Meleg van
Meleg van.
Az utcán a hőség rám szakad.
Nehezen viselem.
1.
Melege van a kiskutyának is. Egy alig árnyékoló lámpaoszlop tövében fekve liheg a Bajcsy Zsilinszky útba torkolló Andrássy út utolsó gyalogátkelője mellett, a kismetró (hajdani nevén földalatti vasút) lejáratánál. Felismerem, de nem vagyok biztos benne, hogy ő az. Gazdája a lassan induló autósorból aprópénzzel teli sapkával bukkan elő, ő is ismerős. A lány az, aki az úton átkelő gyalogosoknak háttal a karikával, és a kutyával egyperces műsort ad a megálló kocsisor utasainak, majd kalapozik náluk érte.
Vagy ő egy másik lány?
Két és fél éve, amikor a mutatványa engem egy verssorra emlékeztetett, az autókban ülők közül néhányan – egy-két gyalogoshoz hasonlóan – a cilinderébe ejtették a pénzt, most a sapkájába. Miközben ránk zuhog a nap, többször végig nézem a produkciójukat, amiből – ha egyáltalán ő az – hiányzik valami. Nem a mosoly, nem a kecsesség, a hajlékonyság, a lebbenés, a kiskutya is éppen úgy ugrik át a karikán, szökken át a lány két vékony lábszára közt, és repül át válla fölött, ahogyan két és fél esztendeje.
Mindketten profik.
Talán éppen ez zavar, hogy feladatot végeznek el.
Meg az is lehet, hogy a produktum költőiségét a meleg öli meg.
Esetleg én lettem öregebb, amiért másoknak látom őket.
Vagy valóban mások?
– Az lehetetlen – válaszol erre a kérdésemre a lány. – Csak ketten vagyunk hulahoposok ebben az országban, akik a kutyájukkal párban ezt csinálják, és tervezetten elkerüljük egymást. Tudja, fárasztó ez
nagyon. Izsákról autóval bejárni ide…
– Izsákról? Ott született?
– Dehogy. Pesten, a Vas utcában. Ott letelepedni készülök. Bejártuk egész Európát és huszonnyolc éves vagyok.
– Nem látszik annyinak.
– Éppen ez az. Azt látja rajtunk, hogy elegünk volt. Izsákon vettem egy tanyát. Mondja, nincs melege?
2.
Egy utcalány, vagy inkább utcaasszony szólít meg a Nyugati tér kevéssé átforrósodott aluljárójában.
– Szex?
– Hogy mi?
Persze, értem a kérdést. De Karinthy Cininek a bécsi kurvautcában elsütött poénján gondolkodom, amihez hasonlót elsütni itt és most nekem is alkalmam lehet.
– Hát szex! Nem akar?
– Ebben a melegben?
– Van kégli. Hűvös.
– Mégis mennyiért?
– Öt.
– Ötszáz?
– Öt rongy.
– Az is kevés.
– Hogy-hogy kevés?
– Annyiért nem megyek.
3.
A fekete táblán a Szondi utcának a Székely Bertalan utcai kereszteződésénél lévő hentesbolt kirakatában krétával írják ki az aznapi, viszonylag olcsón ebédre kínált, a pultnál állva elfogyasztható (vagy elvihető) ételek nevét. Amely ételek adagolható részéből féladag is kérhető.
Dél van, és nagyon-nagyon meleg.
A fekete tábla előtt, odakint egy már olvasni tudó kislány toporzékolva bömböl.
Potyognak a könnyei.
A férfi, aki izzad az általa viselt összemeszezett overálban – és feltehetően a kislány apja – messze hangzóan üvöltözik vele. Azért hangos, hogy túlkiabálja a lánya bömbölését.
– Ne kérj pénzt! Az a te bajod, hogy rosszul gondolkozol. Meleg van, süt a nap és otthon van vizünk!
Nekem nincs szavam.
Bent vagyok a boltban, ők meg odakint.
És meleg van nagyon-nagyon.
Aczél Gábor
(Joanne Donnelly / Heat Wave)
Author: Aczél Gábor
Korábbi, már elég régóta nem megszerezhető szakképesítésem betűszedő mester. A gimnáziumot nyomdászként, az egyetemet újságíróként fejeztem be. Ez utóbbi pályáról a pécsi Dunántúli Naplónál gyakornokként végzett másfél évi munka után – rendszerellenes tevékenységért kapott rendőrségi figyelmeztetés okán – 1965-ben “eltanácsoltak”. Nagy szerencsémre – és Nagy Jenő főszerkesztőnek köszönhetően – a Dunaújvárosi Hírlapnál mégiscsak elsajátíthattam ennek a másik mesterségnek az alapjait. Innen már főszerkesztő-helyettesként kerültem vissza a fővárosba 1980-ban, s lettem a Központi Sajtószolgálat egyik szerkesztője. Miután 1988 januárjában, immár főszerkesztő-helyetteseként (talán az ország egyetlen vezető beosztású szerkesztőjeként) az elsők között aláírtam a rendszerellenes Nyilvánosság Klub egyesületalapítási felhívását, s nem sokkal később a Központi Sajtószolgálatot nélkülem olvasztották be az MTI-be, a Települési (akkor Tanácsi) Önkormányzatok Országos Szövetsége 1989-ben általam alapított, ÖNkormányzat című országos havi folyóiratát szerkesztettem (előbb mellékállásban, majd kényszervállalkozó főszerkesztőként) húsz éven át. Voltam még megszűnéséig a Képes Sport olvasószerkesztője, aztán a Vasárnapi Hírek főmunkatársa, a rendszerváltoztatást követően mellékállásban folyóiratszerkesztő a Pénzügyminisztérium sajtóosztályán, majd a frissen alapított Új Magyarország olvasószerkesztője, az Esti Hírlap napos szerkesztője, a Magyar Hírlap címszerkesztője, majd az Esti Hírlap főszerkesztője is. Később, 2009-ben – országos önkormányzati kapcsolataimat és tapasztalataimat értékesítendő – nyugdíjas vállalkozóként Vince Mátyás, az MTI elnöke szerződtetett a távirati iroda Önkormányzati Sajtószolgálat című online-kiadványának kialakítására és önálló szerkesztésére. E munkakör sikeresnek minősített ellátása ellenére a szerződésemet 2014. január elsejétől – indoklás nélkül – megszüntették. Van két nagyfiam, hat unokám, második feleségemmel, gimnazista lányommal és Fahéj nevű kutyánkkal Budapesten élek.
3:25 du.
Grat.
5:18 du.
Szukits Rezső
2018 július 14
3:25 du.
Kösz.
10:07 du.
Na ja, manapság már a meleg is másmilyen… Ma már mindenki ásványvizes palackkal megy az utcára, nehogy az alatt a fél óra alatt „stenmencs” [Karinthy] kiszáradjon… Egy barátnőm is így tett, amikor bevásárolni ment. Aztán hazafelé a buszon bámészkodás közben meg is húzta… a frissen vásárolt mosogatószeres palackot…
Egyébként amikor kisgyerek koromban a nagymamámhoz mentünk látogatóba, a helyi kocsma előtt kellett elhaladni. Én állítólag olyankor mindig példázódni kezdtem a papámnak, hogy szomjas vagyok. Az apu pedig azt válaszolta, hogy majd iszunk a nagymamánál, az már csak néhány perc… 😀
8:20 de.
Igen, ma valóban mindenki egy palack vizzel sétál–itt Kanadában is. (Vagy nálunk reggelente egy félliter gyenge kávéval.) Bár én a nyolcvanas és korai kilencvenes években voltam kisgyerek, én is arra emlékszem, hogy ha szüleimmel, nagymamámmal vagy más rokonnal voltam, kibirtuk otthonig és ott ittunk. 🙂
9:55 de.
Kánilulában kéremszépen reggel meg kell inni jó nagy bögre FORRÓ teát.
A Néphadseregben ez volt a gyakorlat.
De ott nem babra ment a játék, nem lehetett csak úgy kigombolni a ruhát.
Az elmélete a következő a dolognak:
Csökkenteni kell a hőmérséklet-különbséget belül a környezethez képest.
Ezáltal csökken a páciens meleg-érzete is.
Ennek analógiájára télen
viszont nem segít a jeges téjja DDD
12:22 du.
Geyza,
Amikor Törökországban jártam, ott is azt tapasztaltam, hogy mindenhol forró teát szolgáltak fel a kánikulában–kis üveg poharakban fekete teát, vagy édesitett alma teát. Először skeptikus voltam, hogy ez igy kóser lehet–aztán tapasztaltam, hogy valahogy tényleg működik az elmélet a gyakorlatban. 🙂
9:18 du.
Hidegben na-ná hogy a rum a menö, és a vodkácskáról se feledkezzünk meg!
Indiában is a meleg miatt isznak forró teát!
Ifjabb koromban én is éveken át gyakoroltam, sok-sok teát megittam azon-tájt, elsősorban Earl-gray volt az alap – tejjel
6:27 de.
Christopher Adam:
„Igen, ma valóban mindenki egy palack vizzel sétál–itt Kanadában is.”
Nem fagy jéggé útközben? 🙂
5:05 du.
jó kis írás! (már én is átvettem ezt a vizzel közlekedést)
7:30 de.
Hát, ha már meleg van ez sem semmi! -:))))
http://diamonds.cafeblog.hu/2018/07/16/sirsz-az-orvosi-rendelore-kitett-papirtol/
2:40 du.
A legjobb ilyenkor vizbe menni! En Budapesten minden strandon voltam, de legjobb volt a Duna vize! Igaz, hogy koszos es folyik, de NEM melegszik fel,mint a Balaton vize!
3:18 de.
Hölgyeim és Uraim! Nem tűnt fel valakinek, hogy noha valóban nagyon meleg van, mégsem a melegről szólnak a fentiek.