Egy mozaiklap a magyar gazdaságból
Nem tudom, ennek az írásnak lesz-e valaha helye a nyilvánosságban. Egyelőre nem túl sanszos a magyar iparról – a volt magyar iparról – írni, beszélni, mert szinte bizonyos, hogy az ember megsérti valamely szélsőség érzelmeit.
Ebben az ügyben ugyanis szinte csak szélsőséges vélemények léteznek – legalábbis a nagyobb nyilvánosságot kapott megnyilvánulások alapján.
Az egyik szerint a honi ipar 1948 és 1990 között kizárólag eladhatatlan vacakokat gyártott, a másik viszont nosztalgiával emlegeti a világhírű produktumokat.
A valóság ebben az ügyben is a két szélsőség között létezik. Vajon milyen politikai, társadalmi, gazdasági, katonai folyamatok vezettek odáig, hogy eladhatatlanok lettek az egykor – KGST országaiban legalábbis – kedvelt Ikarus buszok, Ganz daruk, Láng turbinák – hogy csak a vasasok egykori büszkeségeit említsem.
Ikarus busz Budapest belvárosában. (Fotó: veke.hu)
Menjünk vissza az időben kicsit, nem nagyon, csak a múlt század közepéig. Addig, amikor – legalábbis Európa számára – véget ért a történelem eddig legpusztítóbb háborúja, romba dőlt országokat, elszegényedett, a legalapvetőbb termékeket is nélkülöző embereket hagyva maga után. Szinte azonnal felállt egymással szemben az addig szövetségben harcoló két nagyhatalom, az USA és a Szovjetunió. Magyarország helye ebben az új világrendben a Szovjetunió oldalán lett kijelölve – háborús vesztesként ebbe az országnak sok beleszólása nem volt. (Hagyjuk most az ide vezető okokat.)
Az USA érdekkörében maradt országokban lassan normalizálódott a termelés, az Egyesült Államok gazdaságát – és gazdagságát – a háború inkább fellendítette. Saját jól felfogott érdekében indította el a Marshall-programot, amely jelentős összegeket biztosított az európai gazdaságok újjáépítéséhez, ezzel persze fizetőképes piacot is biztosítva termékeinek.
A Szovjetunió területének jelentős része viszont a háború folyamán hadszíntér lévén, ott állt lerombolt városokkal, felégetett falvakkal, – és nem utolsósorban 20 milliós emberáldozattal – ne feledjük, éppen a fiatal munkaképes korosztály veszett oda a csatákban.
A háború utáni években Európában szinte minden hiánycikk volt – az élelem, az energiahordozók, a fogyasztási cikkek. És az ezek előállításához szükséges gyárak, termelőeszközök is hiányoztak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai-angol-francia övezeteiben hallatlan fellendülés következett, amely egészen a ’90-es évekig kitartott, és amelynek a nyugat-európaiak köszönhetik a jóléti társadalom kiépülését. No, meg persze annak is, hogy a szovjet blokkban másként alakultak a dolgok, nemcsak a társadalomban, hanem a gazdaságban is: a proletárdiktatúra (ez később szocializmusra, majd épülő szocializmusra finomodott a retorikában) önmeghatározása szerint a többség, a „dolgozó nép” nevében és érdekében uralkodott, kétségtelenül számos szociális intézkedést is bevezetve. Ez pedig folyamatos, erős nyomást gyakorolt a „nyugati” világ tőkéseire is.
Mi történt Köztes Európában (kelet, közép-kelet helyett mostanában terjedt el a Köztes Európa kifejezés, ami szerintem igen plasztikusan jelzi az ide tartozó országoknak nemcsak a földrajzi, hanem történeti, mentalitásbeli, kulturális meghatározottságát is.)?
Itt térhetünk vissza eredeti témánkhoz, a magyar ipar „világhírű termékeihez”, vagy „elavult vackaihoz?” A szovjet zónában a gazdaságot az államosítással, a magántőke kiiktatásával látták lábra állíthatónak. A hatvanas évekre sikerült úgy-ahogy. Miközben a „kapitalizmusban” már ismét a túltermelési válság fenyegetett, a létezett szocialista országokban minden lendületes fejlődés ellenére állandósult a hiány – főképp a szolgáltatások, tartós fogyasztási cikkek területén, de pl. a Szovjetunió nagy területein még az élelemhiánnyal is küzdöttek. (Erről a jelenségről írt alapos, elemző könyvet Kornai János professzor. A hiány című mű még a Nobel-díj várományosok közé is felkerült.)
Ebben a hiány helyzetben – de csak ebben – volt jelentős előnye a viszonylag fejlettebb országok termékeinek, a cseh, az NDK és a magyar ipar, mezőgazdaság produktumainak. A szocialista országok termeléséből, kereskedelméből kiiktatták a piaci versenyt, úgy vélték, a szigorúan kötött tervgazdasággal kiküszöbölhetők a verseny hátrányai, kielégíthetők a fogyasztási igények és megszüntethető a tőkés termelés ciklikusságából adódó munkanélküliség. Az ötvenes években létrejött KGST (Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa) keretében az összes szocialista országra kötelező termelési és elosztási kvótákat határoztak meg: a hatvanas évek elején szűnt meg például Magyarországon a rádiógyártás. Az évtizedes technológiai és munkakultúrával rendelkező Orion gyárból Bulgáriába került a gyártás – lehangoló eredménnyel. Nálunk a busz és a kevésbé közismert teherautó-gyártás kapott központi szerepet: az előbbi az Ikarus, az utóbbi a Rába győri gyárának felfejlesztésével.
A rendszer „állatorvosi lovának” is tekinthető a Ganz-MÁVAG sorsa. (A MÁVAG azért csupa nagybetű, mert rövidítésekből áll, és a közhiedelemmel ellentétben nincs köze az államvasutakhoz: eredeti neve Magyar Állami Vas- Acélöntő és Gépgyár volt, bár az igaz, hogy itt gyártották a háború előtt – és még után is évekig – a gőzmozdonyokat, majd dízelmozdonyokat) Az eredendő bűn talán az volt, hogy a két gyárat az ötvenes évek végén összevonták: a vasúti vagonok és motorvonatok gyártására szakosodott Ganz Vaggon- és Gépgyárat a MÁVAG-gal. Még jó is lehetett volna az elképzelés, hiszen a két gyár egymás szomszédságában állt, profiljuk is kapcsolódott a vasúti gördülőanyag-gyártáshoz (így hívják a mozdonyokat, vonatokat), csakhogy azon kívül, hogy lebontották a két gyárat elválasztó kerítést, évtizedekig nem történt semmi a tényleges integráció érdekében. Még a hetvenes években is előfordult, hogy az egyik helyen egy apró alkatrész, mondjuk egy csavar hiánya miatt állt a termelés, miközben a másik gyárban kilószám állt a kérdéses csavar a raktárban – csak éppen a két vállalat anyagnyilvántartását húsz év alatt sem egységesítették, ezért senki nem tudott erről.
A GM folyamatosan küzdött a munka hiányával. A gőzmozdonygyártás megszűnt, a dízelvontatta Szergejeket a Szovjetunió olcsóbban adta, mintha itthon gyártottuk volna, a villamos mozdonyokat (a Kandókat) a Ganz Villamossági Művekben gyártották, feleslegessé vált tehát a Ganz-MÁVAG jelentős kapacitása. A vagongyártás sem volt a csúcson: jelentős konkurenciát jelentett, a jóval erősebb érdekérvényesítő képességgel rendelkező Horváth Ede által igazgatott győri vagongyár. (Horváth Ede a szocialista nagyipar „menedzsere” volt, jelentős politikai testületek – pl. az MSZMP KB tagja. Őt hívták „vörös báró”-nak.) A Ganz Vagongyárnak gyakorlatilag egyetlen biztos megrendelése volt: évente húsz, dízel motorvonatot szállított a Szovjetunióba. A hatvanas évek végén épültek Budapesten a legnagyobb lakótelepek, zömében 10 emeletes házakkal, amelyekbe a felvonókat egy, az angyalföldi Lehel úton lévő Felvonógyárnak kellett volna szállítania. Adódott a megoldás: a Lehet úti gyárat nem lehetett bővíteni (nem volt hely), a Ganz-ban viszont volt hely és munkaerő is. Ezért a liftgyártás átkerült a Vajda Péter utcába. Az már hab a tortán, hogy a technológiát a tolópad kellős közepébe telepítették, így a „liftesek”, meg a „vonatosok” egymást akadályozták a folyamatos munkában. (A tolópad egy olyan széles, sínekkel ellátott terület, amelyen keresztben is elférnek a vagonok, így tolva egyik műhelyből a másikba a szerelvényeket az éppen következő munkafázisra.) A technológiának viszont van egy „átkozott” természete: vannak olyan apró, utasításban le nem írható fogások, amelyek elsajátításához még a legjobb szakembereknek is időre van szükségük. Volt is baj a Ganz-liftekkel elég: még a tévében is riporttéma lett a felvonók rapszodikus viselkedése, pedig a svájci Schindlertől vették a licencet. Csakhogy azok az „apró fogások”!
A vasúti járműgyártók azonban nem hagyták magukat – kétkezi mesterségeknek is megvannak a maguk elhivatottjai, gondoljunk csak a hajóépítőkre, repülés-szerelmesekre. A húsz szovjet motorvonat mellé azért sikerült évente egy-egy kisebb mennyiségű megrendelést szerezni – főképp a harmincas, negyvenes években már Ganz motorvonatot vásárolt országokban. Egyiptomban például a mai napig állítólag magyar-nak hívják a motort, mert az ottani vasútépítés idején a magyar cég szállította a sínekre a vonatokat. Az uruqay-i üzletkötők például a hetvenes években úgy érkeztek egy újabb szállítmány megrendelésére, hogy hozták magukkal az 1924-ben és az 1953-ban szállított, és változatlanul működő Ganz-motorvonatok képét.
A GM-nek azonban volt baja éppen elég. A szovjet motorvonatok például energiafaló, évtizedekkel elmaradt konstrukciók voltak, de a magyar fél hiába próbálta korszerűbb járműre rábeszélni az oroszokat. Persze drágább is lett volna, és az a 20 vonat – amit egyébként a Szovjetunióban nem is hagyományos vonatként, hanem „elektricskaként” (kisebb távolságokra szánt, HÉV-szerű viszonylatokon közlekedő jármű) használtak – nem osztott és nem szorzott. De a szovjet piac szinte mindennel így volt, Moszkvában kifejezett státuszszimbólum volt a magyar VOR (Vörös Október Ruhagyár) öltöny, a maga divatjamúlt szabásával, jelentős műanyagtartalmú anyagával.
Mindent összevetve a magyar ipart elkényelmesítette a mindent felvevő szovjet piac, amely egyébként már a hatvanas évektől kezdve a magyaroknak jelentett előnyt, nem a szovjeteknek, bár sokan – nem ismerve a valóságos helyzetet – a mai napig „az ország kirablásáról” beszélnek. A magyar mezőgazdasági termékekért például az 1972-es első olajválság után „kemény valutát”, olajat, gázt szállított a Szovjetunió.
Mindezekkel együtt sokan gondolták úgy Magyarországon, hogy haladni kellene a korral. Az ’56 utáni könnyítések nyomán megjelentek a nyugati fogyasztási cikkek – persze ezzel óriási igényeket is generálva. Márpedig ezeket csak „kemény valutáért”, dollárért, márkáért lehetett megvásárolni. Akkor tértek át a magyar-szovjet kereskedelemben a kétféle rubel, a „kemény” és a „puha” rubelelszámolásra. Ez annyit jelentett, hogy a kurrens termékeket – nem tudom pontosan, mik tartoztak ebbe a körbe, de az élelmiszerek biztosan -, csak olajért, gázért cserébe szállította a magyar fél, a többiért meg „puha” rubelt kapott. Nyilván folyamatos és kemény alku tárgya volt a két ország között, hogy éppen mit adunk-vesznek „kemény, és mit „puha” rubelért.
Ha végiggondoljuk, hogy a hatvanas évektől kezdve miért lehetett Magyarország – több szempontból még a fejlettebb cseh és NDK-gazdasággal szemben is – a KGST-n belül óriási versenyelőnyben, nem juthatunk más következtetésre, mint az 1958-ban(!) elhatározott, de csak 1966-tól fokozatosan bevezetett, „új gazdasági mechanizmus” miatt. Ez az új rendszer – aminek alapjait a szociáldemokrata Nyers Rezső és csapata dolgozta ki – lazított a szigorú tervgazdaságon, önállóságot adott a vállalatoknak bizonyos kérdésekben, számon kérte a nyereségességet, de a nyereségből részesedhetett a vállalati kollektíva is stb. Persze az „uralkodó munkásosztály” olyan fellegvárai, mint a Csepel Művek, vagy a már taglalt Ganz-MÁVAG gyakran élveztek kivételt, kaptak állami támogatást veszteséges termelésükhöz. (A mezőgazdaság ugyancsak megújulhatott a nagyüzemi gazdálkodás mellett engedélyezett, – és egyébként a nagyüzemek által támogatott – háztáji termelés révén, de ez külön írás tárgya lehetne.)
Az „új mechanizmus” persze hosszú évek alatt, fokozatosan fejtette ki hatását. Jelentős állomása volt, amikor – ha jól emlékszem 1967-ben – egy KB határozat született arról, hogy a gazdasági vezetők kinevezésénél meg kell változtatni a feltételeket. Addig a sorrend az volt: párthűség, szakértelem, emberi tisztesség, onnantól kezdve a szakértelem került az első helyre. (Ahogyan jelenlegi kormányunkat elnézem, még csak a visszafelé menetelésnél tart a Párt – most kb. az 1954-es viszonyokat adaptálva.)
Semmi sem segített azonban azon, hogy a magyar vállalatoknál a menedzsment nem saját vagyonát kockáztatta, sőt karrierje sem csupán attól függött, hogy mennyire sikeres a cég. Elsősorban attól, hogy milyen pozíciót tud kiharcolni magának a politikai vezetéssel folytatott alkukban, mit engedélyez számára az Árhivatal által szabott hatósági ár stb. Sőt, az is előfordult, hogy egy-egy tehetségesebb vállalatvezetőt a társai nyírtak ki, megvádolva „jogtalan haszonszerzéssel”. (Ugye milyen ismerős?) Annak idején nagy port kavart „a meggymagos ember” esete. Az illető ugyanis felfedezte, hogy a meggymagot a gyógyszergyárak nagy mennyiségben használják, viszont csak nagy nehézségek árán, külföldről tudják beszerezni. A nyakába vette a konzervgyárakat, ahol felvásárolta az addig a szemétbe kerülő meggymagot, majd tisztes haszonnal továbbadta a gyógyszergyáraknak. A meggymagos embert jogtalan haszonszerzésért bíróság elé állították, és börtönre ítélték. (Azt nem tudom, hogy a következőkben megszervezték-e az állami kereskedelmet, vagy a meggymag ment a szemétbe, a gyógyszergyárak meg továbbra is „kemény valutát” adtak a magért?)
Nagyjából a nyolcvanas évek közepére vált világossá, hogy az állami tulajdon elsődlegességére épülő, kötött tervgazdálkodással irányított gazdaság nem képes integrálni az innovatív megoldásokat, nem képes feltárni a tartalékokat, sőt, pazarló.
Ami az írás elején feltett kérdést illeti, mármint hogy végülis világszínvonalú volt-e a magyar ipar, vagy kőkorszakbeli – arra azt a választ ajánlom, hogy is-is. Meg azt, hogy mihez képest? A csuklós városi busz magyar ötlet, és az Ikarus-ok még a Csehszlovákiában gyártott Caross-okhoz képest is modern járművek voltak, de nem vehették föl a versenyt az akkor már légkondival felszerelt, kerekesszékkel, babakocsival is jól használható, takarékos üzemű Volvókkal, Mercikkel. Nem tudtunk volna hasonlókat gyártani? De, igen, ahogyan a nyolcvanas évek közepén be is mutatott az Ikarus ilyen modelleket – csakhogy, ahogyan az a Ganz-MÁVAG példában is szerepelt –, nem volt rá igény a legnagyobb piacon, a Szovjetunióban. És ugyan minek kockáztatott, dolgozott volna az Ikarus akkori vezetése fejlesztésekkel, amikor a jól bejáratott buszoknak is megvolt a vevője? Azt már nem is említve, hogy minek mindig újra feltalálni a melegvizet, amikor más már kitaposta az ujdonság útját?
A Szovjetunió összeomlásával a magyar ipar legnagyobb piaca omlott össze, és bár a magyar kormányok ügyetlensége is hozzátett a teljes tönkremenetelhez, megakadályozni nem, de lassítani képes lehetett volna a megsemmisülést.
Természetesen még oldalakon keresztül lehetne taglalni a 40-50 éve még jó megélhetést biztosító magyar gazdaság mélyrepülésének okait. Hiszen nem beszéltünk még arról, hogy az erős nyugat-európai gazdaságok is hasonló problémákkal néznek szembe az ún. feltörekvő gazdaságok – Kína, India, Dél-Amerika – miatt. És arról sem esett szó, hogy a magyar, nagy hagyományokkal rendelkező híradásipar miért tűnt el teljesen 1990 után? Egy mondatban: a Varsói Szerződés államai között is felosztották a hadiipari termelést, Magyarországra a híradástechnika jutott. Innentől fogva teljesen érdektelen volt, hogy megveszik-e és hányan a rádiót, televíziót, erősítőt, hangfalat, hiszen a hadiiparban sose volt szempont a nyereségesség: került, amibe került. Amint kiesett e gyárak termeléséből a haditechnika, azonnal földre rogytak.
Talán célszerűbb lenne az elmúlt 50-60-70-100 év eseményeinek tanulságait számításba venni, és lehetőleg kikerülni ugyanazokat a csapdákat: a haszon (a profit) elutálását, a gazdasági verseny kiiktatását a nekünk kedves résztvevők érdekében, stb.
A centrális erőtér (Orbán kedvence) nem működik, és ezt nem befolyásolja az sem, hogy éppen baloldali, vagy nemzeti-keresztény alapon akarják-e megvalósítani.
Rátesi Margit
Author: Rátesi Margit
1947-ben születtem Budapesten. Édesapám kocsmáros volt, az államosítás után segédmunkásként, csaposként próbálta fenntartani a családot, amihez édesanyám is hozzájárult, mint házmester. Eredeti szakmám mechanikai műszerész, alma materem az Orion Rádió és Villamossági Vállalat volt. Minden további tanulmányomat munka után, este végeztem, érettségit a Bem József Dolgozók Gimnáziumában szereztem. Üzemi lapoknál kezdtem hivatásosan írni. 1979-ben végeztem el a Bálint György Újságíró Akadémiát, majd 1984 és 1988 között az MSZMP KB Politikai Főiskoláján tanultam közgazdaságot és vállalatirányítást. Újságíróként főleg gazdasági témákkal foglalkoztam. 1989 óta nem dolgozom aktív újságíróként: sajtóösszefoglaló készítőként (szemlézőként), sajtófőnökként mentem nyugdíjba.
Felfogásom sokat változott az évek során – nem utolsósorban éppen a főiskolán szerzett ismeretek hatására. A politikát – eredeti jelentésében a közügyek intézésének módját – fontosnak tartottam mindig és fontosnak tartom ma is. A politika, és aktorainak, a politikusoknak a lejáratása a közvélemény szemében szerintem a legnagyobb kártétel, amit el lehet követni az „egyszerű” emberekkel szemben. Mert azt sugallja: nincs esélyed a cselekvésre, hajtsd meg magad, húzd meg magad, akkor talán hagynak élni.
Ezzel szemben én arra szeretnék rávenni mindenkit: Kételkedj, gondolkozz, cselekedj!
10:00 de.
Jo cikk, koszonet erte.
Amit megis hianyolok belole, es ami ma kulonosen idoszeru lenne, az a rendszerszeru korrupcio szerepe azokban az evekben. Persze, tudom, hogy minden nem ferhet bele egyetlen cikkbe.
Megegyszer, gratulalok.
10:03 de.
Roppant pontos visszatekintés, kedves Margit. Gratula.
10:40 de.
Kitűnő összefoglaló, gratulálok!
Egy kitételem van, az a Marshall Plan, aminek kiértékelését próbálom megtenni itt.
A Kelet-Európai országokban az a hit terjedt el, hogy egyedül ez volt a kulcs fontosságú és nagy méretű gazdasági segítség, ami Nyugat-Európa iparát és gazdasági életét beindította, fenntartotta és kifejlesztette, ezáltal sokkal gyorsabban lábra állt Nyugat-Európa, mint a Szovjet uralom alatti országok. Azóta sok szakértő elemezte a 4 éves programot, ami 1948 és 1952 között $15.0 Billió segélyt adott 16 európai országnak. (Izland, Írország, Nagy-Britannia, Portugália, Franciaország, Olaszország, Görögország, Törökország, Ausztria, Svájc, Németország, Hollandia, Belgium, Dánia, Svédország és Norvégia.) Ez az akkori USA 1 éves GDP-nek 6%-a volt, négy évre elosztva. A segély majd felét Franciaország és Nagy Britannia kapta, Németország és Olaszország kapta kb. az összeg 15%-át fejenként.
A gazdasági szakértők és történészek szerint a segély önmagában elenyésző összeg volt, de kipótolta a tőkehiány egy részét, amire nagy szükség volt a hihetetlen gyorsasággal beindult újjáépítésben.
A Marshall Plan fontosságát nem abban látják a szakértők, hogy az tetemes mennyiségben biztosított tőkét és ezáltal hiányzó nyersanyagok, iparcikkek vásárlása volt lehetséges, hanem abban, hogy ez indította meg a Nyugat-Európai Közös Piac kifejlesztését, a kereskedelmi akadályok, vámok csökkentését és az előírások közös egyeztetését, kidolgozását. Az igazi sikert és fejlődést azonban maga a kapitalista verseny által megkövetelt minőség és szaktudás hozta és nem utolsó sorban a Német munkások szorgalma, teljesítménye, hiszen Németországnak nagyobb hátrányt kellett behozni, ugyanannyi idő alatt, mint szomszédainak. Nyugat-Európa a Marshall Plan nélkül is messze megelőzte volna a Keleti Blokk országait. A Marshall Plan azonban lefektette alapjait az 1948-ban megalakuló OEEC-t (Orgazization for European Economic Co-operation) aminek Párizsban volt a székhelye. Így lett felállítva a Nyugat-Európai Szabad Kereskedelmi Terület, a Közös Piac és a Atom Energia Hivatal. Ez vezetett az 1957-es Római Egyezményhez, aminek aláírása után 1961-ben 34 európai ország belépett az OEEC-t felváltó gazdasági közösségbe, az OECD-be, amibe hamarosan más nem európai országok is beléphettek. 1989 után az OECD új programján keresztül elkezdte a Közép-Európában kapitalista rendszerre átálló országok (Visegrádi Csoport) gazdasági segélyét is megszervezni. Tehát a Marshall Plan abban adott legnagyobb segítséget, hogy Nyugat-Európában, majd egész Európában letegye alapját egy gazdasági és politikai összefogásnak és összehangolásnak, aminek gyümölcse az Európai Unio. Ez ellen harcol és ebből vezeti ki népét a Keletre Nyitó nagy magyar szabadságharcos, a Stadionos viktor és ebben segítik, a vele vállvetve küzdő csatlósai.
12:10 du.
Jó beszámoló volt az elmúlt 50-60 év magyar gazdaságról.
Sajnos, a magyar IPAR és gazdaság más igen hasznos és értékes része tűnt el a közelmúltban, amire a cikk nem tért ki.
A magyar iparnak, remek piaca volt, úgy a szovjet előtt, mint egy darabig uralkodásuk alatt is. Ezek az ipatcikkek mind megszüntek azóta. ILyen volt a magyar exportra : bőripar, butor, és villanykörte gyártás.De szöveteink is kapósak voltak. A „prívátizáció” folytán mind megszüntek és bezártak. Ha Budapest környékén körbemegyünk, elhagyott gyárakat és üzemeket találunk. De vidéken is.
A privátizálás folytán először az állami gyárakat eladták külföldi érdekeltségeknek, majd azok néhány év után bezárták azokat.
Az állami gazdaság idején, igen kevés magyar embernek volt tőkéje megvenni őket, s így kerültek idegen kezekbe.
Természetes, ez nem csak magyar sors, hanem ma is európai és Észak-.Amerika-i probléma. A gyárak, varródák, műhelyek megszüntek, ennek kapcsán keletkeztek a nagy munkanéküliség hullámai.
A globálizmus vívmánya a gazdasági krach és megoldhatatlan problémát jelent.
Ázsiai árúkat sokkal olcsobban árulhatnak, az alcsony bérek és előállitás miatt, mint a helyi magas órabérek mellett készült árú.
12:53 du.
Sokan nem gondolnak rá, – hogy Orbán Viktor amikor államosítja-, és nonprofit közmű-szolgáltatási szektor létrehozását szeretné – azt úgy érti, hogy közmunkásokkal kívánja feltölteni és így csökkenteni a szektort profitját…
(ezt a bejegyzésemet ne felejtsétek el mert így lesz)
1:06 du.
makokriz: közmunkásokkal? közművet? a fene se tudta, hogy ennyi jól képzett energetikus, villamosmérnök, környezetvédelmi mérnök, kalorikus stb. van a közmunkások közt!
ezek üzemeltetési gondok, a profithoz semmi köze: „A profit vagy nyereség (negatív profit esetén veszteség) valamely gazdasági tevékenység során felmerült, számszerűen kifejezett bevételek (R – Revenue) és ráfordítások (C – Cost) különbsége.”
így hát, profitot csökkenteni – ráadásul non-profit vállalkozásoknál – meglehetősen értelmetlen.
1:29 du.
Nem tudom kedves Figyelő, hogy hol élsz, de Magyarországon ma már egyre többen jönnek rá, hogy még mindig jobb multinál dolgozni. Az, ha keveset is fizet, de biztosan, és megfizeti a kötelező járulékokat is. Míg egy magyar vállalkozónál sose lehet biztos abban az ember, hogy megkapja a bérét és betartják e vele szemben a szerződéseket. Megkockáztatom, hogy ez a „megoldjuk okosban” mentalitás sokkal többet árt a magyar gazdaságnak, mint a kétségtelenül nagymértékű korrupció. Amire egyébként éppen az ad módot, hogy szinte mindenki a surranópályán akar érvényesülni, így aztán lefizetett és lefizető egyként érdekelt a a törvényekkikerülésében.
2:20 du.
Jó jó…de mire ( újra ) kiderül hogy a ” centrális izé ” nem müködik a modern gazdaságban , ismét el tellik pár évtized.
Addigra már rég halott ember leszek.
MIÉRT KELL NEKEM ( nekünk ) ÚJRA ÉS ÚJRA VÉGIGJÁRNI EGY SZAR UTAT ???
–
Rájöttem.
MErt a hüjemagyar képtelen tanulni saját múltjából , történelméből. Ezért az a sors jut neki osztályrészül , hogy ismét ( és ismét ) végig kell szenvednie azt.
2:34 du.
Ja, kis képmagyarázat. Ez a kép úgy 40 éve készülhetett, az akkor még Felszabadulási téren, az Erzsébet híd pesti lejárójánál. A 89-es valahonnan Budáról jött és a ferencvárosi Aszódi úti lakótelepre tartott. Jó hosszú járat volt.
2:43 du.
makokriz
2014 február 4
12:53 du.
Kiegészíteném Ille hozzászólását. A közmű államosítása arról szól, hogy megszűnik majd non-profit szervezet lenni. Kétfázisú manipuláció. Ellehetetleníti, majd államosítás után kiprivatizálva már nem non-profit szolgáltatás lesz, hanem üzleti.
3:01 du.
talalom:
ÉS baromi ritkán járt a rohadék.
Ha csak lehetett kerültem a nyolcvanhatost.
4:10 du.
Geyza,
89-es!
5:37 du.
Köszönet a cikkért,valos àbràzolàsa az iparunk elsorvadàsànak.
Hozzàtenném,hogy mezögazdasàgunknak és àllattenyésztésünknek az egyéni érdekek ujboli elötörése-miénk volt,vissza-lehetett az oka
és feldarabolva fàradsàgosabb és gazdasàgtalanabb lett.
Az iparunk hanyatlàsànak okai között-az önàllosàgunk ujboli
elnyerése utàn-a külföld is szerepet jàtszott,a monopolhelyzetük
kialakitàsa vagy kialakulàsa érdekében,pl.cukoripar…
Ahol monopolhelyzet alakulhat,nincs versengés,hanem àrdiktàt lehet
a következmény.
5:50 du.
Geyza! A 86-os a Nyugati pu és Óbuda között közlekedik a mai napig is, és tényleg, ma is baromira ritkán jár.
Nekem is az okozza a legtöbb gondot, hogy miért kell nekem mindig újra és újra ugyanabba a csapdába löketnem – most már az is félelmem, hogy nemcsak nekem, hanem a fiamnak, sőt az unokámnak is. Nem ismerek más népeket (mentalitásokat) közelebbről, nem tudom, másutt is így van ez? De Magyarországon a számomra legnagyobb baj az össztársadalmi hazudozás – egymásnak, de saját magunknak is. Pl. Figyelő említi a jó magyar termékek között a villanykörtét, amit ugye a Tungsram gyártott. Nos, a General Electric megvette a Tungit, és ma is gyártanak világítótesteket (a hagyományos villanykörtét az EU-ban betiltották, ma már csak takarékos izzókat gyártanak)a GE nagykanizsai gyárában. Ha a Tungi nem került volna „idegen kezekbe”, izzógyártás sem lenne Magyarországon. Mert az a voluntarista termelés szemlélet, ami itthon kiirthatatlannak látszik – pedig már a hetvenes évektől próbálkozunk vele -, biztos útja a lesüllyedésnek, az elszegényedésnek. Csak egy triviális példa: az amortizációs költségeket csak valamikor a nyolcvanas években kezdték el figyelembe venni a termelési költségek között. A közvélemény ma se nagyon tudja, hogy mi az, és minek az. Nagyon leegyszerűsítve: ha egy bevételből nem költünk arra (vagy nem teszünk félre arra), hogy a gépeinket lecseréljük, ha elkopnak, akkor hamarosan lehúzhatjuk a rolót. Egy termék, egy gép nemcsak fizikailag, hanem „erkölcsileg” is képes elkopni: kinek adhatnánk el ma pl. egy jól záródó folyékony-tinta tartót? Ezért a kutatás, fejlesztés a legfontosabb beruházás kellene, hogy legyen. Ehhez képest Magyarországon évtizedek óta „inproduktívnak” nevezik a szellemi munkát. (Éppen a napokban támasztották fel a Magyar Nemzet címet viselő Fidesz-agitkában a kifejezést.) És, mint „nem termelő munkát”, nem is fizették meg. Lépten-nyomon találkozhatsz olyanokkal, akik lefitymálóan említik: á, az sose dolgozott, mindig is irodában ücsörgött. A kultúráról, művészetről még rosszabb a véleményük – miközben nagy nemzetthynek képzelik magukat, nem bírják felfogni, hogy egy nemzet ma már nem a háborús győzelmekkel (az különben sem ment nekünk) válhat erős közösséggé, hanem újítási képességei, kultúrája, művészete okán. Én ebbe beleértem a műszaki kultúrát is. Ezek pedig szabadság híján elhalnak.
Kedvenc példám, hogy ha az oroszoknál szabadság lett volna, ma a komputert nem PC-nek (personal computer?) hívnák, hanem LSZM-nek (licsnaja szamoscsitalnaja masina)hívnák, mert technikailag a szovjetek egészen a 60-as évek közepéig állták a versenyt. De nem, a zsarnokságokkal együtt jár az üldözési mánia, a titkolózás. A hatvanas évek közepén(!) olyan telefonközpontokat szereltem, amelyek vezeték nélkül, több kilométeres körzetben képesek voltak a kommunikációs kapcsolatra, tehát akár a mai mobilátjátszók elődeinek tekinthetők. Közben meg Budapesten évtizedeket kellett várni egy nyomorult madzagos telefonra. Mert azok a központok a hadseregnek készültek, nemá, hogy ez jó lenne a szabad polgároknak is! Orbán ezt a mentalitást lovagolja meg nagy sikerrel, mert a magyar jobboldaliak többsége azt képzeli, hogy az a konzervativizmus, ha úgy van jó, ahogyan van, és nincs szebb a tanyasi életnél, meg a nehéz fizikai munkánál. A szabadság meg különösen bűnös izé a szemükben: az „olyanok” még gondolkodni is képesek. Különösen a liberális fajták! (mindegy az nekik, hogy a liberális mit jelent.) Gond nélkül beszopják a legkártékonyabb közhelyeket, és sokan vannak.
9:48 du.
Cukor
Sajnos kedves Dénes Erős, az sem úgy van a cukoriparral, hogy idejöttek a gaz multik, oszt felvásárolták. Hanem ez a Föld egyre kisebb lesz, egyre többet tudunk – ha akarunk – a nemzetközi folyamatokról is. Talán sokan tudjuk, hogy a cukrot csak a XX. század harmincas éveitől készítették a takarmányrépa egyik fajtájából (a cukorrépából). Az ötlet a hitleri Németországban vált valóra, amikor az első nagy háborút elvesztett németek nem voltak képesek cukornádat importálni. Ez az eljárás viszont nagyon megtetszett az európaiaknak, így a világ cukortermelésének zöme már a répából került ki, jócskán lenyomva az édes méreg árát. És persze ellehetetlenítve a hagyományos cukornádtermelő államokat, amelyek még ma sem tartoznak a világ legfejlettebb országai közé (Kuba, Jamaica, stb.)
A gazdasági tervezés egyébként nem ördögtől való dolog, és nem is a szocialista rendszerek találták ki – rémálommá csak akkor válik, ha a terveket egyetlen ember (legfeljebb egy kis csoport) víziói inspirálják, figyelmen kívül hagyva a valóságos körülményeket, lehetőségeket. Így azután az Európai Unió is tervezi a termelést, hogy elkerülje a legnagyobb kríziseket okozó túltermelési periódusokat. (A 2008-as egy újabb típusú, pénzügyi válság volt.) Igen ám, de a többnyire a fejlődőkhöz tartozó cukornádtermelők folyamatosan bombázták a gazdag országokat, hogy hagyjanak fel a cukorrépa termeléssel. Ehhez szövetségeseket is találtak a környezetvédőkben, mert a répából nyert cukor gyártása során sok vizet szennyeznek be, sőt a végterméket még kemikáliákkal is tisztítják. De a legfőbb érv az volt, hogy a többnyire monokultúrára épülő gazdaságok teljesen ellehetetlenülnek a cukor árának folyamatos csökkenése miatt, az ottani lakosok végképp elszegényednek, nincs miből élniük. Ezt belátva az Európai Unió országai vállalták, hogy fokozatosan csökkentik a cukorrépa termelést. Ezt a tervezett csökkentést bekalkulálva osztották el országonként a megtermelhető mennyiséget.
A répából előállított cukornak van még egy sajátossága: a répaföld nem eshet túl messzire a gyártól, mert sok-sok tonna répa kell a cukor előállításához: messziről szállítva eladhatatlanul drágává tenné a végterméket.
Na most, civilizált országokban ez nem úgy van, hogy odacsapok a bolt pultjára, hogy mától te nem árulhatsz cigit, csak én, meg a rokonaim, aztán csinálj, amit akarsz. Hanem a termelőknek pénzt ajánlottak azért, hogy hagyjanak fel a répatermeléssel, álljanak át más terményre. (Az összeget nem ismerem pontosan, de magyar viszonyok között jelentős tétel volt.)Ráadásul az egyes országok között sem tilos az engedélyezett mennyiségek (kvóták) eladása. Az öntudatos magyar gazdák rohanvást vetették magukat a kvótapénzre.
A cukorgyárak igazgatói könyörögtek a gazdáknak, hogy ne hagyjanak fel a termeléssel, mert mit csinálnak, ha a kvótapénz elfogy. Az utolsó előttinek maradt, százéves múlttal rendelkező Szerencsi Cukorgyár igazgatónője szinte sírt, amikor belátta, hiába minden érv, a bankók látványa eltakarja a gazdák szeme elöl a jövőt: amely a gyár nélkül munkanélküliséget, szegénységet jelent a kisvárosnak. (Szerencs az amúgy is problémás Észak-Magyarországon van, Miskolc közelében, ahol a kohászat ment tönkre.)
Így ment tönkre a 9 magyar cukorgyár közül nyolc. Tudomásom szerint az utolsó, a kabai cukorgyár még megvan – oda szerb és román (ezek szerint előrelátóbb) gazdáktól szállítják a répát.
2:59 de.
talalom: EBM-nek hívnák – elektricsesznaja vüszcsisztlicsennüje masina (vagy valami hasonló, már kopik az orosz tudásom) – már, ha megtartanák a hagyományt. 🙂 nem, hogy a 60-as éveben, de a 70-esekben is bőven állták a versenyt, a KFKI-ban pl. egymás mellett állt egy IBM-360-as és egy ESZR-20-as. http://ajovomultja.hu/eszr-r-22-szamitogep-kozponti-egyseg/
nem kioktatás, csak mondom. végül is a szakmát egy ESZ-20-as mellett kezdtem, 1975-ben 🙂
3:13 de.
talalom: a szállítási költséget olyan „apróságok” is befolyásolták, mint az, hogy a cukorrépa a termőterületen van-e boksázva, vagy az út mentén, ahhoz milyen út vezet, van-e átrakodó állomás a közelben (vasúti szállítás). ezért nem is nagyon értem a szerbiai és román beszállítást. romániában amúgy is ott van a határtól nem messze, nagyvárad nyugati iparnegyedében lévő cukorgyár udvarán betakarítási időszakban hegyekben áll a cukorrépa.
3:58 de.
Nagyon jó a cikk, és a sok hozzászólás is. Egyvalami azonban hiányzik, amit mind a mai napig senki sem mer megpendíteni mert amolyan kényes téma. Illetve valahogy el van hallgatva a lényeg. Magyarország soha sem volt ipari állam és soha sem tudta felküzdeni magát oda, hogy ipari termeléséből képes legyen megélni. Mesterségesen volt minden felturbózva életben tartva. Csupán csak ahogy a cikk is irja a szoc országok piacai kaptak ebből. Nem akarom most azt mondani hogy akkor még is miért van a mai napig kelletje az IKARUS buszoknak. Mert tény és való, hogy versenyképes árú. Magyarországnak abból kellene megélnie amiből mindig is próbált és eléggé jól. A mezőgazdaságából. Mai napig olyan termékeink vannak amelyek bárhol a világon ismertek. A magyar téliszalámi, a gyulai kolbász, a makói hagyma, hogy csak egy párat említsek, mind a mai napig jobban fémjelzik Magyarországot mint a Ganz mozdonyok. A Herz vagy Pick szálmira jobban Magyarországra asszociálnak mint teszem azt a Ganz velemelyik lefutott termékére. Szóval adva van a kérdés ismét. Miért abból próbálkozik az ország megélni amiről már jópárszor bebizonyosodott, hogy nem megy. Magyar Narancs. Még azt az egy szem savanyut is kámficsoros pofával próbálja elfogyasztani Bástya elvtárs. Most meg Viktorunk ugyan ezt próbálja eladhatóvá tenni sikertelen.
4:54 de.
Köszönöm a kiegészitéseket a cukoriparunk elsorvadàsàhoz,de talàn
az akkoriban tömegesen, a nagykereskedök àltal behozott olcsobb nàdcukor adhatta meg a kegyelemdöfést,mert igy gazdasàgtalannà vàlt a magyarcukor elöàllitàsa. Hol van ma az olcso cukor?
5:38 de.
Kedves Dénes Erős! A nádcukor jóval drágább volt régebben is, ma is Mo-n, mint a répacukor. Ma egy fél kiló nádcukor 400-500 forint között kapható, a répacukor kilóját 280-300 forint körül megkaphatod, és korábban még rosszabb volt az arány. Nem gazdaságtalanná vált a magyar cukor gyártása, hanem a gazdák felhagytak a répatermeléssel, mert ezért szerkezetátalakítási támogatást kaptak az EU-tól. Ezen kívül eladták a kvótájukat ugyancsak szép summáért. Az EU-n belül országonként állapítják meg a termelési mennyiségeket, de ezeket adni-venni lehet. A magyarok szinte a teljes engedélyezett mennyiségről lemondtak, eladva azt az előrelátóbb szlovák, román gazdáknak. Jórészt emiatt mentek tönkre a cukorgyárak – ha nincs mit feldolgozni, miből gyártsanak?
6:34 de.
Avi: Ne haragudj, de ki kell hogy ábrándítsalak. A téliszalámi, a kolbász és különösen a makói hagyma csak azoknak számít hírességnek és világszerte ismert magyar termékeknek, akiknek, mint nekem is, ezt tanították Magyarországon az iskolában. Erre gyorsan rájöttem, amikor az USA-ba költöztünk. Az Olasz szalámi sokkal jobban ismert, minden supermarketben megtalálható, csakúgy a hagyma Hawaii-ból és a Németek is sokkal nagyobb választékban készítenek kolbászt, sok jobb mint a gyulai. Mellesleg hagymát nem nagy művészet termelni. Magyarországnak is vannak jó termékei, sajnos nagyon kevés és még kevesebb, amik Világszerte elismerést és hírnevet szereztek. Vannak jó borok is, de nincs elég kapacitás, így nem tudnak versenyezni a Franciákkal, Olaszokkal, Spanyolokkal, de még az Ausztrálokkal sem.
Ez így is marad, amíg Magyarországon a karrierek nagy része nem a tudáson és képességen alapul, hanem politikai elkötelezettségen, korrupción és csaláson. A jó szakemberek jelentős számban távoznak Magyarországról, nem csak a jobb anyagi körülmények miatt, de azért is, mert jó karriert alakíthatnak ki tudásukkal, amit nem törhet ketté egy kormányváltás utáni politikai tisztogatás.
Szerintem, ha Magyarország politikusai csak tized olyan jók lettek volna és azok lennének ma, mint a magyar zeneszerzők, karmesterek, művészek, sportolók, akkor nem volna szemenszedett hazugság, hogy Magyarország Jobban Teljesít. Akkor Magyarország valóban a térség elismert és megbecsült vezetője lenne és nem menekülnének el az emberek sem százezrével, mint most is a Stadionos viktor és a koszos bagázs korrupt, mocskos diktatúrájából. A hírnevet és elismerést mindenkinek ki kell érdemelni becsülettel, kitűnő teljesítménnyel, nem pedig hazudozással.
1:15 du.
Kedves Avi! Az iparosítás a múlt század közepén szükségszerű volt: a csak mezőgazdasági termelésből élő államok a mai napig a legszegényebbek – ezzel tehát nem volt baj. Az irányával volt baj. A speciális, pl. műszeriparra kellett volna építeni – annak voltak hagyományai. Vagy: a kohászatban a speciális öntészetnek lett volna jövője (kis súlyú öntvények). De még a nyolcvanas években is kilóra-tonnára mérték az öntödék teljesítményét!
Sajnos az Ikarus teljesen eltűnt, termelés nem folyik. Orbán birkameneteinek szervezője, a legfasisztább orgánumok finanszírozója, Széles Gábor privatizálta. (érdekes, hogy miközben a gyár teljesen tönkrement, ő maga milliárdos lett.) Egy ideig próbálkoztak egy amerikai-magyar vegyes vállalattal, a NAVI-val: ez, ha jól emlékszem Kaliforniába szállított volna városi buszokat, de néhány hónapja ezt is felszámolták.