Amikor a CCCP-ben 6-7.

2014 április 22 4:51 de.5 hozzászólás

Hétköznapi történések Kazanyban.

Békésen kvaterkáztunk egy orosz asszonykánál (azért Tatarsztanban is akadtak echt oroszok számosan), amikor kopogtattak – az erkélyajtón! Mindez a negyedik emeleten történt, este 11 tájban. Némiképpen elhűlve meredtünk az ajtóra, kivéve a háziasszonyt, aki a legnagyobb lelki nyugalommal sétált oda és nyitotta ki.

Egy meglehetősen zilált külsejű, izzadt pasas nyomult be, harsány „zdrasztvujtye, Anna Ivanovna, privét, daragije gosztyi” (köszöntöm, Anna Ivanovna, üdvözlet, kedves vendégek) köszöntéssel, majd átlejtett a szobán és kisétált a bejárati ajtón. Ki nem mondott kérdésünkre Anna Ivanovna csak rezignáltan legyintett: biztosan megint beleejtette a kulcsát a hóba – ami, mint tudjuk, volt vagy fél méteres. Mivel olyan, hogy csengőtábla, nem létezett – sőt, a lakásokban sem volt csengő, ha már bejutottál a lépcsőházba, bizony, kopogtatnod, rossz esetben dörömbölnöd kellett, ha azt akartad, hogy ajtót nyissanak – és a kaput a házbizalmi (!) polgártárs este 10-kor szigorúan bezárta, két lehetőség volt: vagy vártál egy jótét lélekre, aki beenged, vagy nekieredtél.

A panelek amolyan keleti divat szerint mindenféle kiálló cikornyával voltak ékesítve (aki járt Bukarestben, az tudja, mire gondolok). Rutinos falmászónknak nem okozott gondot erkélyről erkélyre kelempájszkodva feljutni az első világos ablakig, okkal-joggal feltételezve, hogy ott valaki megszánja és beengedi. Nos, ez csizmában, téli ruházatban, nem volt kis mutatvány.

Egy szép, napos szombat délután igyekeztem szállásunkra, vidoran lóbálva hat üveg Zsiguli (Zsiguljevszkoje) sört az akkor népszerű mini-maxi hálószatyorban, amikor az egyik félig hóba süppedt gerendaházból rám kurjant egy talpig szakállas fazon, hogyaszongya: minek neked hat üveg sör, gyere be, osszuk meg, van vodkám, meg füstölt halam, mulatunk egyet! Még nagyon az elején jártam az ottani vendégszeretet megnyilvánulásainak kiismerésében és botor módon elutasítottam a szíves invitálást. Most már, hej, be szívesen mennék!

A piac. Na, az volt ám a valami! Képzeljétek magatok elé a régi Lehel-piacot, az őstermelők lécrácsos pultjaival, körötte L alakban a kolhoz boltjainak épületével. Ez utóbbiak, persze, zárva voltak. Hogy mitől persze, ne kérdezzétek, ottlétünk alatt egyszer sem találtam nyitva őket. Nos, a pultokon szotyolát találtál, zsákszámra, meg tejfelt, bödön számra, meg apró, füstölt halat hordószámra, meg megint szotyolát, meg megint tejfelt, meg megint füstölt halat. Kb. ennyi volt a választék. A srácok meg járkáltak körbe, körbe. Itt is csippentettek egy kis kóstolót a szotyolából, ott is. A harmadik kör után már egész jól eltelhettek. Mindezt megtetézték a tejfeles kóstolóval, nemes egyszerűséggel belemártva mutatóujjukat. Érdekes, a kofák egyiket sem zavarták el.

Volt aztán ott egy szabadtéri húskimérés is. Egy fél marha hevert a pulton. A kérdés csak annyi volt, hogy mennyit kérsz? Nem ám, hogy felsált, vagy fartőt, vagy hátszínt, á, dehogy! A mester elkezdte a bárddal az orránál és befejezte a farkával. Ahogy, ami jött, azt vitted. De az, hogy Pravdába csomagolták volna, aljas rágalom! Szovjetszkij Szportba, Izvesztyijába, Iszkrába igen, de Pravdába sohasem! Az tabu volt. A villamoson, mint mindig, tömeg volt és jó kis testmeleg. A husika szép csendben elkezdett úgy felületileg olvadozni, no, csak annyira, hogy a kiolvadt vér átáztassa az újságpapírt. Büdös is volt, meg maszatolt is, oda se neki. Volt és ez a lényeg.

Akkor egy kicsit a privátról. Második este – szombat volt – gyülekeztünk időnket tölteni az étteremben. Nekem már nem jutott hely, csak támasztottam a kollégák asztala mellett a falat. Megáll előttem egy szép darab tatár menyecske. Mondja, hogy ott, a harmadik asztalnál egy piros sapkás (krasznaja sapocska) leányzó táncolni szeretne velem. Én csak álltam, kb. olyan értelmes képet vágva, mint egy sült hal. Akkor még hiányos orosz tudásomnak tudtam be, hogy valamit biztosan félre érthettem, mert ilyen, mint tudjuk, nincs. Máléztam még vagy öt percet, amikor maga a piros sapkás penderült elém és felkért táncolni. Megadtam magam a sorsomnak és mentem. A szám végeztével magával húzott az asztaltársaságához és mindenkinek bemutatott. Leányos zavaromban motyogtam valamit, de a vodka aztán áldásosan feloldozott gátlásom alól. Úgy fél óra emelkedett színvonalú társalgás után a tatárka – Raja volt a neve, igazából Rasida – közölte, hogy most akkor megyünk. Kérdem, hová? Hát hozzá, hova máshova? Intettem a kollégáknak, hogy ne várjanak, ők meg valami egészen mást intettek és láttam rajtuk, hogy eszi őket a sárga irigység.

Tekintve, hogy ebben a postban csupa szolid dologról meséltem eddig, a folytatás Rajával alant következik.

Szex és New York. Illetve: Kazany, Raja és én…

Raja az egyik külvárosi lakótelepen lakott, a harmadik emeleten. Ez még nem lett volna baj, de minden ajtó egyforma volt, számozás meg nuku, a sötétben meg minden tehén fekete, ugyanis egy darab 25-ös villanykörte világította meg a lépcsőházat. Az elején, bizony, előfordult, hogy emeletet tévesztettem. Kopogok az (úgy véltem) ismerős ajtón – mint említettem, a csengő luxusát nem ismerték – , kiszól egy fejhangú banya, a legéneklőbb tájszólással, amit valaha is hallottam: kto tam? Mondom: Sztyopa. Kakoj Sztyopa? Na, ekkor már menekülőre fogtam a dolgot, gondolván, ez nem Raja, az tuti. Magam elé képzeltem a hang gazdáját és kettesével szedtem a lépcsőfokokat, úgy iszkoltam el, mielőtt még kinyitná az ajtót!

Na, de nagyon előre szaladtam. Kissé remegő gyomorral követtem Raját a lakásba. Tipikus szocreál lakótelepi elosztás: az l-alakú előszobából nyílott két szoba, a fürdőszoba, külön(!) WC és a konyha. Raja látta, micsoda kínban vagyok, ezért a konyhában ültünk le. Vodka az asztalra, némi harapni való: beszélgessünk. 25 éves, ápolónőként dolgozik egy kórházban, nem messze ide, gyalog jár be, a barátnői is ápolónők, bla-bla-bla. Eddig jó. Ekkor azonban nyílott a bejárati ajtó. Ó, ne izgasd magad, csak a bátyám, mondja Raja. Csak a bátyád, mi? Bennem szép csöndben hűlni kezdett a vér. Átcikázott agyamon az összes lehetőség, amikkel – különösen itt, keleten – a hugocskájukra féltékenyen vigyázó bátyuskák szoktak élni. Ebből a legenyhébbnek az azonnali helyszíni herefosztás tűnt.

Ehhez képest Rasid – mert így hívták a bátyót – igen barátságos, 190 cm-es (ritka óriás erre felé), bogárszemű, nevetős tatárnak bizonyult. Kedélyesen elbeszélgettünk apró semmiségekről. Kisvártatva váltottak egy-két szót tatárul, mire Rasid udvariasan kimentette magát, hogy hát ő menne lepihenni, mivel másnap valami halaszthatatlan dologban korán kell kelnie, bla-bla-bla. Raja ezek után küldött felém egy olyan naugye-mosolyt és mi is visszavonultunk.

165 cm magas, erős combú, számomra (akkor még, mit tudtam és, mi a jó) kicsit erősnek tűnő csípejű lány volt. Hasa lapos, melle kétfelé kacsintó, bőre szőrtelen, sima, mint az alabástrom, szeméremszőrzete egyenes szálú, tökéletes háromszög alakú, pedig nem volt fazonírozva (akkor? Észnél vagy te?). Szűz, hát az nem volt, ezt a leghatározottabban állíthatom. Csak eddigi szeretői nemigen kényeztethették el, mert csak a misszionárius-pózt ismerte és az előjátékban sem volt nagy gyakorlata. Mire az orosz órán a nyelvtannal végeztünk, igencsak megváltozott a véleménye sok dologról. Oj, kak harasó, kak harasó – nyögdécselte, és hajamba kapaszkodva (akkor még volt bőven) szinte húzott magába. Amikor felfedeztettem vele a G-pontját is, újból elkezdtem Rasid miatt aggódni – hiszen tudjátok, milyen vékonyak a panelfalak -, csak abban bíztam, hogy különbséget tud tenni a kéjes és a fájdalmas sikoly közt…Ottlétem alatt, azt hiszem, végig próbáltuk a Káma Szutra minden pozícióját.

Egyszer mondtam csak be az unalmasat. Egy este elhozta egy barátnőjét is. Ő történetesen tiszta vérű orosz volt. Alaposan bepezsgőztünk. Talán ennek hatására, Raja felvetette, hogy mi lenne, ha hármasban csinálnánk? Levetkőztek, bebújtak az ágyba és várakozóan néztek rám. Én a magam részéről képtelen voltam bármire. Polgári neveltetés, szocialista erkölcsök, Fritz Kahn, semmi pornóismeret és különben is, szégyenlős voltam. Azt hiszem, a lányok se bánták, bátor próbálkozás volt, de még egy kicsit korai. Így hát édes hármasban alukáltunk reggelig, gondtalanul – és meztelenül. Soha többet nem vetődött fel még a gondolata sem.

Azért a végén a szög csak kibújt az ő zsákjából! Raja felajánlott 10.000.- jól olvassátok, tízezer rubelt ! 1975-ben azért lakást lehetett venni! -, ha küldök neki meghívólevelet és kötök vele névházasságot. Ne izguljak, nem fog velem lakni, megoldja, munkát is talál valamelyik orosz kolónián, majd egy év után elválunk és mindenki megy a maga útján.  Erősen töprengtem a dolgon. Kurva nagy pénz volt ez, igen csábító ajánlat, meg Raja sem volt akármilyen csaj. Aztán felködlöttek a rémtörténetek a hasonló húzásokról, véletlenül „úgy marad”, vagy megjelenik a bátyus, aztán a többi rokon, én meg az életben nem szabadulok meg tőle! Arra az apróságra nem is gondoltam, hogy én akkor már nős voltam.

A folytatásban moszkvai kalandozásomról esik szó (kaptunk egy hetet cégköltségen, amolyan jutalomként, amiért tűrtünk és szenvedtünk – különösen én) 🙂

5 hozzászólás

  • Georgina Bojana

    Hjaj! Már nagyon vártam a folytatást a kalandozásaidnak. De, hogy ilyen mértékben kalandoztál?! Ejnye má’ no… Hiszen megvallottad, akor már nős voltál.
    Azt hittem, Te (erkölcsileg) a jóra nevelsz minket?
    (( 🙂 ))
    „Asztán” az ide bekukkantó 1-eseknek még étvágyat csinálsz. A 2-esek, mivel a szem.számunk azzal kezdődik, szembesülniük kell azzal, hogy milyen izgalmas is lehet egy-egy ilyen egyéjszakás kaland. Aztán elagyalhatunk, hogy a jó fenébe, ezt kihagytuk.
    (( 🙁 ))
    No igen, a 2-esek közül, a házasokhoz tartoztam, de nekem nem volt ilyen felkérésem, de úgy hiszem „beintettem” volna, a nem-et.
    (( 🙂 ))

    *
    A piacról szólva, a marha felvágása, valóban úgy történt! Én is jártam piacon. Ami érdekes, hogy a magyar kényszervágóhidakon is ez a módszer. „Szeletelik” a borjút, ahogyan a tojást a tojástartó! Ezzel pedig itt, az egyik alföldi településen szembesültem.
    Most elagyaltam azon, lehet, hogy a hentes ott tanulta ezt a mesterséget?! Ki tudja a fene nagy kavarodásban.
    *
    Köszönöm! Nagyon tecccccett az írásod!
    Többet, többet, többet!
    G.B.

  • Georgina Bojana

    Jaj, elbénáztam, a tojást nem a tojástartó szeleteli, pedig nem is ittam vodkát! Hanem a TOJÁS-SZELETELŐ!
    A tartóban tartjuk, a szeletelőben – szeleteljük, jó vékonyra, gusztára.
    (( 🙂 ))
    Bocs’
    G.B.

  • G.B: csak a végén vallottam meg 🙂 (mármint, az élménybeszámoló végén, helyszínen egyáltalán nem. hogyisne!)

  • Szóval az a jó, ha hátul is ki van párnázva.
    Energia takarékos!
    Tudod, löksz egyet, hármat visszarugózik, az csak 25% munka.
    De ezek a fiatalok mindent erőből akarnak megoldani!

  • Köszi István teccik.-már napok óta alig van időm a gép elé ülni-
    annyi a munkám mint egy cimbalmosnak.