Egy Vidnyánszky interjú és a nemzeti színű eke
Hallgatom Friderikusz interjúját Vidnyánszky Attilával, és pár dolgot megérteni vélek, annak ellenére, hogy nem vagyok a műfaj rajongója, és nem is értek hozzá. Elfogadom, hogy a Nemzeti Színház rendezője kvalitásos művész, és az, hogy vállalkozott a beszélgetésre, azt mutatja, valamennyire nyitott személyiség is. Árad belőle a sértettség ugyan – kitelepítések, családi tragédiák (bár szerintem igen sok, határainkon belül élő család is őrizget hasonlókat), – de igyekszik ezt némiképp palástolni.
Vidnyánszky Attila (Fotó: magyarteatrum.hu)
Ez egyre kevésbé sikerül. Most nem annyira a kritikusok elleni olthatatlan ellenszenvét és egyáltalán nem szimpatikus lenézését vesézném ki, védjék meg magukat, ha akarják. Hanem amikor a színház épületéről esik szó! Pontosabban a háttérben érezni, hogy nem annyira az épületről beszél, amikor név szerint Major Tamás és Gobbi Hilda nyakába varrja a Blaha Lujza téri épület felrobbantását. Többször is elismétli: az ő bűnük a Nemzeti megszüntetése. (Holott nem a társulat szűnt meg, csak a megroggyant épületet kellett lebontani.) A kiváló interjúzó pillanatnyi figyelmetlensége miatt, – vagy a színház iránti kissé korlátozott elkötelezettsége miatt? – nem esik szó arról, hogy mit is robbantottak föl 1963-ban?
Egy avítt színházi épületet a zsúfolt városközpontban, amelyben ugyan ötven évig működött a Nemzeti Színház társulata, de amely eredetileg nem is a Nemzetinek épült. Az Astóriával szembeni telken faépületben működött az első Nemzeti Színház, azt tűzveszélyesnek ítélte, és 1913-ban lebontatta a városi tanács. Ezután kapta meg a társulat az addig Népszínházként működő Blaha Lujza téri épületet, az akkori kormányzati szándékok szerint is „ideiglenesen”, amíg a nemzet társulatának méltó játszóhely nem épül. Az már történelmi „pech”, hogy évtizedekig ez maradt a Nemzeti otthona – válságok, háborúk sora szorította mindegyre háttérbe egy nemzeti színház felépítését.
1963-ban a Nemzeti társulata ismét „ideiglenes” otthont kapott a Hevesi Sándor téren, a Magyar Színház épületében.
Bár az új játszóhely létesítésének igénye mindvégig felszínen maradt. Éppen a Vidnyánszky által ostorozott Gobbi Hilda volt az, aki még a nyolcvanas évek elején elindította a pártállam szinte első civil mozgalmát a színház felépítéséért. Magánszemélyek és intézmények adakoztak az alapba, az USA-ban élő Erzsébet asszony védnökségével több gálaestet is rendeztek a támogatáshoz, azonban a pénz csak nem lett elég. (Akkoriban szabadult el az infláció is, ami egyre magasabbra tolta a szükséges összeget.)
A színházépítő mozgalom érintetlen maradt a rendszerváltás után, sőt erőteljes kormányzati támogatást is kapott. 1994 és 1998 között a kétharmados MSZP-SZDSZ kormány is tervbe vette az új Nemzeti felépítését – pályázatot írtak ki a tervezésre, amit el is fogadtak. A terv szerint a színház a belvárosi Erzsébet téren épült volna föl, megkezdték a munkálatokat is. Elkészült egy óriási gödör az alapozáshoz. (Ma Gödör néven kulturális, művészeti vegyes központ működik benne.)
1998-ban az első Orbán-kormány anullálta a terveket, a kormányfő házi építésze Siklós Mária tervei alapján. Új helyszínen, a Soroksári út mentén, Budapest új déli hídjának a pesti feljárójánál épült meg az új Nemzeti Színház. A fidesz-kormányok döntései közül szinte az egyetlen, amivel egyetértettem. Az Erzsébet tér ma már szinte éjjel-nappal megközelíthetetlen, a Duna partján viszont az épület méltó perspektívába került, tágas terek veszik körül, és a szomszédságában épült Művészetek Palotája egy új kulturális centrum lehetőségét kínálja a városnak. Az épület – eddigi vezetői szerint – ráadásul rendelkezik a szcenikai technika minden kellékével ahhoz, hogy a nemzet társulata a XXI. századhoz méltó körülmények között működhessen.
Mellékszál, hogy maga az épület viszont – erősen véleményes. A századhoz méltó technikát ugyanis olyan paravánnal kerítették körül, ami leginkább egy ambíciózus újgazdag esküvői tortájára hajaz.
Ez a Nemzeti Színház épületeinek története, legalábbis máig.
Minderről azonban egyetlen szó nem esik a Vidnyánszky-val való beszélgetésben. Reflektálatlanul marad a rendező mély sértettsége, amely érzékelteti: a nemzeti társulatának otthonkeresési kálváriája kizárólag Gobbi Hildának és Major Tamásnak köszönhető. A két – Vidnyánszky által is kitűnőnek elismert – színész Magyarországon a múlt század kedvelt, vezető egyénisége volt. Magam Gobbi Holle anyóját és Major Rómeó és Júlia rendezését őrzöm, mint meghatározó színházi élményeket.
E két embernek volt azonban egy bűne. Mindketten kommunisták voltak, és ezt nem is rejtették véka alá, sőt. Nem ismertem egyiküket sem személyesen, így nem tudom, hogy mire alapozták elkötelezettségüket, de az biztos: a nemzetet szerették és tisztelték, sokat tettek a nemzeti kultúráért, viszont nem a nemzetköziség ellenében határozták meg.
Itt lehet valahol a titok, ami miatt a mai napig is érvényes a mondás: a magyarok hátán szántani lehet, csak nemzetiszínű legyen az eke…
Van egy igen sokakban sértettségként élő „magyarság”, ami nem engedi, hogy a nemzetet a népek családjában helyezzük el. Ami állandóan ellenséget keres – mint Vidnyánszky a kritikusokban, az ódon, és rossz helyen álló épület megsemmisítésében –, és perverz módon leginkább a nemzet más tagjaiban találja meg. Ez az az érzület, ami egészen bornírt lépésekre készteti a mai Pártot és kormányát: például, hogy a trafikokat is „nemzetiek-nek” kell hívni. De ez az, ami miatt „a haza nem lehet ellenzékben”: vagyis, ha bármelyik magyar nem esik hasra egy piros-fehér-zöldre pingált ócska giccs előtt, az minimum „nemzetietlen”. Ha egy ilyen magyar a keleti gazdasági-kulturális kapcsolatok mellett áll ki, az hazaáruló. Ha ugyanezt egy „hazzaffy” teszi, akkor „a nemzet érdekében” ravaszkodik.
A szörnyű az, hogy még a magukat nyitottnak gondolók sem hajlandóak egyetlen ellenérven még csak elgondolkodni sem, legyen szó akár oktatásról, akár gazdaságról, akár egészségügyről, lesöprik azzal, hogy „magyarellenes”. Ugyan miért lenne nemzetietlen, aki elismeri más nemzetek – ó borzalom, még más nemzetiségek, vallások – értékeit is? Kisebbednek-e attól Mrozek vagy Ionescu érdemei, mert nem magyarok voltak? Vagy Szilárd Leó érdemei, mert magyar zsidó volt, esetleg Bartók zsenialitása amiatt, mert nem szerette Horthyt? Vidnyánszky Attila is képes jó előadásokat létrehozni, függetlenül attól, hogy egyébként mit gondol a hazáról. És nem lesz attól kevesebb Feszty sem, hogy nekem nem tetszik a Körkép. (Maga a műfaj nem tetszik, a Moszkvában látható borogyinói csatakép se ragadta meg a fantáziámat.)
Egy nemzetnek véletlenül leszünk tagjai, mert oda születünk. Egész életünkben ennek tagjai maradunk, még akkor is, ha később bármilyen okból államot kényszerülünk változtatni. (Hazát nem, az marad, akár akarjuk, akár nem.)
Igazán figyelmeztető lehetne a görcsös magyaroknak, hogy a manapság külföldre távozók szájából egyre gyakrabban hangzik el az érv: nemcsak a gazdagabb élet miatt döntenek egy másik állam mellett, hanem amiatt is, mert elviselhetetlenné vált Magyarországon az ellenségeskedés, a fojtott, gyűlölettől remegő légkör. Az az arrogancia, amely a mindennapokat, de a közügyeket is jellemzi. Az a mód, ahogyan a jelenlegi miniszterelnök nem áll szóba a magyarokkal – csak azok kiválogatott részével -, nem hajlandó megosztani elképzeléseit, terveit még a választások közeledtével sem.
Pedig lehetne ez másképpen is. Én például sokat tanultam vallásos barátaimtól, bár ettől nem lettem istenhívő. De elfogadhatnák viszont ők is, hogy egy társadalom rendjét nem lehet kizárólag fenyegetéssel, büntetéssel, erővel fenntartani. Az erő előbb-utóbb erőlködéssé silányul, a fenyegetés ellenállást szül.
Az egyfajú nemzet gyenge és erőtlen – figyelmeztette István királyunk fiát, Imrét. Éppen ideje lenne, ha ezer év elteltével végre elgondolkodnának minden magyarok e figyelmezetés máig érvényes üzenetén…
Rátesi Margit
Author: Rátesi Margit
1947-ben születtem Budapesten. Édesapám kocsmáros volt, az államosítás után segédmunkásként, csaposként próbálta fenntartani a családot, amihez édesanyám is hozzájárult, mint házmester. Eredeti szakmám mechanikai műszerész, alma materem az Orion Rádió és Villamossági Vállalat volt. Minden további tanulmányomat munka után, este végeztem, érettségit a Bem József Dolgozók Gimnáziumában szereztem. Üzemi lapoknál kezdtem hivatásosan írni. 1979-ben végeztem el a Bálint György Újságíró Akadémiát, majd 1984 és 1988 között az MSZMP KB Politikai Főiskoláján tanultam közgazdaságot és vállalatirányítást. Újságíróként főleg gazdasági témákkal foglalkoztam. 1989 óta nem dolgozom aktív újságíróként: sajtóösszefoglaló készítőként (szemlézőként), sajtófőnökként mentem nyugdíjba.
Felfogásom sokat változott az évek során – nem utolsósorban éppen a főiskolán szerzett ismeretek hatására. A politikát – eredeti jelentésében a közügyek intézésének módját – fontosnak tartottam mindig és fontosnak tartom ma is. A politika, és aktorainak, a politikusoknak a lejáratása a közvélemény szemében szerintem a legnagyobb kártétel, amit el lehet követni az „egyszerű” emberekkel szemben. Mert azt sugallja: nincs esélyed a cselekvésre, hajtsd meg magad, húzd meg magad, akkor talán hagynak élni.
Ezzel szemben én arra szeretnék rávenni mindenkit: Kételkedj, gondolkozz, cselekedj!
10:29 de.
A Blaha alatt epulo metro adta meg a kegyelem dofest a Nemzetinek.
Nem a szineszek dontottek lebontasa ellen hanem a Kadari hatalalom.
Szinte minden mondataval lehet vitazni, Bp hogy sok szinhaz van az igenyek is nagyobbak,hisz sokszor /mikor ezek az epuletek epultek regen/ majd mindegyik telthazas volt, honapokkal elobb kellett jegyet rendelni.
Gobi Hilat meg nem kene a szajra venni, mert ezekszerint halvany seged fogalma nincs mit is csinalt ki is volt valoban o.
10:54 de.
na ja, szcenikai technikája, az van. meg jó félházas előadásai.
ugyan, miért? csak nem azért, mert nincsenek olyan húzóegyéniségei, mint az említett nemzeti nagyok?
akik nem elég, hogy kommunisták voltak, de még – minő borzalom! – zsidók is!
azért a megközelítését inkább hagyjuk. sem a 24-es villamos, sem a csepeli hév nem kifejezetten a színházba járó közönség járműve. ráadásul a jelenlegi felszíni parkoló helyén szálloda, vagy mifene fog épülni. de nem is ez a lényeg.
vidnyánszky tipikus orbáni termék. neki ellenség kell, különben súlytalannak érzi magát – ahogy súlytalan is.
11:23 de.
Így van, a metró miatt pusztult el a patináns Nemzeti!
Sajnos, még él néhány tanú arról, hogy ki is volt Major és Gobi! Jó színésztehetségük mellett!
1:11 du.
Ez a pártcsicska meri zokon venni, hogy Gobbi kommunista volt????
Gobbi egész életében másokért élt, dolgozott, nyüzsgött, segített mindenkin; igazi kommunista volt – jó lenne ezt a kommunistákat a hóhérokkal azonosító sötéteknek tudomásul venni.
Vidnyánszkynak főleg.
1:52 du.
Sajnos ez is egy sok közül, ami mai napig egy olyan dolog amit nem lehet eléggé kivesézni. A Blahán elbontották a Nemzetit. Nai napig vitázni lehetne azon ugyan miért? Egyesek szerint a Metró miatt, mig mások szerint más miatt. Lényeg ami lényeg kissé megette a Corvin tőszomszédságában felépült az akkori sajtó palota. Nem vagyok sem épitész sem statikus, de alig pár méterre volt a Nemzeti. Szóval ha nagyon akarták volna akkor vagy átépítik(szó volt róla állítólag) vagy a fene sem tudja, de nem ilyen durva eszközökkel takarítják el.
Majornak és Gobbinak sok köze nem volt ehhez. Ez is egyfajta fröcsögés. Tény és való, mind a kettő meggyőződéses komcsi volt. Mind a kettőt ismertem volt hozzájuk szerencsém. Major egy autoritér szinész rendező volt, nem türt sem ellenvéleményt sem beleszólást. Sőt! Ha valaki véletlen kimagaslóbb tehetségesebb szinész volt mint ő azt egyszerüen kicsinálta. Gondoljunk csak szegény Latinovits Zoltánra. Ha nem közvetlen, d közvetve köze volt halálához. Vele együtt dolgozni egy kínszenvedés volt. Még a szakmábam akkori nagyok is irtóztak tőle. Zsidó voltát körömszakadtáig tagadta számára csak egy vallás létezett a kommunizmus.
Gobbi Hilda viszont egy máig megfejthetelen alak. Nem tudni hogyan lett hívő kommunista. Családja igen csak jómodú volt és távol álltak tőle az ilyen eszmék. Hildából énekesnőt akartak faragni. Retetnetesen rossz gyereknek valotta magát. mindenben ellenkezett. Végül is hogyan lett szinésznő arról soha sem mesélt. Mint ahogy arról sem, hogy soha sem volt családja. Ez aztán később ki is derült,hogy miért nem. Leszbikus volt.
Vidnyaszky lehetséges, hogy sok ujat és szineset szeretne bevinni az uj Nemzetibe. Egyet viszont kétségbe vonok. Mégpedig azt, hogy a jó előadásoknak a magas szintű rendezéseknek melyek mélyen beletudnak vésődni a szinházlátogató közömség emlékezetébe, ugyan mi köze van a politikához? Mert annó az átkosban is születtek magasszintű rendezések.
3:04 du.
Avi ben Giora
Sokat nem jelent, de most teljesen egyet értek Veled, (máskor csak részben), még az utolsó mondatokkal is!
3:53 du.
„….mit is robbantottak föl 1963-ban?”
1963-ban semmit. 1965-ben a Nemzeti Színház Blaha Lujza téri épületét, állítólag a metró-építése miatt. (Csináltam róla fényképet) Már működött az Erzsébet híd, amelyet 1964-ben avattak fel. Nyilván Major és Gobbi a 2 fő bűnös Vidnyánszky szerint, mert ők voltak a legkövetkezetesebb és legnagyobb formátumú kommunistának nevezhető színészek, akik nemcsak a háború után lettek azok, de már az életveszélyben is azok voltak Horthy és a nyilasok alatt is. Én is láttam az interjút, Vidnyánszkjy legnagyobb bűne, hogy egy olyan politikai kurzushoz dörgölődzik, amelynek illusztris (fasiszta, rasszista, antiszemita és főleg műveletlen, primitív)vezetői épp azokat a korábbi magyar politikusokat istenítik, emelik piedesztálra, formálják meg szobrokban, amelyek az ország vesztét okozták és Trianonhoz vezettek (Tisza István, stb.) Ez a mai hatalom egy neonáci maffia, egy tolvaj-csaló-hazug-rabló és gyilkos banda.
Ezt egy ilyen elismert és művelt rendezőnek-színházigazgatónak tudnia kell. Akkor viszont tisztességtelen, erkölcstelen, akkor is ha Kárpátaljáról, az elnyomásból jött….
3:28 de.
Melitta! A „kádári hatalom” egy épület lebontása mellett döntött, amely elavult volt, már a hatvanas évekbeli technikának sem felelt meg, ezen kívül a metroalagút építése miatt az akkori statikusok véleménye szerint veszélyessé is vált.
A lényeg azonban az, hogy NEM a NEMZETI TÁRSULATÁT szüntették meg, csak egy épületet bontottak le. (Én az évre nem emlékeztem pontosan, a wikipédia szerint 1963-ban történt.)
Ille! Ugyan már,miért ne járhatna színházba az is, aki ezt csak mondjuk a 24-es villamossal tudja megtenni? Csak nézd meg, micsoda cirkusz volt annak idején, hogy a Vígszinházat a „városszéli mocsárra” építették!
Avi! Minden karakteres művész egyben autoriter személyiség is többé-kevésbé, Latinovits is az volt természetesen. „Kicsinálása” érdekes módon történt: amíg élt nem volt film, színdarab, tévéjáték, amelyben ne játszott volna jelentős szerepet, csodálatos versmondó programjáról nem is beszélve, amit az akkori hanghordozókon (lemez) is rögzítettek és nagy példányszámban el is adtak. Mindenesetre nem tiltották ki állami ünnepségekről, mint ahogyan ez számtalan jó, kiváló színészünkkel megtörténik manapság(Székhelyi József esete Eger városával pl.).
Vidnyánszkyval sem az a baj, hogy másképp látja a világot, és benne a színjátszás szerepét, mint mondjuk Alföldi. Hanem az, hogy magabiztosan a saját látásmódját tekinti egyedül magyarnak, sőt, a vele nem egyezőket ellenségesnek, vagy ahogyan a kritikusokról fogalmazott: ostobának véli. Kárpátalja-i nevelkedése előny is lehetne: bizonyára többet tud az ukrán, vagy az orosz színjátszásról, mint mi itt sokan.
Szerintem az a szörnyű, hogy ahelyett, hogy a trianoni traumát a magunk javára fordítanánk, inkább kapargatjuk a gyógyulni kész sebeket. Sokan és joggal ostorozzák, hogy a magyarok közül kevesen tudnak idegen nyelvet. Holott itt van egy milliós sokaság, szerteszét a világban amelyik eleve kétnyelvű! Emlékszem arra, hogy a nyolcvanas években románok ezrei tanultak magyarul(!), mert úgy látták, Magyarországon jövő van. Most meg magyarok százezrei gyakorolják a der-die-das-t (meg az the-t), hogy elmenekülhessenek innen.
És nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ezt egyetlen ember tette. Ő csak felült egy hullám tetejére, ügyesen megfogalmazta a sokak által szívesen hallgatott szavakat – mellesleg jól meg is gazdagodott ebből. Ez a hullám azonban sehová sem visz, legfeljebb a parti sziklafalnak.
3:58 de.
talalom: senki sem állítja az ellenkezőjét. csakhogy én látom innen a MÜPA-ból a villamos felől közelítőket. tán, ha két tucatnyian vannak esténként. kevesen, szomorúan kevesen.
ide a MÜPA-ba is kevesen érkeznek gyalogosan. na ja: a jegyárak 2-3-4e huf körül vannak. de volt olyan produkció is, aminél 7e huf volt a jegy.
4:42 de.
Kedves talalom: Újpestről „díszmagyarban” átzötykölődni a MÜPÁ-ba nem egy nagy élmény. Hidegben jól felöltözve esetleg átázva. A tömegben lökdösődve sokszor büdös emberek között.
A zenehallgatásnak lőttek mert ezek után csak úgy ott van az ember. Hazafelé ugyan ez. Ha véletlenül élvezni tudta az előadást az ember, a hazaút tönkreteszi az élményt.
Fiatalkorban ment, de így korosodva már nem szereti az ember a kényelmetlenségeket annyira. Persze ez az én hibám.
Én legalább fél órával a kezdete előtt odamegyek magamba szívni a környezetet és elfelejteni mi van kint. Havonta 6 – 8 előadáson voltunk.. Gyalog biztos nem mentem volna. Inkább meghallgatom lemezen.
10:29 de.
Avinak adok igazat abban, amit Majorról és Gobiról írt.
Egy ismerősömet is kinyirt Major mint színésznővendéket.
Talán jobb is. Híres magyar festő lett Kanadában.
A probléma szerintem Majornál és Gobinál nem az volt, hogy kommunisták és zsidók voltak, hanem a besúgásuk, amit mások ellen végeztek. Gobinak nagy híre volt erről.
Nekem az egyik legaljasabb emberi tulajdonság, a besúgás. Más embernek kárt okozni, néha életre szólót!
10:45 de.
Gobbi Hilda. A Góbi egy sivatag.
11:36 de.
Tudjuk, és?
7:28 du.
Igaza van kedves llanfair, csakhogy Ujpestről a Belvárosba sem megy gyalog színházba, viszont ott legutóbb a Madách közelében egy parkolóházban (utcán nincs hely), óránként ezer forintot kértek. (Még szerencse, hogy potyajegy volt, mert az előadás szörnyű volt.)