Egy olasz szalmakalap
Mintegy 170 éves színműhöz nyúlt vissza a Thália Színház legújabb bemutatójával, de a közönség ezt egy cseppet sem fogja bánni. Igaz a címét megváltoztatták, ám a felhőtlen szórakozást ez sem veszélyezteti. A szerző neve sem túl ismert, noha a maga korában igen népszerű volt. Még a Francia Akadémia is a tagjai sorába választotta. A komédia, amit most „Nyakamon a nászmenet” címen láthatunk, kiváló lehetőséget kínál a szereplőknek a könnyed bolondozásra, a nézőknek pedig, hogy néhány órára elfelejthessék a hétköznapok problémáit.
Eugène Labiche (1815-1888) francia drámaírót sokáig, mint az első számú komédiaszerzőt tartották számon, szinte egész Európában. A most Budapesten bemutatott darabját 1851-ben írta, eredeti címe Un Chapeau de Paille d’Italie (Egy olasz szalmakalap) volt. Nem egészen indokolatlanul. Ugyanis e külföldről hozatott, értékes szalmakalapnak a ritkasága okán – mint azt a néző majd tapasztalni fogja – legalább hússzor forog veszélyben egy esküvő! Valójában nem a kalap miatt, mert mindjárt a legelső perctől kezdve az már nem is létezik. Megette egy bérelt ló! 
Ám, hogy a dolog bonyolultabb legyen, az előadás drámai felhanggal kezdődik. A Lohengrin című operából Wágner híres Nászindulóját: „Hűség kísér, szent égi fény…” énekli a feketébe öltözött kórus. Szóval a néző is félre van vezetve! Labiche színdarabjaira jellemző, hogy a saját tapasztalataiból merített jellemtípusokkal dolgozik. Ők rendszerint nevetséges helyzetbe kerülnek, és ilyenkor ritkán viselkednek értelmesen. A néző ezeken mindig jókat nevet. Az egyik ilyen típus az öregember, ő elsősorban bőséges humorforrás. 
Így hát ebben a komédiában is fontos helyet kapott az egyik rokon, Vézinet bácsi. Nemcsak öreg, süket is, mulatságosan mozog, az italt sem veti meg. Elnyűtt, barna öltönyében Nagy Viktor kitűnően testesíti meg ezt a figurát, élethű alakítását sokszor jutalmazza a nézők kacaja. Ha jelen van a színpadon – és sokszor van jelen – olyankor rajta kívül nem is nagyon lehet másra figyelni. Ráadásul a darab végén váratlan, meglepő kulcshelyzetbe kerül. Ahogy a cselekmény pereg, szinte majdnem minden percre jut egy félreértés, amit előbb-utóbb meg kell magyarázni. Az kész csoda, miként képesek a művészek az előadás alatt nevetés nélkül kibírni a sok baklövést, majd azokat követően a mellébeszélést. 
A vőlegény (Jaskó Bálint) mindent megtesz, hogy kikapaszkodjon a csávából – ráadásul ártatlanul került bele – egy szerencséje van. Ő Párizásban él, a menyasszony családja falusi. Bármit elhisznek, mert hát az Párizsban így szokás. Az apósa (Görög László), a legkisebb balfogás láttán azonnal le akarja fújni az esküvőt, ám ő a jó szándékú, de együgyű falusi típusa. Akármilyen képtelen magyarázattal is megelégszik: „csak ezt akartam hallani” – és már mehet is minden tovább. A legközelebbi slamasztikáig! A történet persze nem azért francia, hogy a vőlegénynek csak egy menyasszonya legyen. Ígért ő már házasságot másnak is, és mi sem természetesebb, hogy ezen a napon az előző arajelölttel is összetalálkozik. 
Ha még csak találkozna, de rászorul Clara, (Mórocz Adrienn) a kalapbolt tulajdonosának segítségére! A francia vígjátékoknak szinte elengedhetetlen alkotórésze a zene. Ebben a komédiában is elhangzik néhány dal és Clara dala után már be is jön az első nyíltszíni taps. Lesz még több is. Furák Péter zenei vezető jó érzékkel válogatott össze ismert és kevésbé ismert melódiákat, Varró Dániel írt hozzájuk új szöveget. A közönség hálásan jutalmazza az első felvonás fináléját, a híres nápolyi Funiculi, funicula előadását, az sem baj, hogy ez dal a darabnál harminc évvel később, csak 1880-ban született.
A második felvonás is egy pajzán kupléval kezdődik. 
Udvarias Anna egy meglehetősen szokatlanul felszerelt pékműhelyről, no meg az abban játszódó eseményekről énekel, a műhelyben ugyanis egy szeparé is van. Elvégre Párizsban vagyunk. A nyíltszíni taps itt sem marad el, és amint az várható, további bonyodalmakban sem lesz hiány. Szorgalmasan segít ebben a násznép, amelyik hat taxival érkezett a falujukból Párizsba, a fényes, fővárosi esküvőre. Ám az már egy ideje mindinkább távolodni, sőt elmaradni látszik, aztán lehet, hogy mégis megvalósul vagy mégsem. Lassan már a néző sem ismeri ki magát, éppen most, hol is tart a történet. No de hát pont ez egy vérbeli komédia legfontosabb jellemzője – nem igaz? Amikor minden véglegesen összekeveredni látszik. Joggal feltételezhetjük, hogy Eugène Labiche a katonákat sem nagyon szívelhette. 
A cselekmény fő szálának fontos szereplője egy másik típus, az „izomagyú”. Kezdetektől jelen van a darabban a durva katona (Szabó Győző), nem túl eszes, de verekedni nagyon tud. Az ő szeretőjének (Gubás Gabi) – mondanunk sem kell, férjes asszony – a kalapját ette meg a ló, éppen az aktuális pásztoróra idején. Sok zavart csinál a katona, mindenkor a legrosszabbkor jelenik meg és mindent erővel akar elintézni. A következményekkel nem foglalkozik, fel sem méri a békés megoldás lehetőségét. A színházi szabály persze itt is érvényes: megtapasztaljuk, hogy a durva külső érző szívet takar. Mi másból derülhetne ez ki, mint kettőjük szerelmes dalából, mely igencsak tetszik a közönségnek.
El ne felejtsük, hogy vígjátékot látunk, a darab végére – ha nehezen is – de minden a helyére kerül. Közben a násznépet letartóztatják egy kicsit, még a katona is rács mögé kerül, de aztán ez is elrendeződik, ahogy annak már történnie kell. Igaz a várva várt esküvőről a néző lemarad, csak a bájos menyasszony, Céline (Sóvári-Fehér Anna e.h.) néhány elejtett mondatából szerzünk tudomást arról, hogy napközben valahol, valamikor mégiscsak megtörtént a házasságkötés. Neki ebben nagy szerepe van, hiszen majdnem minden akadálynál ő volt képes meglágyítani a papa szívét. Nincs is már hátra, mint egy fergeteges, zenés, táncos finálé, ahol a legvégén még a főbűnös, a kalapevő ló is előkerül!
Author: Révay András
Dr. Révay András: (Budapest, 1944. febr. 28.) A Semmelweis Orvostudományi Egyetem Rektori Hivatalának oktatási vezetője (1979-99.), tíz évig a Magyar Fulbright Egyesület alelnöke, kommunikációs és környezetvédelmi szakember. Mindezekkel párhuzamosan, 1972-től újságíró. Érdeklődési területe: egészségügy, utazás, gasztronómia, borászat, kultúra. Ma már nyugdíjas.
3:52 du.
170 ecves darabot jatszani egy masik nev alatt???
Hat az nem a szerzoijog elleni kihagAS es csalas/hamissitas?
Ma meg egy ertelmes szindarab iro sem letezne ottan mar ?????
Kerem az ‘utolso tavozo zarja le as vilannyt’ !
12:04 du.
https://hu.wikipedia.org/wiki/Szerz%C5%91i_jog a vedelem 70 evig tart magyarban floridaban ? BENDEGUZ !
12:55 de.
BENDEGUZ
2024 április 19
3:52 du.
grizi
már éppen sajogni akartam, hogy nem lehetek jelen a Tháliában elfeledni a mindennapok nyűgét és zsivaját, erre jössz te ezzel a faramuci bugyutaságoddal!
tehát Aiszkűlosz és a többi drámáit komédiáit sem szabadna bemutatni, mert -ugye- a mai látogató és színpadra álmodó valamit mindig hozzátesz és hozzágondol {mongyuk azt, hogy ezernél több évvel ezelőtt is emberek éltek és teljesen hasonszőrűek a maiakhoz bajaikban és örömeikben} azzal nem plagizál, hanem életet lehell és leporolja, ami a funicula bedalolásával is hallható, az egy fergetes népdalszerű igazi délolasz kalamajka énekelve!
ugye W. Sommerset Maugham nem véletlenül ismétli az örökérvényűt: színház az egész világ nálatok kies usasztánban az a sok csepürágó sem képes eltolni, még te sem!
azért azt a lovat megnézném amint csócsálja az olasz szalmakalapot
1:00 de.
kedves Cenz Ura az a drágalátos, bűbájos és aranyos WordPress miért nem szereti, ha franciául írom be a „ma emberét”? nem ismétlem a szót, mert megint nem engedi be, de egészen el vagyok hűlve.
11:41 de.
BENDEGUZ
2024 április 19
3:52 du.
Szerintem inkább néz utána, ippeg azért, hogy pont a mű keletkezésétól eltelt 170 év a szerzői jogokat esetleg némileg elévültté teheti, ugyanis lehet, hogy már adoptálható, módosítható a mű szerzőjére való hivatkozással! Mellesleg nem ez az első eset a világirodalomban, hogy hivatkozott ötletlopás miatt az eredeti alkotás sikereit korszellemre és fogyaszthatóvá adoptálva bűntetlenül túlszárnyalták!
3:03 de.
Orsós Elemér
24.4.21.11:41
Tudtommal a szerzői jog 70 év eltelte után jár le.
Ugyanakkor a munkás,a dolgozó terméke jogilag nem is bizonyul alkotásnak. Amikor az ő termékét bárki eltulajdonítja, vagy kisajátítja – ‘stenments ellopja – azt nem minősítik plágiumnak sőt, az ilyen alkotásból eredő profitot a tőkés jogos nyereségeként ismerik-illetve könyvelik el.
Ígyaztán a bérmunka cérnavékony „szerzői joga” 🙁 egy, lényegében egyoldalú -a tőke hatalmán alapuló- munkaszerződésen csügg… Megszületésétől az alkotónak semmi köze a megalkotott munkatermékhez…
3:16 de.
Üdítő olvasni Révay András színi ismertetőjét. 🙂
12:51 du.
Szerzoi jog ide-oda, de az ugy megis a hamissitast bizonyitja, s azt hogy keptelenk meg a pesti szineszetben is elorehaladni, ill inkabb felhuzamodni a 70 vagy 170 utan is.
Na az gratulalhato, hova lettek az ertelmes szindarab irok????
2:49 du.
Jichak Permutter
2024 április 22
3:03 de.
„Ugyanakkor a munkás,a dolgozó terméke jogilag nem is bizonyul alkotásnak.”
Ilyen példákat akár a mai szobrászművészetből is lehetne említeni, mivel a legtöbb felkapott művész sajátkezi agyag vagy gipsz alkotását egy egyszeri kőfaragó szakmunkás méretarányosan felnagyítva kifaragja vagy egy egyszeri öntőminta készítő és öntőmunkás bronz szoborrá varázsolja, oszt a nevük még említésre sem méltattatik, az alkotásaikból eredő, nekik jutó értékhányadról meg ne is beszéljünk!
(Szegény, inhüvely gyulladásos Michelangelo meg mennyivel több csodálatos remekművet tudott volna alkotni, ha hasonlóan el lett volna kényeztetve, bár tartok tőle, hogy volt olyan rátarti, hogy nem adta volni ki kezéből másnak a vésőjét! 😀 )
3:23 de.
Bartók Béla, a legnagyobb magyar már anno letiltotta az összes
műve előadását, stb. ameddig Magyarországon utcákat és tereket
neveznek el Horthyról, Hitlerről és Mussoliniről…
3:25 de.
Warrior
22.3:16
Színjáték !
9:19 de.
Orsós Elemér
2024.04.22.3:03
Bizony sok igazság van ebben, és a hozott példád is ragyogó.
Ugyanakkor be kell azt is látnunk, hogy a kőfaragó szakmunkás
csak egy-egy bizonyos készséggel, a másolás szakmai adottságával
rendelkezik, miközben a művész nem csupán kőfaragó, hanem ő az
aki a kőtömbbe előre bele látja a modellt, illetve magát a
mű tartalmi értékét is…
Azonban az általam felhozott munkás „alkotása” esetében én
elsősorban annak gazdasági hozamát hangsúlyozom. Mégpedig azt
az „X” alapnyaghoz hozzáadott értéket, amit az ő szaktudása ill.
munkája tesz rá, hogy eztán ugyanabból „(X+Y)” darab,ill.”Z” áru
váljék majd. Nem arról van szó, hogy a munkást a komplex „Z”
áru értéke illetné meg, hanem csak arról, hogy költséglevonás
után e reál, nettó értéknövekmény százalékban is kifejezett
része őt illesse meg, a „tulajt” meg annyi, amennyit a
darabba befektetett (eszköz) állótőke amortizációs aránya abban
képvisel…
A digitalizáció korában(!) nincs messze az az idő, amikor a
dolgozót ezekről az arányokról is fel kell, hogy világosítsák,
amikor majd a”munkaszeződés” két „”egyenlő”” piaci fél
gentlemen’s agreement megegyezése lesz és nem sanda diktátum.
Felhozott példád Michelangeloról nem vetíthető ki modern
nagyüzem, v.gyártulajdonosára, mert Ő gazdaságilag inkább volt a
kisiparos archetípusa, aki olyan munkásokat foglalkoztatott,
akik inkább alkalmi munkások voltak s akiket egy-egy rendelés
befejeztéig foglakoztatott. Sőt Ő rendszeresen – a példádban is
– önmagát zsákmányolta-ki… Tehát azok a kőfaragók semmiképp
nem fedik a modern kapitalizmus hatalmas gyártelepeinek
üzemcsarnokaiban >tömegesen< dolgoztatott munkásait, viszont
akiket épp e speciális koncentrált körülmény tesz történelmi
osztállyá… 🙂
1:56 du.
Utcak, terek vislik ma Horthy, Hitler es Mussolini neveiket?????
De kiknek a tettei mind az ma ????????
Talan akik nemreg Marx,Lenin,Stalin neveket kenyszeritettek a Pesti utcak, terek neveinek. Hm?