a festő filozófus képmitológiája elgondolkodtató. A nyolcvanas évek közepétől kivonult Zsámbékra, ahol szinte remeteként dolgozott. Olyan egyetemes érvényű törvények látója, amelyeket így eddig nem festett le senki. A képtorzók egyik kanonizált mítosza szerint Kadmosz király isteni parancsot kapott, hogy saját maga teremtse meg népét: vesse földbe a sárkány fogait, ember fog sarjadni belőle. Erős, őt védelmező nemzet. Turcsányi vásznainak tanúsága szerint Kadmosz nem elég körültekintően végezte el a sárkányfogak ültetését: védő nemzetség helyett csonttollú angyal, ízeltlábakon rohanó baljós hírvivő, arctalan, aranysisakos robbantó sarjadt belőlük. Túlvilági reflexfényekben tolonganak a rovarharcosok, csupasz izomköteg-Laokoónok.

Nagy Gabriella pályakezdését követően elnyert egy rangos díjat (Strabag Festészeti Díj, 2001), amit a művészeti szakma elismert szakemberei ítéltek oda. Azt gondolnánk, ezzel biztos számára a stabil karrier: egyéni kiállítások itthon, megjelenés csoportos tárlatokon itthon és külföldön, a sorra nyíló kereskedelmi galériák érdeklődése. Hogy ez nem így történt, az egy lehetséges magyarázata annak, hogy bár generációktól függetlenül viszonylag sok művésszel kerültem munkakapcsolatba, az ő festészete számomra kevéssé volt ismert – mondta el az alkotóról tárlatának kurátora, Mayer Marianna. Amikor elkezdtem tanulmányozni közel a évtized alatt létrejött műveit, rögtön bevonzott a világ, amely a vásznain megjelenik: a természet, a növény- és állatvilág egyáltalán nem szokványos képe.

A falakon hiába keresnénk, a földön fekszik Faa Balázs alkotása. Képzőművészként érti a matematikát, felhasználásával komplex rendszerű műveket hoz létre. Előbb eszközként tekintett a számok törvényeire, hogy könnyebben alkothassa meg vizuális rendszereit, majd felismerte, hogy mindennek önálló jelentése van, amelyről már első ránézésre árulkodik: nem valamilyen ember alkotta kompozíciós elképzelésből született. Az 1990-es évek végétől valamennyi munkája számítógépen formálódik, általa írt programok alapján. Munkáiban 1994 óta használja Roger Penrose angol matematikus professzor 1974-ben felfedezett elméletét, a Penrose-fedés-alapú aperiodikus rendszert, mellyel a végtelen sík lefedhető. Alkotásainál a Penrose-fedés legfontosabb tulajdonsága, hogy a minták rendje nem ismétlődik, szimbolizálva ezzel az élet legjelentősebb történeteinek hasonlóságát és egyben különbözőségét.

Agnes von Uray-t sokan még Szépfalvi Ágnesként ismerik. Korábban nőalakokat festett hagyományos női szerepekben, magazinképek vagy ezek montázsai alapján, az ábrázolt tartalmakat megfosztva eredeti kontextusuktól, ugyanakkor új, személyes helyzetekbe állítva. Nőként festette azt, ahogy a férfiak látják a nőket, sokszor kiszolgáltatva, áldozatszerepben. Tíz éve határozottan szakított ezzel a témakörrel. A vásznakról játékos nők, élénk színekkel megfestett, sugárzó lányok és barátnők tekintenek ránk: a „bennünk élő istennők”. A festés, a színek és a rajz érzéki ereje nagyon fontos számára. A bemutatott munkák többsége frissen készült, egyenesen a műteremből érkeztek, mégis az az érzésünk, hogy semmi nem a jelenben van; minden olyan, mint egy időutazás.

Pázmándi Antal életművében nincsenek kevésbé termékeny időszakok, az alkotás megszakíthatatlan, mint ahogy az idő múlása is, amellyel ő szimbiózisban létezik. Legfeljebb remélhetjük, hogy álommal vagy különösen boldog, békés pillanatokkal, azaz játékkal megállíthatjuk a ma divatosan flow-nak nevezett élmény során – rajzolás, homokozás, libikókázás vagy legó építés közben. Az ilyen kivételes alkalmakkor – mégis ismételhető módon – lehet élvezni az egyszerre hamis és valódi végtelent. Csillapíthatatlan játékvágya párosul az óhatatlanul mellénk szegődő, marginálisnak tűnő kérdésekre adott válaszadás igényével: a forma, a fény, a szín, a stílus, a technika és az esztétika problematikájával, illetve anyagias természetével.

Baksai József alkotói módszerének alapjait és lényegét a X. századi kínai filozófus mondása írja le legjobban: „Ha valaki azt tervezi, hogy festeni kezd, előbb harmóniát kell teremtenie ég és föld között.” Baksai több mint negyvenöt éve fest, és húsz éve gyakorolja a japán íjászatot, a kyudót. Anélkül, hogy erőltetett párhuzamokat keresnénk a japán harcművészet eme ága és az ő alkotói módszere között, mégsem mehetünk el szó nélkül e tény mellett. Számára a festés és a japán íjászat közötti kapcsolat maga a gyakorlás: megfogalmazása szerint egyiket sem lehet minőségi gyakorlás nélkül művelni. Munkamódszerének alapja a mindennapi többórás olvasás; ez a kiindulópontja a képek létrejöttének. Egy-egy témát és motívumot többször, többféleképpen is feldolgoz, hogy a gyakorlás révén eljusson az élet végső értelméhez, a megszabaduláshoz.

Révay András