Van egy falu Albertirsa és Cegléd között, távolsága Budapesttől csak hatvan kilométer. Vonattal is autóval is jól elérhető, az erre járók többsége mégis csak átrobog rajta. Nincs itt semmi látnivaló – gondolják, pedig tévednek. Látni-, enni- és innivaló is akad itt olyan, amiért érdemes megállni, akár egy egész napra is.

A 4463 lakosú község első okleveles említése 1281-ből ered, de a terület már sokkal korábban lakott volt. Neve a honfoglaló magyarsággal együtt bejött, török eredetű barsziloktól származik, az évszázadok során alakult át és lett a barszilból bercel, majd a közelség okán a nagyobb település neve is hozzáragadt: mai neve Ceglédbercel. Történelme regényes. A tatárjárás után a vidék pusztasággá változott, a helyzet a törökök kiűzése után sem volt jobb. II. József döntése alapján – 1775 táján – Hannover környékéről telepítenek ide evangélikus vallású németeket. Kezdődhetne a fellendülés – amíg a kolerajárvány közbe nem szól. A járvány elmúltával újabb betelepítés következett és a környékbeli sváb településekről is sokan költöznek ide. Ők már katolikusok, 1801-ben templomot is emelnek, 1804-ben szentelik fel, Nepomuki Szt. János tiszteletére. Késő barokk stílusában a környék ékessége, ma kitűnő állapotban van, felújították és 2000-ben újraszentelték.

Az I. Világháború innen is számos áldozatot követelt – nevüket külön emlékmű őrzi – a másodikban pedig a németek számára vált fontossá a hely a két vasútállomása miatt. A Vörös Hadsereggel szemben itt nem volt komoly ellenállás, a falu nem pusztult el, annál inkább a lakossága. A harcok végeztével, 1944 karácsonyától 619 embert, főleg fiatalokat visznek a Szovjetunióba kényszermunkára, közülük 159-en sosem tértek haza. Az utolsó elhurcolt 1949. november 4-én jött vissza, azóta ez a Falu Napja. Az itthon maradtakat – svábok lévén – a kitelepítés sújtja, 416 embert költöztetnek erőszakkal Németországba. Helyükre a felvidékről érkeznek onnan kitelepített magyarok. A két tragédia áldozatai tiszteletére 1991-ben felavatott emlékműnél minden évfordulón lángot gyújtanak.

Az újabb fejlődés 1960-tól kezdődik, a vasút a legfőbb munkaadó. Néhány év alatt kiépül az ivóvíz hálózat. Óvoda, iskola már régtől működik – korszerűsítik. A nyolcvanas években elkészül a gáz-, a telefon- és a szennyvízrendszer, a járdák és az orvosi rendelő – mindez hitelfelvétel nélkül! Ma már minden utca szilárd burkolatú. A községháza és az 1832-ben épült első iskola teljes áramellátását napelemek adják. Elérhetővé vált az internet, a készülékek használatára az időseket is megtanítják. A falu polgármestere, Török József a harmadik ciklusát tölti, mindig függetlenként indul, ellenjelölt nélkül választják meg. Az Önkormányzat tervei között szerepel a közeli Aranyhegyen egykor volt Kálvária újbóli megépítése, kilátó, vendégvonzó pincefalu, és egy közös kerékpárút a környező településekkel.

Mindezeken túl a polgármester másra is büszke – joggal. Nem véletlen, hogy pincefalut szeretnének, a környéken ugyanis igen kitűnő borok teremnek. Hét-nyolc borászat is működik errefelé, az ő tevékenységüket fogja össze az 1997-ben 33 alapító taggal létrejött Unghváry László Borrend. Zászlós boruk, a Cserszegi Fűszeres, bármilyen versenyen megállná a helyét. Különlegességük a Zöldszűz, egy Zöldveltelíni telepítés első termése. Finom, intenzív illatú, könnyű bor. Igen alkalmas baráti beszélgetésekhez, nyári fröccsözésekhez. Az agyagos talaj miatt ásványossága is érezhető. A Blanka címkéje alatt Sauvignon Blanc rejtőzik a palackban, a Majális pedig egy Kékfrankos rosé, a húsvéti sonka mellé ideális. A Vérnász, egy könnyű vörösbor házasítás, 70:30 arányban Kékfrankos és egy ismeretlen olasz szőlő borából készül. Története regényes. A II. Világháború alatt a faluban ápoltak egy sebesült olasz katonát. A háború után visszajött az őt ápoló családhoz, és hozott egy marék szőlőveszőt. Ma sem tudja senki, milyen fajta, de kitűnő festőszőlő vörösborokhoz.

A faluban mind a mai napig élőek a sváb hagyományok. Az érdeklődőket 1996 óta várja a falumúzeum. Baltimor sárga és ultramarin kék festésével az átutazó figyelmét is magára vonja. Berendezése, a hagyományos bútorzat, a helyi kézművesek munkája, és láthatók itt a népviselet ruhadarabjai is csakúgy, mint a Német Nemzetiségi Ifjúsági Egyesület táncosain, amikor fellépnek. A magyarországi németek közül itt van az egyik legszínesebb viselet. A lányokon 3-4 fehér alsószoknyára egy színes felső borul, azt fényes, fekete, ünnepi kötény egészíti ki. A mellény változó lehet, de hátul mindet rózsa díszíti. Ünnepeken a sváb konyha jellegzetessége a „Berceli lakodalom” kerül az asztalra. Tyúkhúsleves – hús nélkül – csak aprólékkal. Követi a milikrein, a tejszínes, vaníliás, főtt hús, fahéjas mazsolával. Utána jön a „prádli”, bőrös oldalas, csont nélkül, kemencében ropogósra sütve, fűszerezve, párolt káposztával. A sütemény, kuglóf.

Ceglédbercelen nem csak a sváb hagyományoknak van becsülete. Itt azt tartják: a közös égbolt alatt tizenhárom nemzetiség él Magyarországon. Az együttműködés számára pedig a legjobb teret a kultúra kínálja. Szeretnének megvalósítani egy kitűnő gondolatot. Jó lehetőség lenne egymás megismerésére, ha a tizenhárom nemzetiség tizenhárom év alatt sorban bemutatná önmagát. Erre a falu védőszentjének, Nepomuki Szt. Jánosnak ünnepén, minden évben május 16-án, a búcsú nagyszerű alkalom lehetne.

A fiatal táncosok itt az elmúlt években már felelevenítettek egy – még a két világháború közötti időből származó – népszokást, a Báránytáncot. Régen egy élő báránnyal táncolták, amit az ünnep végén kisorsoltak. Ma már csak egy nagy plüssbárány a főnyeremény, de biztos, hogy azok sem éreznének csalódást, akik idelátogatnak erre az alkalomra, megkóstolják a sváb ételeket, az itt termett borokat és táncolnak egy jót a sváb fúvószenekar muzsikájára.

Révay András