A gyémánt függő
Homage a’ R. Chandler
Az irodám ablakán túl egész Los Angeles egy őrjítő ragyogás volt. Ez még nem lett volna baj, de a ragyogáshoz őrjítő meleg is társult, ami úgy a hátamra tapasztotta az ingemet, mintha második bőröm lett volna. Tiszta szerencse, hogy az ablakokra tapadt három-négyévnyi mocsok némiképpen tompította a fejfájdító ragyogást. De lehet, hogy nem is ettől fájt a fejem. Ezt abból gondolom, hogy ahogy ott álltam, és szokásomhoz híven nem csináltam semmit, érezhetően tiszta scotch-ot izzadtam ki magamból, szerintem kétszer annyi felületen, mint amennyim volt.
A dupla üvegek közül egy mumifikálódott lepke nézett rám. Én visszanéztem rá, de nem volt neki mit mondanom. Ő is hasonlóan érezhetett, mert jelentőségteljesen hallgatott. Jobb híján áthelyeztem magam a székemhez – kb. akkora erőfeszítést követelt, mintha mélyvízi búvárként kellett volna a felszínre emelkednem, lihegtem is tőle rendesen – aztán felpakoltam lábaimat az íróasztalra, legalább azok pihenjenek, és csak néztem magam elé. Az irodámban amúgy nem volt túl sok látnivaló: egy redőnyös iratszekrény, tele dohos L.A-i levegővel, egy polc, néhány jogi könyvvel, amiken a porréteg vastagsága arról tanúskodott, hogy utoljára talán Abraham Lincoln idejében üthették fel őket, a falon, bekeretezve, az engedélyem. A sarokban egy yukka küzdött az életben maradásért. Ez volt az összes, amin elkószálhatott a szem.
Raymond Chandler
A padlón egy vékonyra kopott szőnyeg, valamikor talán mustárszínű volt, de mostanra már inkább földszínűre koszolódott, benne gyanús foltokkal. Mindez attól lehetett, hogy már elég rég elvesztettem a bejárónőm telefonszámát, újat meg túl lusta voltam keresni. Velem szemben az ügyfeleknek szánt szék, ami kemény volt, és mindenre inkább alkalmas, mint ülésre, de az utóbbi időben nem nagyon voltak olyan ügyfeleim, akik huzamosabb idő eltöltöttek volna rajta ülve. Az igazságot megvallva, az utóbbi időben egyáltalán nem is voltak ügyfeleim.
Az íróasztal egyik fiókjában az irodai vésztartalék, egy üveg jó fajta malátaviszki, két pohárral, ki tudja, hátha még szükség lesz rá alapon, a másikban meg a 38-asom. Egy magamfajta magánkopó jobban teszi, ha ott tartja, mert a városi zsaruk valahogy nem örülnek, ha ilyesmire bukkannak az embernél. Volt ugyan rá engedélyem, tudtam is vele bánni, de ezek a zsernyákok általában nem valami barátságos fickók, egy pisztoly láttán meg egészen modortalanok tudnak lenni.
Már éppen azon voltam – bár még nem múlt el déli tizenkettő – , hogy a fejemben visszhangzó harangjátékot lecsillapítsam egy korty elsősegélyként alkalmazott viszkivel, amikor árnyék vetődött az irodaajtó matt üvegére. Tekintve, hogy nem vártam senkit, meglehetős kíváncsisággal lestem, mi fog történni. A postámat már behoztam – semmi érdekes, a szokásos reklámok, egy cég gyorsírásra akart megtanítani, amivel garantált állást kaphatok, egy másik titkárnőt közvetített volna, akár csak egy órára is – egy fizetési felszólítás a háziúrtól, egy horoszkóp, meg egy „tanuljunk könnyen, gyorsan németül” ingyenes füzetecske. A folyosót nem ma takarítják.
Az árnyék, ahogy közelebb lépett – gondolom, a táblát tanulmányozta, amire az volt írva: Philip Marlowe, magándetektív – határozottan emberi formát öltött. Aztán kopogás hallatszott.
Nyitva van! – mondtam a valóságnak megfelelően, meg, mert más hirtelenjében nem jutott az eszembe. Lemondó pillantást vetettem az irodai üvegemre, betoltam a fiókot, és magamhoz vettem az íróasztalról a lábaimat, ahol eddig szenderegtek.
Az ajtó kinyílt, és egy ötven év körüli nő nyomult be rajta. Alacsony, molett, szőke, dauerolt frizurával, méretre készített piros-fehér ruhában, piros cipőben, piros körmökkel és rengeteg arany ékszerrel nyaka körül. Néztem, ahogy az asztalom felé masírozott, és olyan érzetem támadt, hogy fiatalabb korában vagy tamburmajor volt az üdvhadseregben, vagy kiképző őrmester a tengerészgyalogságnál. Akkora kézitáskát szorított a hasához, amivel simán le lehetett volna ütni egy lovas rendőrt, lovával együtt.
-
Maga Marlowe? – kérdezte. A hangja után ítélve, úgy véltem, a második tippemre egész jó odszot kaphatnék Jimmynél, a kávéházi bukmékernél.
***
Tekintve a hőséget, meg a fejemben még mindig zúgó harangjátékot, és azt, hogy egyedül voltam az irodában, azt feleltem:
-
Legjobb ismereteim szerint, igen.
Ez nem tetszett neki, mert aranykeretes szemüveget öltött, és azon keresztül rosszallóan nézett rám.
-
Nem tetszik a modora, fiatalember! – recsegte.
-
Sokan vannak ezzel így, de hát nem is akarom én magának eladni – válaszoltam.
Egy darabig csak méregettük egymást, aztán gondolt egyet, és leült az ügyfelek részére fenntartott székbe. Olyan egyenes háttal ült, hogy nem is volt szüksége a háttámlára. Lábát keresztbe tette. Izmos, az én ízlésemhez képest túlságosan is izmos vádlija volt. Táskáját az ölébe csapta, mintegy védekezésül, ha éppen át akarnék ugrani az asztalon, hogy rávessem magam, köztünk legyen, mint a kínai fal.
-
Maga magándetektív? – kérdezte.
Ez már a második kérdés volt, ami komolyan gondolkodóba ejtett. Tényleg, mi is vagyok én tulajdonképpen? Az emberi tudat kérdései, amióta elolvastam vagy két fejezetet Nietzsche-től, egyre jobban izgattak. De csak igenlően bólintottam.
-
Akkor jó! – melegedett fel tekintete egy kicsit, éppen csak annyira, mint egy fagylaltgombóc a jégszekrény belsejében – mert nekem szükségem van egy diszkrét, és gyorsan dolgozó magándetektívre.
-
A diszkréciómban biztos lehet, mrs…
-
Miss Jankovic – nyomatékosította.
Rendben, legyen, de akkor honnan ez a rengeteg arany, amivel magát terheli? Majd kiderül…
-
Szóval, a diszkréciómban biztos lehet, miss Jankovic, ez nálunk alapkövetelmény, de a gyorsaságot nem tudom garantálni, amíg nem tudom, miről van szó!
Egy darabig habozott, mint aki nem akar túl sokat elárulni, de aztán, pirulva, ami az ő korában nem kis teljesítmény volt, kijelentette:
-
Eltűnt egy ékszerem. Egy nagyon régi, családi ékszer. Egy gyémánt függő. Még Európából hozta az anyám magával.
Valami kezdett derengeni a harangjáték hátterében: olvastam egy családról, akik Szerbiából menekültek, valami nemesi család, tekintélyes mennyiségű készpénzzel és ékszerrel, ami a pletykák szerint nem teljes egészében volt az övék, lévén, hogy a kedves papának bankja volt odaát, trezorral, széfekkel, de hát, nem kell minden pletykát elhinni.
-
Értem – válaszoltam igen okosan – de mégis, miből gondolta, hogy én vagyok a megfelelő ember?
-
A sofőröm javasolta. Ott vár lent, a kocsinál.
Kinéztem az ablakon. Az utca túloldalán egy Dodge parkolt, mellette egy fickó unatkozott. Kb. hat láb, két hüvelyk magas lehetett, nem szélesebb, mint egy sörös autó, füleit szürke nemezkalap szorította le, és egy kockás zakó tartotta össze, kb. akkora sikerrel, mint egy halcsontfűző. Ujjai közt sodrófa méretű szivar füstölgött. Olyan arca volt, hogy én a helyében nem mentem volna közel az állatkerti gorillaketrechez, nehogy szegény állatok sokkot kapjanak. Ráismertem. Willy Boy volt, egy igazi nehézsúlyú gengszter, akit évekkel ezelőtt kimostam egy utcai gyilkosság gyanújából. Abban kivételesen ártatlan volt. Úgy látszik, végleg jó útra tért.
-
Hát, miss Jankovic, jobb ajánlóm nem is lehetne – biztosítottam.
-
Szóval, vállalja?
Igyekeztem gondterhelten nézni, mint aki erősen töpreng, hogy ilyen piti dolgot vállaljon-e?
-
Sürgős?
-
De mennyire! A hét végén parti lesz a Yacht Klubban, és nekem okvetlenül viselnem kell azt az ékszert!
Magamhoz húztam az előjegyzési naptáramat, előre-hátra lapoztam benne, mintha szabad időpontot keresnék – pedig isten látja lelkemet, úgy egy hónapja csak szabad időpontjaim voltak – és hümmögtem.
-
Nos, ha így áll a dolog, miss Jankovic, mit szólna a holnapi naphoz?
-
Rendben. Megadom a címemet
Azzal belekotort a hatalmas kézitáskájába, egy aranyozott szegélyű noteszt vett elő, meg egy arany tollat, és lefirkantott valamit. A kitépett noteszlapot két, gondosan manikűrözött körme közé csippentve nyújtotta felém.
-
Mennyit kér a munkájáért? – érdeklődött nem túl disztingváltan.
Az előző jelenetre, no meg a gutaütött bankszámlámra gondolva gyorsan megszoroztam kettővel a szokásos napidíjamat, és kivágtam:
-
Ötven dollár egy napra, plusz a költségek.
-
Ötven dollár?
Úgy ejtette ki a számot, mint valami szitokszót. Gondolom, az ő köreiben, a konyakhoz a szivart ilyen bankókkal szokták meggyújtani.
-
De ne jöjjön kilenc előtt, mert akkor még nagyon deprimált vagyok – adta meg az irányvonalat.
Most mondjam neki azt, hogy nekem úgyis a személyzettel lesz dolgom? Előbb-utóbb majd csak rájön.
Miss Jankovic felállt, kemény hátra arcot csinált, és kiviharzott az irodámból. Nem fárasztotta magát köszönéssel. Én meg kihúztam a fiókot, és minden teketória nélkül rácsókoltam az üveg szájára. Elvégre keményen megdolgoztam érte.
***
Éreztem, hogy ez a nap se lesz sokkal jobb, mint a többi. Valami rossz íz a nyelvem alatt azt súgta, hogy ha nem kapom össze magam, délutánra megint csak az irodai üveggel lesz randevúm.
Így hát begyömöszöltem magam az autóm átforrósodott ülésébe, és elindultam a miss Jankovic által megadott címre. Az út Bay Cityig rövid volt, mint egy hajnali álom. A ház a Sunseten állt, és nem volt mögötte más, csak egy járónapnyi gondosan nyírt pázsit, az öböl és az óceán. Lehetett ott egy úszómedence is valahol, de onnan, ahol álltam, nem láthattam rá. Az alacsony, fehér bungaló, talán, ha tíz szobával, úgy terpeszkedett el, mint olvadó jégrém a fehéren izzó nap alatt. Égetett-cserép tetejével úgy próbált kinézni, mint egy ház, aminek történelme van, de szemlátomást kudarcot vallott. Újonnan, új pénzen épített volt. Egy rakás vadonatúj pénzen.
A japán háziszolga, aki a kapun beengedett, kb. olyan arccal nézett rám, amitől egy egészen undorító bogárnak érezhette volna magát bárki, akinek nincs akkora élettapasztalata a japán háziszolgák arckifejezésével kapcsolatban, mint nekem. Oldalt, a kocsi beállón, Willy Boy fényesítette a Dodge malomkerék nagyságú dísztárcsáját. A kora délelőtti időponthoz képest Eric von Stroheimnak volt öltözve, ami azért nem derítette mosolyra senkinek az arcát.
-
Miss Jankovic vár engem – közöltem a kis japánnal, aki mosolytalanul bólintott, és bevezetett egy nagy, homályos hallba, majd egy ajtón át ki, a teraszra, a vakító napsütésbe.
A japánnak időközben elegendő ereje volt ahhoz, hogy megszabaduljon savanyú ábrázatától, így majdhogynem undor nélkül adta át két ujja közt elhullott csótánypáncélként fogott névjegykártyámat miss Jankovicnak.
Miss Jankovic, valószínüleg a korai óra miatt, egy nádfotelben ülve fogadott. Pezsgőszínű selyem köntöst viselt, alatta vélhetően éppen annyi ruhadarabbal, ami elégséges ahhoz, hogy az ember lánya megmártózzon az óceánban. A köntös onnan, ahol én álltam, olyan domborulatokra engedett belátást, hogy annak csak a tizedétől a pápa minden bizonnyal feladná a nagyböjtöt. Miss Jankovic végigmért, ami, tekintve 185 cm-es magasságomat, nem volt éppen kis teljesítmény tőle, és törött üvegcserépként kéklő szemeivel úgy vizsgált, mintha először látna. Nézésétől leginkább egy itatóspapírra feltűzött bogárként kezdtem érezni magam.
-
Kér egy italt? – kérdezte.
Végig gondoltam az előttem álló feladat nehézségeit, és úgy véltem, nem árt megolajozni egy kicsit azokat a rozsdásan forgó kerekeket, amit az agyam helyén hordoztam.
-
Köszönöm, egy whiskyt, jéggel. De csak, ha pohárba kapom – válaszoltam udvariasan.
Miss Jankovic megrázott egy csengőt, mire egy szemlátomást keleti, finom bőrű, karcsú lány bukkant elő, aranyszínű, testhez simuló ruhában, ami jobb lábán egészen a csípőjéig fel volt hasítva.
-
Scotch jó lesz? – kérdezte miss Jankovic. Míg megpróbáltam leesett államat felszedni a padlóról, és letörölni a bamba vigyort a képemről, bólintottam.
Úgy éreztem, ha ez az angyal vitriollal teli poharat nyomna a kezembe, még azt is meginnám. A csengőt ettől a pillanattól kezdve merő anakronizmusnak tartottam. Egy gong sokkal jobban megtette volna.
Miss Jankovic hangja térített vissza a földre:
-
Hogy akarja kezdeni? – kérdezte.
-
Gondolom, megnézném a helyszínt – mármint, hogy hol tartja az ékszereit – aztán beszélni akarok a személyzettel – válaszoltam tőlem telhető elmésséggel.
-
Rendben, Miura majd oda vezeti. Előre bocsátom, ő, és Liu Csen, a komornám – így mondta, a komornám, amitől kezdtem magam egy kicsit kényelmetlenül érezni, tekintve, hogy az európai udvartartás fogalmi rendszerének ismerete nem tartozott éppen az erősségeim közé – természetesen minden gyanú felett állnak, őértük én állok jót!
Valami azt súgta nekem, hogy ha Eric von Stroheimet, a kis japánt és a keleti angyalt kivesszük a buliból, nem sok gyanúsított fog maradni, de ezt a gyanúmat nem osztottam meg miss Jankovic-csal.
Így hát csak álldogáltam ott, kalapommal a fejemen, úgy érezve magam, mint egy kókadt rhododendron, és vártam a whiskymet. Mikor Liu Csen megérkezett a párás falú pohárral – naná, hogy egy teniszütő nagyságú, veretes ezüsttálcán hozta – miss Jankovic, a maga módján, hellyel kínált:
-
Na, üljön már le, maga hegyorom, mert begörcsöl a nyakam, ha így kell magára néznem!
Elszakadva a selyemköpeny kivágása által nyújtott látványtól, bevetettem magam egy másik nádfotelbe, amelyik hangos nyiszorgással tiltakozott az őt ért atrocitás ellen, és gondozásba vettem az italomat. Hogy miss Jankovic poharában mi volt, nem láttam a rengeteg ernyőcskétől, lime szelettől és szívószáltól, de öt dollárt mertem volna tenni egy tízcentes ellenében, hogy nem limonádé.
Csendben ültünk egymás mellett, iszogattunk, mint aki reggelenként már jó régen így szokta múlatni az időt, bámultuk az öböl szél borzolta vizét, és nem csináltunk semmit. Neki ezt ötven dollárja bánta, de szemlátomást nem idegeskedett miatta. Miután kivégeztem szódás whiskymet, kifejeztem abbéli óhajomat, hogy hát akkor én nekikezdenék. Miss Jankovic csengetett, a kis japán megjelent. Én nem tudtam felfedezni csengetés és csengetés közt semmit, ezért reménykedtem, hogy talán a kínai angyal jelenik meg, de ez a csengetés Miurát hívta elő.
A kis japán szó nélkül intett, hogy kövessem. Mit tehettem mást, egy vágyakozó pillantást vetve az üres pohárra, összekapartam magam a nádfotelból, fejemre tettem a kalapom, udvariasan biccentettem miss Jankovicnak, és követtem Miurát, vissza a homályos hallba. A falon igen réginek látszó, megsötétült festményekről szigorú ősök néztek ránk, ki páncélban, ki selyemingben, buggyos nadrágban, ki meg zsakettben, cilinderrel a fején. Ők is azt a benyomást kellett volna, hogy keltsék, miszerint egy szörnyű régi, és borzasztóan előkelő családdal van dolgunk, de ez se nagyon sikerült.
Az ilyen képeket a bútorokkal együtt szokták kikölcsönözni, tartós használatra. No meg, miss Jankovic egyikre se hasonlított.
***
Miura bevezetett miss Jankovic hálószobájába, ami alig volt nagyobb, mint a Gare East központi csarnoka. A baldachinos ágytól a fésülködőasztalig csak háromnapi élelemmel felszerelkezve volt érdemes elindulni. Az ágy előtt a szőnyeget, feltételezésem szerint fűnyíróval ápolták és naponta gereblyézték. Amúgy a berendezés szolid volt, annyira, hogy Ava Gardner is elfogadta volna. Az egyik nyitott ablak előtt – mert volt belőlük egy néhány, és mind a messze húzódó gyepre nézett – egy teakfa asztal szerénykedett, hat fiókkal, meg egy tükörrel. Az asztal lakkozott lapján egy karkötő, egy bross és két nyaklánc hevert, laza összevisszaságban. Már messziről értékeseknek tűntek. Sejtésemet igazolta, hogy Miura olyan szemekkel figyelte minden mozdulatomat, mintha egyenként akarná nagy sebességű filmfelvevőre venni.
-
Ezek itt miss Jankovic ékszerei? – kérdeztem érdeklődve. Miura bólintott.
-
A többi fiókban is ilyesmik vannak ? – Miura ismét csak bólintott.
-
Nincsenek kulcsra zárva, vagy ilyesmi? – Miura felhagyott eddigi gyakorlatával, és a fejét rázta.
-
Máskor is elől szokta hagyni az ékszereit? – Miura a változatosság kedvéért megint bólintott.
Kezdett idegesíteni a pasas. Már azon voltam, csak a játék kedvéért persze, hogy kitalálok egy olyan kérdést, amire legalább egy bővített mondattal kellene felelnie, de arra gondoltam, hogy ez talán túlerőltetné szegény fickót, így hát inkább hagytam.
-
Az ablak mindig nyitva van?
Miura, legnagyobb meglepetésemre, minden látható erőlködés nélkül két mondattal is válaszolt:
-
Nem. Délután, mikor ide süt a nap, be szoktuk csukni a spalettát.
Ahogy kinéztem az ablakon, virágzó bougainvilleákat pillantottam meg, melyek egészen az ereszig kúsztak fel, valamint két, kertésznek maszkírozott embert, akik a füvön sertepertéltek.
Otthagytam Miurát, hogy hozza helyre magát a számára biztosan szokatlan verbális megterhelés után, és a házat megkerülve, kimentem a hátsó kertbe. Tényleg volt ott egy úszómedence.
A két kertésznek látszó, közelebbről szemlélve, valóban kertész volt. Egy férfi és egy nő. Késő harmincasok, kora negyvenesek, naptól megégett nyak és vállak, valamint egy spániel.
A férfi vékony, inas testén rövidnadrágját bőr nadrágtartó rögzítette, vállára hulló haját indián hajpánttal szorította a homlokára. Egy hortenziabokrot gyilkolt éppen egy metszőollóval. A nő ujjatlan trikót viselt, melltartó nélkül, és térdelve a füvet gyomlálta. Mivel úgy 15 kilót vert rá a férfire, főleg csípőben és mellben, ez a tevékenysége egy karthauzi szerzetest is kihozott volna a sodrából.
Közeledtemre felegyenesedett, és gyanakvóan nézett rám. A férfi adott egy kis előnyt a hortenziabokornak, és ugyanúgy tett. A spániel semmit nem csinált. Úgy látszott, hogy kedvelt engem.
-
Jó reggelt!- köszöntem.
-
Miben segíthetünk? – kérdezte a nő.
-
Szoktak maguk a házban is dolgozni?
-
Nem, kérem, az minekünk tilos terület, oda nem léphetünk be, de igazából nincs is miért – válaszolta a nő. A pasas úgy tartotta a metszőollót, mintha manikűrözni akarna, de valószínűen most, hogy nem volt vele dolga, fogalma se volt, mit csináljon vele.
-
Tudják, az az ablak melyik szobába nyílik? – lendítettem kezemet a ház felé.
Valamiért ez a mozdulat két mátyásmadárnak nem nyerte el a tetszését, mert hangos zsörtölődésbe kezdtek a bougaivillea ágai közt.
Mindketten először kinyújtott kezem irányába néztek, aztán egymásra, végül rám.
-
Miért, tudnunk kellene? – ez megint csak a nő volt. Ma ez volt a szereposztás. A spániel még nem gondolt arra, hogy ő is beszáll a társalgásba.
-
Azok a madarak régóta itt tanyáznak?
Megint egymásra néztek, nyilván, mert nem bírták követni a kérdéseim logikai láncolatát, ami őszintén megmondva, nekem is nehezemre esett volna, mivel éppen improvizáltam.
-
Ó, azok már évek óta itt élnek, ide-oda röpdösnek, néha még a nyitott ablakon is beröppennek, a kutyát sem érdekli, igaz, Ben?
Ben bólintott, hogy igaz. Ahogy elnéztem, bármire bólintott volna, amit a nő mond. Hirtelen ötlettől vezérelve elindultam a ház felé. A bougainvillea ugyan sűrűn nő, de nem annyira sűrűn, hogy ne tudtam volna felfedezni a mátyásmadár fészkét. Kértem Bentől valami botot, ő idehozta az úszómedence mellől a levélszedő hálót, annak a nyele elég hosszú volt.
-
Majd építetek egy másikat, vagy, ha nem teszik, pereljetek be – közöltem a madarakkal, és lepiszkáltam vele a fészket, ami tényleg nem tetszett nekik. Bennek és a nőnek sem. A spániel nem nyilatkozott.
A fészekben több söröskupak, egy kulcs és néhány színes üveggolyó társaságában ott csillogott egy gyémánt függő. Ben és a nő bambán nézték, ahogy a zsebkendőmbe göngyöltem. A spánielt nem érdekelte a dolog.
Visszamentem a hallba, azon át ki, a teraszra. Még hátra volt egy kis ornitológiai felvilágosítás, meg a házirend megváltoztatására vonatkozó javaslat, de az már gyerekjáték volt.
Visszahajtottam Hollywoodba. Az ötven dollár jólesően melengette a tárcámat.
Author: Ille István
Civil a pályán. Egészen más területen dolgozott, a politikához nem sok köze volt, de véleménye arról annál inkább. Három évvel ezelőtt egy társával együtt létrehozta az ellenszek.hu Demokritikus Vélemény Magazin internetes oldalt, aminek felelős szerkesztője. Szépirodalmi vonalon, Harunlarasid néven több, mint 60 novellát, több tucat önéletképet és úti beszámolót publikált a www.harunalrasid.nolblog.hu oldalán. Elkötelezett, azonban pártoktól független, baloldali értékrendű és világnézetű ellenzéki.
5:31 du.
Ez nagyonjó, István!! Teljesen visszaadja a chandleri hangulatot. A humort, az iróniát, a nyelvezetet..
Gratula!!
8:34 du.
Ejj Csendler.. Mindig is imádtam , kár hogy elkezdték utánozni.
( Eléggé otromba módon.Főleg ez a magyar bula , valami idétlen álnév alatt.)
A mi Raymundunkkal úgyvannak a plagizátorok mint Karinthyval :
A stílust talán tudják utánozgatni , de a filozófiájáról már lila gőzük sincs.
1:28 de.
geyza, nem plágiumnak szántam – ezért is áll ott: homage – hanem egy kis lazító stílusgyakorlatnak. mondjuk úgy, hogy meg akartam mutatni, ilyet is tudok, nem csak politikai ökölrázást, meg emberközeli helyzet- és jellemábrázolást.
chandler utánozhatatlan. ahhoz azt a környezetet, azt az életet, azt a világot ismerni kell.
amúgy rejtő jenőnek is megjelent két, vagy három eddig még ki nem adott (?!) kötete, de messziről bűzlött, hogy csak egy erőltetett utánérzés.
4:30 de.
Hát ez szuper volt.
Valamikor faltam a Raymond Chandler könyveket.
És nekem egy kicsit így is áthallásos ! (talán nem is véletlenül)!
Tudjuk mi-mik tűntek el, tudjuk hol a fészek, csak Philip Marlowe hiányzik.
Azért csak van ebben egy kis „politikai ökölrázás” a lazító stílusgyakorlat mellett ami különben nagyon jól sikerült.
Köszönet érte.
7:05 de.
hát, kedves szenzor, akkor te többet olvasol ki belőle, mint amit én beleírtam 🙂
10:17 de.
Nem tutam, hogy Ille ilyen jól tud angolból fordítani!
11:14 de.
sok minden mást sem tud még 🙂 nem, ille ilyen jól tud írni.
javaslom, próbáljon már meg valaki más stílusában írni, nomeg, fordítsa le angolra. garantálom, bele fog zöldülni.
tudja, bencsics, magának az ilyesmihez nincs tehetsége, tehát olybá veszem, csak az irigység szól magából.
legközelebb bradbury stílusában fogok írni, aztán meg örkényében.
ez utóbbit még le sem kell fordítanom 🙂
komolyan azt gondolja, hogy ez angolból fordított? akkor én igencsak jó műfordító vagyok 🙂
de, ha ide idézné az angol forrásszöveget, sokkal meggyőzőbb lenne.
de így csak a savanyú a szőlő rend lovaginája 😀
11:22 de.
Egyáltalán nem irigylem, tévedésben él…..
De úgy látszik sejtelmem igaz, hogy így reagált elismerő szavaimra.
11:29 de.
ez a fölényes gúny elismerés lenne? mégis, milyen az, ha valakit elmeszel?
12:50 du.
Illepityu:
Nem az a baj ha valaki ír egy Csendler-áthallásos kis dolgot , hanem az ha valaki ( a hüjebula pl. ) szakmányszerűen ír hat-hét vagy több regényt és kiadja. Aztán horribilis pénzeket keres vele , a sok barom hungaró-mafla meg falja azt a szemetet.
( És a villamoson tárgyalja ki nagy hangon , értő szemekkel a többivel.)
PEdig olvashatna Chandlert is , ott vannak a könyvei a könyvtárakban , a boltokban nem annyira mert nincs rá kereslet.
KEreslet Árvalányhajlandban csak szellemi szemétre van.
12:54 du.
Bencsics már megint belemotyog amihez lövése sincs.
Rájöttem mi a problémája a pszichéjével :
Ő egy ” graphonarcissa ”
( Új lelki betegség , magam fedeztem fel. Annyit tesz hogy kéjesen tetszeleg önön írásaiban. Ezért is van az hogy dührohamot szokott kapni ha egy két agymenését kimoderálják.)
1:04 du.
a fene tudja. ahhoz, hogy ilyet írjak, chandler ÖSSZES hazai kiadott művét elolvastam még sok-sok évvel ezelőtt. kb. úgy, hogy szinte megtanultam, ahogy jó páran rejtő jenőtől is tudunk idézni.
így vagyok a 22-es csapdájával, meg a marsbeli krónikákkal is.
azért ez egy kicsivel több, mint áthallás. ez, biza, egy jó kis utánzat.
most lehet kritizálni a beképzeltségem okán 🙂
2:49 du.
Figyelő!
Tanuld meg,hogy aki nem szolgált rá,azt dicsérni sem kell,
mert maga is tudja,hogy csak véletlenül alkotott valami
emberit,élvezeteset és normálisat,no meg csak az ő pártján illetőleg szintjén… állók tehetik ezt meg!
Meg különben is tisztában van a nagyságával….,hogy jössz
Te hozzá ehhez?!Te kis tudatlan….!
2:53 du.
hát, boda, maga reménytelen 😀
persze, érthető. mert maga még csak véletlenül sem tud alkotni valamit, amit meg mégis kierőltet magából, az, ugyebár, a csatornázási művek martaléka lesz 😀
amúgy tényleg, bencsics hol jön az én nagyságomhoz? 185 cm. 95 kg szín hús és izom, ami vagyok!
ehhez képest, maga is, maga sudár termetű asszony, kicsit csuffadt 😀
3:03 du.
Gyors reagálás,bravó!
Az „izomagyúak” nem mind okosak,ugye ? maga már csak tudja!
Ja és ne izgasson fel,nem megyek a” mogyoródra” picinyem..
No meg én úgy gondolom a sok selejt között egy közepes,nem nagy érdem,na pá !
remélem az „alkotó” is lepihen!
3:03 du.
Kedves István!
Kettő örömhírem van!
1.) 🙂 Frenetikus! Nagyon jó az írás! A végén a csavar?! Tetszik és köszönöm! Végtelenül szórakoztatott. A leírás is, ott éreztem magam a szobában, láttam magam előtt a tárgyakat, a szereplőket! Mintha moziban lettem volna, úgy peregtek az események!
Élvezetes, szórakoztató és nagyon jó! GRATULA!
*
2.) 🙂 Beszereztem egy KALAPOT!
Kellő időben és kellő alkalommal legyen mit meglengetnem!
MEGLENGETTEM! 🙂 ))
3:15 du.
ugyan már, boda, nem megy ez magának 😀
magát felizgatni, hát, eszembe sincs. nem kívánnék sérvet kapni.
az én mogyorómra meg, már megbocsásson, a lidérces álmaimban se jöjjön 😀
az értékítélete pedig, ugye, belátja, korántsem mérvadó.
szelíden szólnék: kettőnk verbális asszóját nem maga miatt olvassák élvezettel 😀
3:17 du.
bocsika, G.B, kiskegyed elfogult, de azért jól esett 🙂
3:21 du.
Ja azt elfelejtettem,hogy az én „képem” bár nem jelenik meg ezen a dicső fórumon,de ha igen azért sem kellene szégyen-keznem,látva azokat akik megjelentek!
De tényleg nem érdemel többet sem a cikk,sem a szerző.
3:23 du.
KALAPOSAN IS „eszt mondgya”?
Rám?
Nekem?
Ejnye?! 🙁 ))
Tehát „aztat mongya, hogy én elfogult?!” 🙁 ))
Ejnye!
:O
Olyat nem ismer el, hogy JÓ és KIÉRDEMELT KRITIKÁT érdemelt az Ön írása?!
Ejnye?!
LENGETEK! KALAPOT!!!! azért is, meg úgyis és kritikailag meglapozottan.
Tehát: LENGETEK!
KALAPOT! 🙂 ))
3:25 du.
Na azért nekem is van az olvasottság terén némi érdemem,bizony erre többször kapok visszaigazolást!!!
Ez engem teljesen kielégít (meg más…)de nyugodjon meg,próbálkozzon otthon,meg ahol még nem ismerik,ott biztosan sikere lesz!
3:27 du.
pedig nyugtalan éjszakáim lesznek, hogy mi többet is nem érdemlek meg 😀
tudja, ezen a dicső fórumon a szerzők mindegyike vállalja az arcát.
maga nem. biztos, hogy miatta nem kellene szégyenkeznie?
3:30 du.
mintha bodának meg bencsicsnek és a többi jobboldalbelinek nem ez lenne a véleménye.
de hát, ők nem mint szépírót, hanem baloldali véleményalkotót utálnak 🙂
3:33 du.
„Ez engem teljesen kielégít (meg más…)”
ez most komoly?
magát kielégíti valami?
mennyi idő múltán kell benne elemet cserélni?
3:39 du.
No szóval, megjöttem!
Van ám TALÁLATOM!
Igaz, hogy kb. 40 év „minusszal” – de találtam sok-sok hurrázót, akik lengetik!
A KALAPJUKAT!!!
íME:
http://youtu.be/cW6HplAFTF0
*
No, de a humora is t.Uram! Elvitathatatlanul jó. Amit az arcunk felvállalásáról írt, lehetséges, hogy Aki nem vállaja fel, oka van rá. Esetleg HÁROM SZEME van. Egy középen, s az az egy csakis Magát pásztázza.
🙁 sírjak-e? Avagy 🙂 )) nevessek-e?
Úgy döntök, az utóbbit választom, s közben LENGETEK!
KALAPOT! – Így a hatodik X után, már ez is sport teljesítmény, s nem kevés!
De Aki kiérdemli, Az kiérdemli és kész.
Vita lezárva.
Lengetés van! 🙂 ))
4:23 du.
Ez a szerencsétlen Stírölő jó partnerre talált. Lehet még marok Marcsikát igencsak tisztelgeti. Valószínű,mindkettőjüknek van ikertestvére.
8:27 du.
Pityu:
Amiket felsoroltál írókat és műveket azok nálam is alapműveknek számítanak , jelentős részét fejből tudom.
Kivétel talán a Marsbéli Krónikák , abból keveset tudok idézni deazzé :
” nagy fehér ember meg kell értened mi nem akarjuk hogy bármi bajod essék de te akadályoztad a játékot. Ezért van a tárgyalás , nem pedig azért mert Xii feje kettényílt eközben.”
4:03 de.
Kedves Gyuri10!
Kérlek, szépen. Olvasmányos stylusban, ha lehetne. Ezek a sorok NEM IDE illenek…
A nívót ne húzzuk le ilyen közönséges megnevezésekkel. Van ez az újság, mi a szerzők olvasmányos, értékes, nívós dolgokkal szeretnénk megtölteni az online felületét. Kérlek, fogd vissza magad.
Megköszönném!
🙂
Mármint, ha megfogadnád a kérésemet.
10:46 de.
Marcsi: Kérem jelentkezzen be a Gondolat weblapra, ott lelkesedéssel értékelnék olvasottságát, biztosíthatom, hogy óriás lehetne a törpék közt, mint egy modern Gulliver Lilliputban. Itt viszont olyan, mint Gulliver Brobdingnag-ban. Azért olvasottsága kisegítheti, hátha megmentik önt is Laputa polgárai (ha még élnek) és akkor még olvasottabb lesz.
1:55 du.
Hát vannak gusztustalan dolgok és emberek…több más! (értékes)
tulajdonság mellett!nemcsak gyémánt hanem szexfüggők….
ami ugye nem lenne szégyen,csak magánügy,meg aki csak beszélni tud róla(a semmiről)…az azért szánalmas!
Senkit nem érdekel!
2:05 du.
az, boda, valóban az. nem is értem, miért beszél róla 😀
persze, csak beszéljen, mert vannak ám itt fura ízlésű olvasók, akiket igenis érdekel a maga szexfüggősége 😛
2:43 du.
Kedves Marcsi!
Beírásodat olvasva fogalmam nincs, hogyan jutott eszedbe ilyet írni? Az írás, hangsúlyozom, a lenyűgözően JÓ. Semmiféle szexfüggőségről nincs szó benne.
Ha lehetne kérnem, arról az irodalomról, írásról írjál, ami megjelent.
Ne személyeskedjünk.
Kár ezt a szép lapot, mert szép írások jelennek meg, sőt megkockáztatom „pedigrésen szép írások”, tehát ne döngöljük a Magyar Kanadai Hírlapot onlinet a pocsványba.
*
Miért?
Nem érdemes. Esősorban azokért az olvasókért, akik rajtunk kívül is szeretnek ide betérni, olvasni jó dolgokat és nem egymás fújjozását. Ez már lejárt lemez, ráadásul unalmas is. Azonkívül a hirdetők sem jönnek olyan lapba ahol vulgáris a lefujjozás, egy cikkre „ötven” beszólás érkezik, de a közepe után már van a személyeskedés. Szó nics arról, hogy szerencsétlen szerző mit is írt egyáltalán?
Kár egyáltalán a klaviaturát koptatni a leszólással, lealázással, kritikátlan aluli megjegyzésekkel. Sőt, megkockáztatom NEM ILLIK az intelligenciánkhoz.
Egy okos ember úgy is meg tudja mondani a véleményét, hogy udvariasan, nem földbe döngölően. Főleg primitív módon.
EZ NEM NEKED SZÓL!!!!
Mélységesen elítélem azt a kocsmastílust, amit néhány megengednek maguknak.
Ők nem is szeretik a lapot. Nem azt akarják, hogy életben maradjon, épülésünket szolgálja. Érdekes, jó olvasmányos írásokat olvashassunk, amelyek ráadásul szórakoztatnak is.
Ezekről a szerzőkről azt hinném, hogy egy szép váróterem, új székeit akár késsel is összeszabdalják, a falakat lemázolják, mindenféle közönséges, megbotránkoztató felirattal is „kidíszítik”.
Ez felháborított minig is. Ezek az emberek nem tisztelik azt a helyet, ahol leülnek, beszélgethetnek, s közben mintegy véletlenül jól érezhessék magukat.
Szeretnek a szennyben megmártózni, attól érzik „menőnek”,jónak magukat, ha ocsmányságokat szórnak ki magukból.
Kérem szépen, ne tegyék!
*
Amennyiben bárki is, aki ide ír, szereti ezt a lapot, akkor az épülésén dolgozzon. Ne az elveszítését asszisztálja. Az olvasóink fontosak nekünk, méghozzá a népszerűség a legfontosabb. Akkor miért ne legyünk olvasmányosak és ismertek.
Amikor bárki kimondja a Kanadai Magyar Hirlap online címét, akinek mondja azonnal rávág: tudom, az egy nagyon jó, olvasmányos, színes lap, igaz politikával. De nyelvezete jó, vitái építőek. Szeretem.
*
No itt az igazság. Én is szeretem a lapot, már régen írok bele. Az épülését szolgálom, legalábbis legjobb tudásom szerint megpróbálom.
De nem személyeskednék, de rajtam kívül még vannak ilyen „elvetemültek”, akik színesekkel, mély, érzelmi írásaikkal örömet, megrendülést okoznak. Olvasmányosak, érdekesek a cikkek. Legyenek ilyenek.
*
Ne érezzem azt, amikor kinyitom az online újságunkat. A szemem elé tódul a sok fújjozás, gáncsoskodás, utálat, leszólás és lebecstelenítés, majdhogy lehülyézés.
Vegyük tudomásul, sokfélék vagyunk, többféle háttérel, múlttal, megélt élettel. A közös nevező megléte álom, megszerzése pedig sok időbe telik.
Dolgozzunk rajta szeretettel, barátsággal, ütőképes érvekkel.
Úgy legyen! – kérem, nagyon szépen 🙂 )) kérem és megköszönném!
Inkább
8:56 du.
Ez a Boda valami titkos szexoldallátogatónak tűnik fel előttem.
Már régebben volt egy lelki megnyilvánulása itten.
Egy megnyilvánulás még nem sok de kettő már figyelemrteméltó.
–
Nem értem hogy miért kell erről eképpen megnyilvánulni , vagy erről negatívan nyilatkozni.
Mikor mindenki tudja akinek csepp esze van hogy az embert nem a munka tette emberré hanem a szex.
Dolgozni az állat is tud , de egy jó szex az kizárólagosan csak az ember privilégiuma.
3:30 du.
Georgina Bojana!
Olvass figyelmesen légyszíves,én nem a cikkel kapcsolatban tettem észrevételt (egyszer elég volt,amikor a szerző bunkó módon válaszolt a ritkán megérdemelt dicséretre,nem csak nekem másoknak is, akik nem baloldaliak…hogy jövünk mi hozzá?)hanem Ille meg mások megint alpári,(csak szerintük szellemes…)kötözködésére válaszoltam!Lapozz vissza!
Na ennyi!
3:35 du.
Egyébként szép gondolataid vannak,de itt sokakkal nem lehet a szeretetről,vagy barátságról beszélni(nagyon naiv vagy,vagy nem olvasol el mindent tárgyilagosan!),nem szolgálnak rá
a sértő és alpári gyűlölködésükkel,nem rajtunk múlik….
de ami nem megy azt nem kell erőltetni,szerencsére vannak
barátaim akiket szerethetek.
12:07 de.
na, ennyi! 😀
„…vannak barátaim akiket szerethetek.” meg a plüssmaciját 😛
9:19 de.
Kedves Marcsi!
Kioktatást kinyomtatom, szemem elé teszem. De nem esküt nem teszek rá, hogy be is tartom.
De volna egy kérdésem: mi van akkor, ha valaki sem bal, sem jobb oldalra nem voksol. De ott marad középen?!
Akkor mi van?!
Kukoricára térdepeltetik?!
Hát itt az én gondom!
*
De valóban nem értem ezt az örökös „kardozást” 🙁 ))
Én még nem vagyok megfelelő tréningbe, de ahogyan ismérem önmagamat, nem is leszek.
Nem röppentek békegalambot, nincs értelme.
Hiába is teszem, észre sem veszitek.
Mi a jó csudának fáradozzam?!
Inkább sütök egy jófajta, ízes almáslepényt, no igen, vanilia pudinggal keverem be a reszelt, dinsztelt almát. Fahéjjal megszórom no de nem felejtem ki belőle a szegfűszeget sem.
Olyan az illata, hogy a szomszéd is megkergül tőle! (Adok is át, tőlük is kapunk)! Hát nem szebb, jobb ennél a kardozásnál, fújjozásnál egy tál szépen felvágott, ízlésesen felkupacolt, illatos, ízletes almáslepény?!
*
Döntöttem, nem kardozok, de nem is békítek.
Legyen akaratotok és kedvetek szerint.
(( 🙂 ))
10:48 de.
Georgina Bojana
2013 november 23
9:19 de.
Drága GB.
Elmondhatod, a koszorússal együtt:
„A rendszerváltás egyébként alkalmat adott arra, hogy mérhetetlen erkölcsi fölényt érezhessek számos pályatársammal szemben.” (B.F.)
10:56 de.
Geyza
2013 november 21
8:56 du.
Volt egy talán francia film a nyolcvanas években, ha jól emlékszem az volt a címe A tűz. Valamikor a Paleolitikum idején játszódik, és gyakorlatilag az a témája, hogy az emberré válás egyik legfontosabb lépcsője a tűz „megszerzése” mellett a szemtől-szembe szeretkezés. 🙂 )))
Egyébként az emberen kívül van még egy faj ezen a sárgolyón amelyik hozzánk hasonlóan nem csak fajfenntartásra, sőt nem elsősorban arra használja a szexet, mi több, ugyan úgy szemtől-szembe csinálja!
A delfin!!!
1:05 du.
falusi
2013 november 23
10:48 de.
Ahogy ezt is, prózára vonatkoztatva:
„Minden versemet vállalom, még a sikereseket is…” (B.F.)
🙂
4:34 du.
Georgina Bojana!
Nos én egyenlőre középen vagyok(ami nem mondható el az itteni szerzőkről és rajongóikról,.akik elvakult szélső balosok,) emellett az tény ,hogy
inkább a jobboldallal,mint az elvtelen hazug,primitív
főleg leszerepelt szélsőséges baloldallal szimpatizálok,
és egyre többen vagyunk….
Senkivel szemben sem vagyok elfogult,vagy elkötelezett,de
van önálló ítélőképességem(többed magammal!)ami alapján majd szavazok,ha itt lesz az ideje!
Ez még odébb van……de ennek a fórumnak a stílusa,erőszakossága,nevetséges és szánalmas sértegetése
az sajnos maga a jelen!
Engem és az emberek többségét még a hiteles,normális politikusok sem tudnak befolyásolni akaratom és személyes
tapasztalataim ellenében,nem hogy a hiteltelen vádaskodók!
12:25 du.
Ille Pityu :
Culpa , Mea culpa , Mea Maxima Culpa.
Utánanéztem :
Fentebbi idézetem NEM a Marsbéli Krónikából való hanem egy régi régi Galaktikából. A novella témája a Marsra egy évre kiküldött földi bunkó NASA-alkalmazott aki gyakorlatilag benszülöttként kezeli a nála agyilag sokkal fejlettebb ámde emberméretű sáska-szerű Marslakókat. Akik már a tökéletes társdalomban éltek. Dolgozni nem nagyon kellett , mindent a robotok végeztek , csak a művészeteknek és különös , sohasem végetérő ketten játszható labdajátékuknak éltek. Még a nagy büdös folyton piáló fehérembert is egy robot-ítélethozó és végrehajtó gép végezte aztán ki. A marslakók legnagyobb sajnálatára ! ( Abban az évben az angol volt a divatos nyelv a MArson…)
–
Parittyás : Igen..igen..arról tudok hogy a delfinek szeretnek kefélni 🙂 🙂 A hetvenes években a Szovjetúnió meg is tiltotta a delfinek vadászatát, merthogy értelmes lények !
12:55 du.
igen, a galaktika! azok a régi galaktikák – én találtam KIDOBVA!öt példányt még a kezdetekből – azok voltak ám valamik!
3:20 du.
Geyza
2013 november 27
12:25 du.
Nem csak megtiltotta a vadászatát, de egy különleges kutatási programot indított el velük ami mint rengeteg minden más is, megszűnt a felbomlás után. Nem akarok nagyon belemenni mert hosszú lenne és sokakat untatna de de a vízben szülés évszázadok óta ismert pozitív hatását „megfejelték” azzal, hogy a bábák delfinek voltak. Az eredmények egészen elképesztőek lettek, mind az anyák tekintetében akik legkisebb szenvedés nélküli euforikus állapotként élték meg a szülést, az így született babák meg, gyakorlatilag kivétel nélkül, hihetetlenül kiemelkedő mentális, és fizikai képességekkel rendelkeztek. Na ez egy szörnyen leegyszerűsített kivonata a „Homo Delphinus” programnak, csak mint érdekesség hoztam fel, tudnék róla írni néhány oldalt! 🙂
12:43 du.
Mr. Ille :
Nekem megvan az egész Galaktika sorozat , az legelsőtől egészen a nyolcvanas évekig .
(Addigra már nagyon ellaposodott .)
Majd eljöhecc olvasgatni. Ha nagy koszt nem csinálsz !
–
Parittyás : Imádom a palackorrúakat meg általában a delfin-féléket. Mident összeolvasok ami a témával kapcsolatos.
12:47 du.
heheheheeheh MARCSI önálló ítélőképességét a Magyar Nemzet c. ” újság ” távvezérli .
12:51 du.
miért, le kell fújni róla a port? 🙂
1:52 du.
Neeem…az nyelni kell.
De ha valaki bejön ide , mindig nekem kell utána takarítanom.
A bejárónő elvált tőlem 10 éve …