Tanárképzés Sziszifusznak
Az oktatás napi átpolitizálása mellett sokszor elfeledkezünk arról, hogy tanárként emberek vesznek részt abban a folyamatban, amit tanításnak, nevelésnek nevezünk. Az iskolában. Ahol egyre inkább egyfajta pótszülői tevékenység is hárul a gyermekkel foglalkozó pedagógusra. Mert a szülő elvált, mert veri a gyerekét, mert elhanyagolja, mert…
Lehet persze közhelyekbe menekülni, és a pedagógusképzés során se szeri, és száma is sok, amikor valóban ez történik. Álmából felzargatva is elismételheti, például, bárki: „a tanár teljes személyiségével vesz részt az oktató-nevelő tevékenységben”. A vizsgán bárki el fogja tudni mondani az említett közhelyet. Szép példákkal is alá fogja tudni támasztani. Remek vizsgajegyek fognak születni. Igaz? Nagyon is igaz. Az említett állítás is nagyon igaz. De vajon a kezdő pedagógust felkészítik-e erre? Nem szakmailag, hanem emberileg? Nem a vizsgára, hanem a valós élethelyzetre. Különösen az olyan szakterületeken, ahol halmozottan erőteljes értelmet kap a tanár, mint ember. Ahol a 6-10 éves, vagy kisebb, vagy nagyobb gyereket nem elméleti síkon, tankönyvi példaként verik, hanem naponta. Ahol az iskolában feltűnő agressziós jelek mögött az otthon megtapasztalt feleslegesség van. Amikor nem azért rúg a gyerek a tanár felé, mert utálja, hanem mert egyszerűen nem ismer más lehetőséget arra, hogy észrevetesse a puszta létét.
Amikor a gyerek egyetlen lehetősége a belső túlélés valamilyen önbiztosítása. Akár a korai felnőtté válás árán, mint a libatop esetén, amely sziklevelesen magot hoz, ha a kényszerítő körülmények úgy hozzák. S ami tömegesen ismert jelenség volt a gyermekmunkások kiterjedt alkalmazása idején Európában is. S amit különben a társadalom megszívott. Nem kicsit, hanem nagyon. Alkalmasint sosem fogjuk talán megtudni, hogy az 1900-as évek elejének történéseiben milyen valós szerepet kaptak a gyermekként megkeseredett, valójában sosem felnőtt, de túl korán felnőtt-szerepre kényszerített egykori gyerekek. Mert lehet sok okosat mondani, de azt aligha lehet kétségbe vonni, hogy a hatások generációkra elnyúlók. A minta nélkül, vagy rossz mintával szocializálódott gyermek felnőttként a saját gyermekein keresztül örökíti az őt ért hatásokat. Ez is vaskos közhely. Valahogy mégis kimarad a pedagógusképzés során. Nem általában, hanem az egyik legtriviálisabb személy belső önmegtámasztásának megsegítését szolgálandó.
Az iskolában pórszülőként szerepet kapó személy egész „előélete”, de sokszor a szüleié is, pontosan ugyanúgy ott lesz a munkájában résztvevő teljese személyiségében, mint a valós szülőnek. Tanárként, segítő személyként, pedagógusként értelemszerűen korlátosabb megélési lehetőségekkel, mint a valós szülők esetében. Akár naponta szembesülve az így kialakuló tehetetlenség-érzéssel. Mert része a folyamatban nem egy esetben csak a diagnózis. Nem annak a diagnózisa, hogy átlagpistike tud-e jól olvasni, vagy be tudja-e kötni a cipőjét. Erre remek tesztek mögé bújhat bárki. Személytelen adattá konvertálva átlagpistikét. Nem utolsó sorban személytelenül lepasszolva egy „még szakértőbbnek” problémát, vagy vállvonogatva a szülőhöz vágva az adatokat. Kétségtelenül érintetlenül hagyva a tanár lelki egyensúlyát, és gyakorlatilag semmit sem segítve a gyermeken. Akin különben egyébként sem biztos, hogy tud segíteni.
A puszta meghallgatásától ugyanis nem fogják otthon jobb körülmények várni. Apuka nem fog kevesebbet inni, vagy nem megy vissza anyukához. Munkahelye sem lesz több a szülőknek. A gyermekben visszaköszönő helyzetek valós kulcsa nem egy esetben nem az iskola, és nem a pedagógus kezében van. Jószerivel arra két végletre korlátozva a lehetőségeket, hogy a tanár vagy beáll a sorba és személytelenül lökdösi az említett, amúgy is sokak által sokfelé lökdösött, gyermeket, vagy beleszemélyesül a helyzetbe és belebetegszik, személyiségében belerokkan a tehetetlenségbe. Különösen, mert a tanár is ember. Jó eséllyel elvált szülők gyermeke, de ellenkező esetben sem szentek nemzették. A „keze alá” kapott gyermekben esetleg saját maga is visszaköszön, és ez még hatványozottabban szorítja össze a segíteni akarás, és -képtelenség harapófogóját.
S ez az a helyzet, amiről a pedagógusképzésben mintha elfeledkeznének a közhelyek vizsga-tételsorba illesztése előtt. Pontosabban álmegoldások tobzódását láthatjuk. Amelyek egyik kirívó példája volt annak felvetése, hogy a tanári pályára csak hetediziglen igazolt szentek nyerjenek felvételt. A gyermek problémáival, mert már meg sem érti, fel sem fogja azokat, ugyan még kevesebbet fog törődni, de ez aligha számít esetleg. Pont. Pont, mert aki most arra számít, hogy ezt követően tuti recept következik, annak csalódást kell okoznom. Univerzális recept ugyanis aligha van. Könnyű lenne azt mondani, hogy a tanárnak nem szabad összetörnie, és kilapulnia a saját hegyén felfele tuszakolt kő alatt. Ami ellen a legjobb recept, ha nem akarja feltuszakolni. Ha megtanulja elengedni, és ellépni előle. Még akkor is, ha tudván tudja, az izomlázat holtáig nem heveri ki. De vajon, és nem csak tanárként, megtanulunk-e együtt élni a saját múltunkkal. A gyermekkorban összeszedett tüskékkel, a saját ballépésekkel, és minden mással. Nem a szavak, hanem a valóság szintjén. Tudomásul véve azt, hogy ezekkel együtt, ezek hatására is lettünk olyanná, amilyenné.
Egyébként a pedagógusképzés felelőssége nem az ebben, hogy az említett szándék elvetése nem lenne üdvös általában is. Az azonban biztos, hogy amennyiben a tanár személyiségét is nyomják az említett kövek, addig nehezebben fog tudni ténylegesen segíteni az órákra fogadott „gyermekének”. Abban, hogy a hegyen fölfelé mentükben szóljon: „A kövek mindig le fognak esni, de nem kötelező alatta maradni”. Amiért ezt a szép közhelyet magam sem tartom a „tuti receptnek” az teljesen világos. A személyiséget nyomasztó kövek alól mindenki számára más lehet a kitérés útja. Mert mindenki egyéniség, mindenki másban lehet igazán önmaga. Az említett képzési, majd tanári felelősség ezért lehet csak a szándék elvetése. Majd a cselekvés támogatása. Sajnos, a személyes tanári tanulmányok során a képzésben is csak a közhelyekig jutottam. Talán azért, mert a katedra túloldalán is ott ált a szerencsétlen tanár, és ő sem tudta mit kezdjen önmaga személyiségével.
Andrew_s
Author: KMH Vendégszerzők
1:23 du.
Régen, az ment tanárnak, aki hívatást érzett erre a pályára.Máma az megy tanárnak, akinek MÁS intellektuális pálya nem jutott.
Nagy különbség, az elhívatottság és a kényszer pálya között!
3:07 du.
Figyelő
2014 április 22
1:23 du.
Ezt hívom én maradványelvű tanárképzésnek. Általában.
De van pár szakirány, ahova nem lehet maradványelvűen elmenni. Nem technikailag, vagy morálisan, hanem mert hivatástudat nélkül belehülyül az illető.
Ilyen a gyógypedagógia, a logopédia, az sni-s felzárkóztatás, a gyejo-s szakpad, és talán még pár.
4:09 du.
Andy, és mi van az egyszerű elemi tanitóval?
Én ismertem egyet, aki idegösszeomlást kapott…..
9:32 du.
Nem tudom most Magyarországon milyen az oktatási rendszer ezért bocsánatot kérek, ha tájékozatlanul mondok valamit de én úgy gondolom, ha valaki értékes tudásra akar szert tenni, azt az oktatási intézményekben lehetetlen elsajátítani egy bizonyos alapszinten felül. Én is ami tudásra szert tettem azt magamtól önképzéssel vagy magántanároknál való tanulással sajátítottam el. Általában ha olvastam egy értékes könyvet, megkerestem az íróját és magánórákat vettem tőle. Mivel látták, hogy őszinte az érdeklődésem és tanulni vágyásom, mindig fogadtak. Manapság divat a magyarokat lehülyézni, lebirkázni, de sokan el sem hiszik hány szuper intelligens és értékes ember él Magyarországon aki taníthatna.
Én speciel Dr. Weninger Antalnál tanultam magánalapon. El sem tudom mondani mikre volt képes az az ember és milyen tudással rendelkezett, angol és franci szaklapokban publikált, keresett volt, csak éppen a magyarok mellőzték ahol csal lehetett. Nem kellett nekik, elvágták a professzori kinevezését is.
Amikor fiatal voltam akkor abból állt egy 45 perces tanóra, hogy 5 percig jelentett a hetes, naplót nézegetett, gatyázott a tanár.
Maradt 40 perc. Ebből 20 perc feleltetés, senki nem figyelt oda, nem voltunk kíváncsiak egymás makogására.
Az óra fele elment, a második felében a tanár unottan ledarálta ami a egyébként is könyvben le volt írva, mindenki aludt, hülye unalmas haszontalan szeminárium. Tíz tanár közül egy ha volt aki valós pedagógus volt és esetleg szerette a munkáját és a gyerekeket. A többi unta a munkáját, tekintélyelvű légkört alakított ki, párbeszéd, tanári előadásba való belekérdezés szóba sem jöhetett és egyszer sem fordult elő, hogy az óra végén a kicsöngetés előtt a tanár megkérdezte volna, hogy ” mindenki értette a tananyagot a magyarázatom, meg tudjátok otthon oldani a házi feladatot egyedül?”.
Elment az óra fele semmire, elment a nap fele semmire, elment a tanéveim fele semmire.
Egy régebbi jó pár éves felmérés szerint az USA ban a diákok átlag másfél órát tanulnak otthon, nyugat Európában két és fél órát, Japánban egyetlen percet sem. Nem tudom a magyar átlag mennyi lehet.
Korunk rákfenéje a bizalom a mechanizmusban. Minden megy szisztematikusan, haszontalanul, unalmasan, személytelenül eredménytelenül. Töltik ki a tanárok az íveket, követik a sablonos tanulmányi tervet, a diákok meg egész nap kis kockákat pipálnak ki a tesztlapokon és fogalmuk sincs miről van szó.
Most egy neves magániskolában tanítok angolt (bocsánat egyenlőre nem áll szándékomban nyilvánosságra hozni hol élek, kérlek méltányoljátok és köszönöm a megértéseteket).
Jönnek a diákok 850 es TOEIC pontszámmal, éppen csak, hogy gagyognak angolul indulnának a 950 re. Felolvasom nekik a kérdéseket a szöveget, vagy CD ről éppen, és szuperül ikszelik a helyes választ a tesztpapíron. Megkérdezem értette-e amit mondtam, vagy a CD mondott (persze ezt is csak az anyanyelvén tudom kérdezni, mer angolul ezt sem érti), válasz, mosolyogva, büszkén, „NEM”. De hát akkor hogyan tudtad a helyes választ?? „Gyakorlatom van a kitalálásban, melyikre szabad ikszelni” . Hangzik a válasz. Vannak tanítványaim akik folyékonyan beszélnek angolul, ha nem is felsőfokon, és jó a kiejtésük, de képtelenek 500 pont fölé menni mert nem boldogulnak a teszt technikákkal. Ugyanez megy itt az egyetemeken is. A legjobbak kiesnek, a legmagasabb pontszámúaknak alap ismereteik is hiányosak.
Aztán lediplomáznak, mennek állást keresni, a személyzetis az interjún meg hülye kérdéseket tesz fel (legtöbbször tesztlapot kell kitölteni)és felveszi a leghülyébbeket.
Bizalom a mechanizmusban. Butul a világ.
2:05 de.
Figyelő
2014 április 22
4:09 du.
A tanár is emberből van. De éppen azért mert fokozottan kitett a személyiségromboló hatásoknak, alapvetően fel kellene erre készíteni. A tanárképzés ezt elmulasztja. Nem X-nél, vagy Y-nál, hanem globálisan. Ez minden tanárt érint, csak vannak fokozottan kiettek.
Azt sem állítom, hogy csak maradványelven megy valaki tanárnak, vagy marad tanár. Csak vannak szép számmal.
2:10 de.
Richard
2014 április 22
9:32 du.
Négy szakmámból hármat autodidakta módon tanultam. Még az alapszakmámat is, mert a suli csak támogatni sem támogatott. Túl sokat olvastam a tanár izlése szerint, és kérdezni sem voltam gyáva. Fúj 🙂
Jelenleg a magyar iskolák (az utóbbi 40 év) úgy szocializálnak, hogy tudni nem sikk. A tanárnál többet tudni bűn. A konzulensem törte meg annak idején ezt a láncot, aki viszont nem volt tanár. De aki képes volt belátni, hogy egy jó tanárt törvényszerűen meghalad a tanítvány. S az a jó tanár, akit meghaladnak a tanítványok. De ez már közel harminc éves történet….
A kontraszelektált iskola nem mostani találmány. Csak azzal, hogy az alternatívák száma csökken, nő a kontraszelekciós nyomás. Ez is törvényszerű.
3:54 de.
Nyolcadikos unokaöcsém történelem tanára kijelentette, hogy a holokaustot nem adja elő és nem is kéri számon.
Jónyelvek szerint jobbikos a szentem…
Ő már biztos, hogy be fog lépni a tanárok korporációjába…
És mondja még valaki, hogy a Jobbik ellenzéke a fid-SS-nek !!!
4:03 de.
Még annyit az előbbihez, hogy egyes felmérések szerint éppen az ELTE – tehát a legmasabb szintű képzés otthona – történelem szakára jelentkezik a legtöbb náci.
(Lásd még: az a botrányos Elte Diák Önkormányzati ügy fejleményeit: az ottani Kubatov listákkal.)
12:32 du.
Dubois
2014 április 23
4:03 de.
A nácik kihaltak már régen! Nem tudom képzeletében az ki?
Az Elte legtöbb tanára kommunista párt tag volt nem olyan régen. Azért nem síránkozott?
4:57 de.
Figyelő !
˙
Méghogy a nácik kihaltak. Csak körül kellett volna néznie többekközt ott a Kossuth téri, hugyenották között, a Rákóczi szobor lábánál – persze még a tér Horthy időkhöz igazodó átalakítás előtt…
˙
Valaki nem attól náci, hogy annak nevezik, hanem attól, amilyen antidemokratikus, rasszista, nacionalista, irredenta, revansista és gyilkos rendpárti nézeteket vall és tekint a magáénak – esetleg még hirdeti is azokat… Például a parlamentarizmus jegyében akár az ország házában is.
Vannak, akik ezt a csoportot szeretik szépítgetve neonácinak becézni. Pedig és sajnos nincs mit szépíteni rajtuk, azokon akik már alig várják, hogy ugyanazok valakik [amúgy természetesen fidSS-illetékesek], akik a 2010-es BAZ-megyei egyenruhás masírozásból is egyszercsak szép halkan visszahívták őket, hogy mikor hívják már őket újra harcba. Nem alaptalanul remélik, hisz a Vezér idei március 15-i beszéde is, meg a „budai kitörés” emlékén nosztalgiázó, azoknak emélkművet építő, Horthy szobrozó fidSS potentátok megnyilvánulásai is alapot adnak e reményükre. Még szerencse, hogy – persze csak deklaráltan – ezek ma még ellenzékinek számítanak [mely ellenzékiségből persze egy szó, annyi sem igaz]…
.
5:15 de.
Az előbbi témától nem független, friss és tragikus hír:
˙
A Jobbik pályázik a parlamenti Nemzetbiztonsági Bizottság vezetésére.[Kecskére káposztát.]
Gulyás Gergely fid-SS demokratikus-alkotmány bontó szakpolitikus „konstruktívnak” nevezte a mai parlamenti megbeszélés lezajlását a tisztségek elosztása ügyében.
˙
Goebbels, Hitler propaganda jobbkeze mondotta, hogy a „demokráciát a saját eszközeivel fogjuk megfojtani”.
.
5:41 de.
dubois: hámáméne? a bizottság vezetője csak primus inter pares. döntése egy esetben mérvadó: szavazategyenlőségkor. ez a bizottság eddig is egy bábszínház volt, eztán se lesz más. a nemzet biztonságát – vona minden hagymázos képzelgése ellenére – kívülről nem fenyegeti senki, bár magyarország körkörösen védekezik az állandó támadások ellen (széles gábor állítólag már megbízást is kapott több százezer szekérvár legyártására).
a belső nemzetbiztonsági fenyegetést a TEK hősei 60-on felüli vidéki boltosok hajnali sárba taposásával kiválóan elhárítják. másmilyen meg nincs, hacsak nem vesszük annak – és ezt biztos lokális jobbikos forrásból tudom – a beszivárgott 12ezer izraeli kommandóst, akik már beépültek a készenléti egységek soraiba, és bevetésükkor, egy adott jelre, mind elveszítik azonosítóikat!
hadd legyen az övék!
5:54 de.
Figyelő
2014 április 23
12:32 du.
„A nácik kihaltak már régen!”
Miről beszél Figyelő? Maga tényleg elvesztett minden kapcsolatot a racionális valósággal?
2:17 de.
Dubois
65′-ben érettségiztem, a történelem tanárunk, (Isten nyugosztalja), amikor elértünk az ’50-es évek történelméhez,
azt mondta: ezekről az időkről a szüleiteknek van elegendő tapasztalata, kérdezzétek meg Őket! Az érettségi tételek közül is hiányzott az utolsó kettő!
– Pedig nem volt jobbikos a „szentem”! Ő nem csak tanár volt, PEDAGÓGUS is!