Ez a mondat, egy Paul Valéry idézet, Sinkó István művészeti író beszédének végén hangzott el, a Nádas Alexandra és Nagy Gábor művészházaspár közös kiállításnak megnyitásakor, a FUGA Budapesti Építészeti Központban. Pedig igazsága annyira kétségbevonhatatlan, hogy szolgálhatna akár a kiállítás vezérfonalául is. A szeptember 3-ig megtekinthető közös tárlaton ugyanis mindkettőjük művészetének egymást megszólító vonásaival találkozhat a közönség.

Nagy Gábor és Nádas Alexandra műveiben a sajátos történés idődimenzió- és a valóság–igazság egysége jelenik meg. Tájakat, történeteket, eseményeket is látunk a kiállított képeken, és arcokat a múltból. Jószerint retrospektívnak is nevezhetnénk a művészpáros mostani, bemutatkozó tárlatát a Fúgában. A falakon a 90-es évek elejétől bukkannak, fel Nagy Gábor életművének darabjai, és Nádas Alexandra nyomatai, festményei között is találunk néhányat a 2000-es évek kezdetéről. Egy alkotó-házaspár munkásságának áttekintésekor a nézőt a hasonlóság és különbözőség izgatja. Itt kevés a hasonló, annál több az eltérő. Határozottan szembeötlő a stiláris, felfogásbeli és az egyes helyekhez, témákhoz való megközelítés mássága.

Nagy Gábor annak a generációnak kiváló alkotója, mely a látvány elbeszélő – gyakran illusztratív – megközelítését a jellé alakítással tette újszerűvé. Róla egyszer a Nemzeti Galéria korábbi főigazgatója, Bereczky Lóránd azt mondta: „Annak a generációnak, amelynek a művésszé éréshez és az életmű kiteljesedéséhez a XX. század adta a keretet, és amely generáció nagy reményekre jogosít még a XXI. században is, Nagy Gábor az egyik jelentős mestere.” Az ő korábbi munkáin, de a Fűkatedrális sorozaton is jól tetten érhető ez a valóságszimbólum-jel viszonyrendszer. Tájképei, tájakról mesélő képei, vagy újabb munkáin életképei, melyek emlékképek is egyben, mindig a jelhagyás, a gesztus, a szimbolikus forma megjelenítésével gazdagodnak. Tünékeny és álomszerű, rebbenő foltok, vonalak, motívumtöredékek kapcsolódnak élethelyzetek, portrék kidolgozott, realisztikus részleteihez.

Nádas Alexandra is átírással, a tájak tárgyak elemzésével indította művészi életművét, majd ez az évek folyamán a tájnaplók finom, pasztellszínű geometriájába, Kleet és Vajda Lajost egyaránt felidéző átírásokba hajlott. Festményeiről szólva első helyen említendő a kézművesi áhítat, az anyag feltétlen tisztelete, és a teljességre való törekvés, a hajdani ikonfestőkével rokon szándék a maximális megvalósítás tekintetében. Azután a toszkán élmények hatására megjelent a kora-reneszánsz (inkább későközépkori) szín és tértapasztalás. Arcok, álmodozó, finom és időn kívüli női portrék bukkannak elő geometrikus terekből Már rózsaszínek és érzéki szürkék, zöldek és bordók is előkerülnek a palettán. Valamennyi együtt, egységet képez, a néző nyugodtan sétálhat egyiktől a másikig, egyiknél sem érez semmi idegenséget. Szinte minden ismerős, bár magunk sem tudjuk pontosan, miért?

A képek majd mindegyik sorozata, festmény-csoportozata ikonosztázhoz hasonló összeállításban kerül elénk, s mint közismert, az ikonosztáz maga egy reprezentatív kapu a profán, hétköznapi valóság, és a trandszcendens világ között. Immár külön-külön szemlélve az egyes darabokat, feltűnik a felületképzés azon sajátossága, ahogy az alkotó a hol perspektivikus, hol axonometrikus térszegletet, és a kiszemelt motívumot egybeszövi, megteremtve így azt az elégikus csendet és mélységet, melyből a tudat mélyén lappangó jelképek, nosztalgikus töredékek előhívhatók. Komponálását poétikus rendezettség jellemzi, A képeken visszatérő motívumok a tényszerű megfogalmazás mellett mágikus, balladai hatóerővel bírnak. Nádas Alexandra a tiszta megfogalmazást illetően tudatosan vállalja az Európai Iskola szellemi örökségét, ugyanakkor megjelenik nála egy olyan metafizikus, elégikus, csak reá jellemző szín-hangszerelés, amely minden munkáját költőivé nemesíti.

Mindeközben Nagy Gábor csongrádi múltidézése fel- és megidézett arcokban ceruza és krétarajzok segítség ível, az idő sodrában elveszett majd újra felbukkanó karakterek megformálásában keresi a történéseket, a megtörtént múlt igazságait. Tehát a művészpáros más és; más formák között más és más helyszínek élményeinek hatására (Csongrád, Mirabell, Toszkána), egészen eltérő formajegyekkel, a múlt és jelen közti átlépéseket, képi időutazásokat tesz meg napi alkotói gyakorlatában. Az igaság történéseinek kutatásában, a mély gondolatiság segíti őket.

„A mély gondolatnak olyan ereje van, mint egy gongütésnek egy boltozatos teremben. Megzendíti a teret, ahol olyan dolgok találhatóak, amiket nem ismerünk” – írta le egyszer a XX. századi francia költészet kimagasló egyénisége, Paul Valéry – és ez valóban igaz a házaspár közös kiállításán látható képekre!

Révay András